Nálatok hogy mennek a dolgok?

AVAGY A HÉTKÖZNAPOK ESSZENCIÁJA GYEREKNÉZŐPONTBÓL

Anti Saar észt író nem mindennapi feladatba vágja a fejszéjét, amikor egy gyerek szemszögéből, én-elbeszélés formájában mesél az élet mindennapi oldaláról, mivel ez a nézőpont gyakran klisésséget, még gyakrabban kevésbé hiteles hangot von maga után. A finom érzékkel megrajzolt karaktereknek és a sokszor már-már gyermeki ártatlanságba burkolózó humornak hála a szerző azonban remekül húzza meg a határt, és talál rá a narrátor vicces és kedves hangjára.

Villu egy észt városban cseperedik fel az öccsével, a „fél három” éves Janekkal, valamint Apával és Anyával. A hétköznapi gyerekek mindennapjait éli hétköznapi problémák és történések közepette. A kisfiú tizennégy fejezetben számol be arról, hogy náluk miként mennek a dolgok, azaz hogyan esznek, főznek, mesélnek, autóznak, alszanak, fociznak, vagy éppen vesznek el az utcán. A kiinduló helyzetből és a témából adódóan a világ legunalmasabb könyvét is tarthatná a kezében az olvasó, ha Villu nem lenne remek és szórakoztató mesélő…

Univerzális tapasztalatunkból adódóan szinte már általános igazságnak tekinthetjük, hogy felnőttként rendkívül nehéz feladatot jelent magunkra ölteni egy gyermek alakját, autentikusan szólaltatni meg a hangját – egyfajta titkos misztérium ez, amelyet az évek során akarva-akaratlanul igyekszünk el is felejteni. Anti Saar ennek ellenére nagyon bátran alkalmaz gyerekelbeszélőt, szinte fejest ugorva a feladatba, kiváló érzékkel ragadja meg a helyzetpoénokat, illetve a gyerek agyában végbemenő folyamatokat és az azokból lecsapódó következtetéseket. A szerző Janikovszky Évával történő párhuzamba állítása ilyen tekintetben mindenképpen helytálló.

A mű sokszor játszik azzal a motívummal, hogy Villu valamit elles a külső világból és annak működéséből, és azt igyekszik – saját logikájának megfelelően – belső kis világára alkalmazni. A világ leképezése, megrajzolása történik itt egy nagyobb óvodás szemszögéből. Anti Saarnak többnyire sikerül a megfelelő egyensúlyt megtalálnia, egy-két esetben érezzük csupán azt, hogy Villu fejtegetései kicsit magasröptűre és filozofikusra sikerednek. (Például a „jutyúb” kifejezés használata elgondolkodtató lehet egy ilyen idős gyerek szájából, vagy olykor-olykor a szavakon való elmélkedések is túlságosan összetettnek tűnnek annak ellenére, hogy ezeket a nyelvhasználatra való ráébredésnek is tekinthetjük: „Úgy eszünk, hogy az egész család leül az asztal mellé… illetve nem is mellé, hanem az asztalhoz! Már megint kezdek belebonyolódni! Az egész család az asztal körül ül – így jobb lesz, mivel a mi étkezőasztalunk tényleg kerek.”)

Villu asszociációs képessége szinte lenyűgöző, és a szórakoztató helyzetek és szóképek többsége a részleges tudáson, a komplex gondolkodás hiányán vagy a nem megfelelő, a jelentések kontextusfüggő használatán, a szokatlan szó- és nyelvhasználaton alapul. Felnőttként olvasva természetesen teljesen más asszociációkat és olvasatot csalogat elő belőlünk a könyv, így különösen is megmosolyogtató pillanatokat szülhet a közös, családi olvasás, és annak felismerése, hogy a „felnőttvilág” információ-kavalkádjából mi csapódik le egy gyerek fejében (ha nem is a legautentikusabb módon, de remekül megközelítve).

Izgalmas feszültséget eredményez továbbá, hogy míg Villu abszolút hétköznapi dolgokról mesél, ez a magyar (gyerek)olvasó számára a kulturális különbségekből adódóan nem feltétlenül kelti az ismerősség érzetét. Hiszen Észtországban például manók jönnek Mikulás helyett, és persze másfajta ételeket (kotlett, pelmenyi) is esznek. Patat Bence kiváló fordítása sikeresen megoldotta ezeket a különbségeket, pedig sok esetben igazán nem lehetett könnyű dolga!

Az eredeti könyvhöz, így a magyar kiadáshoz is szorosan hozzákapcsolódnak a képek, Alvar Jaakson munkái. A fekete-fehér-narancssárga színben játszó illusztrációk a gyerekrajzok hangulatát idézik, mégpedig a térbeliséget egy síkban ábrázoló rajzok formájában. Ezek legtöbb esetben kiegészítik a történetet, és nagyon találó módon a szövegben fellelhető nyelvi és képi humorra építenek. A gyerekek továbbá interaktív módon bele is rajzolhatnak a könyv egyes részeibe, a játékosság érzetét növelve ezzel.

A történet egésze egy fontos kulcsszót csalogat elő az olvasóból: a biztonságot. Nemcsak a témából adódó ismerősség érzet idézi ezt fel bennünk, hanem Villu élethelyzete is: egy biztonságos, szerető családban nő fel a kisöccsével, Apával, Anyával és a nagyszülőkkel. Mindezt kusza, ide-oda csapongó gondolataiból szűrhetjük le, ám ha bármilyen komolyabb probléma lenne, azt a kisfiú valamilyen módon biztosan megérezné, lecsapódna saját belső világában is. Amikor például a „hogyan veszekszünk témát” fejti ki bővebben, a következőt mondja: „Anyát és Apát sosem láttam verekedni. Tulajdonképpen megtehetnék, hiszen sem magasságban, sem korban nincs közöttük olyan nagy különbség, mint közöttem és Janek között. […] Úgy látom, hogy el tudják rendezni a dolgokat egymás között.” Hiába, gyerekszáj ellen nincs orvosság!

Az így mennek nálunk a dolgok ismét bebizonyítja, hogy a mindennapi dolgok elmesélésének is lehet létjogosultsága, csupán nézőpont és hozzáállás kérdése az egész. Ez pedig nemcsak a gyereket varázsolja el, hanem a felnőtt olvasót is emlékezteti arra, hogy időnként bizony érdemes újra és újra rácsodálkozni a körülöttünk lévő világra.

Győri Anna

Anti Saar: Így mennek nálunk a dolgok

Budapest, Cser Kiadó, 2018

136 oldal, 2995 Ft