Nyirán Ferenc versei

ad incitas redigit

sakkozott velem folyton ha

nem tábla előtt akkor fejben

permanens taktika volt az

élete kiszámíthatatlan húzásokkal

s többnyire utólag tudatosult

bennem hogy állandó készenlétre

és védekezésre kényszerített

harc volt számára a szerelem

is mindig a felülkerekedni

vágyás hajtotta ami az ágyban

működött egyedül de minden

energiám átszívta magába már

nem voltam önmagam s erre

az egyedüllét ritka pillanataiban

döbbentem rá még elmenekülhetnék

de magam sem értem miért nem

borítom rá az asztalt vagy

legalább állnék fel az eleve vesztes

partiból miért hagyom hogy

sarokba szorítson újra és újra várva

míg megmattol

itt verdes

itt verdes törött szárnyával az

erkélyemen hogyan kerülhetett

ide hisz repülni sem tud valaki

nagyon megkínozhatta ez

szemmel látható a felső csőrét

megtörte és beleszúrta az

alsó részbe ha meggyógyulna

is a szárnya éhen hal így hát

segíteni akarok neki óvatosan

közelítek félek magam is

még nem tudom hogyan

fogjak hozzá irtózom valahogy

az érintésétől de ő megoldja

a helyzetet mert a rácson

keresztül leveti magát a

mélybe most ott forog

és csapkod törött végtagokkal

a betonon olyan mint aki

én is lehetnék

Záróra

ülünk a kocsmában hol billeg az asztal

keveset beszélünk de azt is minek

záróráig pultoslány melle marasztal

nem mintha kellenénk otthon bárkinek

nézzük a híreket és szidjuk a rendszert

olcsó bort iszunk ha telik töményet

nem bánjuk a sok fehérgalléros gengsztert

nekünk már mindegy ki lop ki föléget

kerül még akciós zsemle és parizer

ha nyugdíj érkezik legolcsóbb sör is

nézzük szótlanul a rendőr ma kit visz el

nem fér körmünk alá ennél több tövis

közel a záróra pultoslány mosogat

rezdül a melle nekünk csak ennyi kell

hazáig cimbora dűlöngve támogat

közben a járdán egy kutya levizel

_{(Megjelent a Tiszatáj 2016/4. számában)}