Nabil Hatim: A mostohaapa

Alig múltam tíz, mikor mostohaapám először nyomta el cigarettáját a csupasz bőrömön.

Az után, hogy apám meghalt, anyám feleségül ment apám legjobb barátjához, aki folyton anyám körül sertepertélt. Anyám azt mondta:

– Szükségünk van rá a ház körül.

Ránéztem a férfira. Nem tudtam, mit tehettem volna, a húgom, Jasmine fülébe súgtam:

– Ő lesz az új apánk.

Jázmin guggolt, két kezével átölelte térdét, így teste még vékonyabbnak tűnt, sírni kezdett, de mikor anyánk meghallotta, szidni kezdte. Én is szerettem volna sírni, de visszatartottam.

A harmadik éjszaka, miután új apánk hozzánk költözött, hallottam, hogy anyám sír a szobájában. Odaszaladtam az ajtóhoz, de zárva volt. Bár a sírás alábbhagyott és végül néhány sóhajban elnémult, én a testemben éreztem anyám keservét, reszkettem a félelemtől, mert még soha nem hallottam sírni, csak akkor, amikor meghalt az apám.

Jasmine felébredt, a folyosón állt, haja kócos volt, amint meglátott abbahagyta a sírást. Ekkor elvesztettem a türelmemet, anyám hálószobájához siettem és dörömbölni kezdtem az ajtón, közben még rugdostam is. A fenevad kijött a szobából, megragadott, és mint egy hurrikán végigsöpörte velem a padlót, Jasmine-t pedig a földre lökte. A sikolyra anyám kirohant a szobából, félmeztelenül. Megölelte Jasmine-t, a szememből ömlő könny miatt csak homályosan láttam a jelenetet, szürke árnyékok mozogtak. A konyhába rohantam, és megragadtam egy kést. A késsel elindultam a mostohám felé, de ő kikapta a kezemből, még a vállam is kificamította. Aztán belém rúgott, és hatalmas kezével ütni kezdett.

Anyám Jasmine-vel a kezében megpróbált megvédeni engem, de a szörnyeteg pofon ütötte, az anyám az ütéstől Jasmine-nel együtt a földre rogyott. Kiáltások, sikolyok töltötték be a levegőt, miközben a férfi ordítozott és idegesen csapkodott a kezével.

És a jelenet megismétlődött újra és újra.

A mostohánk minden este imbolyogva, részegen jött haza, és anyánk fizetett mindent a háziúrnak. Gyakran hallottam fájdalmas nyögéseit, ez gyötört engem, és éjjelente csak fészkelődtem az ágyamban, kínomban. Reggelente anyám megpróbálta elmagyarázni nekünk, hogy a mostoha nem bántotta őt, és hogy továbbra is így kell lennie, mert a férfi mostantól segítségükre lesz.

Egyszer hallottam amint a mostohám azt mondja neki:

– Gyáva vagy Sa’dia, ez nem hála, hanem a bátorság hiánya.

Akkor nem értettem, mit akar ezzel mondani, de később értelmet kaptak a szavak, és az újonnan szerzett tudás birtokában elhatároztam, hogy teszek valamit.

Rájöttem, hogy mikor részegen jön haza, mindig kell valaki, akin kitölti a mérgét. És mivel anyám kerül az útjában először, hát őt veszi elő. Mindig azt, aki elsőnek az útjába kerül.

Így aztán, mikor az éjszaka közepén meghallottam a zárban a kulcs hangját, kiugrottam az ágyamból, és már az ajtó előtt vártam, még az összes lámpát is felkapcsoltam, hogy ő is jól láthasson engem. Úgy jött be, akár egy hiéna, imbolygott, mint mindig, megpróbált kikerülni engem, de odaugrottam elé, hogy elzárjam az anyámhoz vezető utat. Ő megragadta a nyakamat, ledobott a földre, és rálépett a lábamra. Én nem sikítottam, nem sírtam, ehelyett felugrottam gyorsan, mire egy hatalmas pofon csattant az arcomon. Megtántorodtam az ütéstől, de sikerült a talpon maradni, és apámmal szembe fordultam. Erre ő a lábával a mellkasomba rúgott, kilökött a hallba, és a földre estem újra. Apám kioldotta az övét, és elkezdett verni vele, az ütések fájdalma a csontomig hatolt, de büszkén lenyeltem a könnyeimet, nem sírtam.

Másnap anyám sugárzott a boldogságtól és miközben a reggelit készítette, egyik kedvenc dalomat énekelte: „szép rózsák … vörös rózsák.”

Az éjszakák egymás után jöttek, mostohaapám is, aki mélyen és folyamatosan temette dühét a testembe, mert minden este elálltam az útját anyámhoz menet.

Anyám szájára visszatértek a vidám dallamok.

Gyakran megkérdezte:

– Mikor hagysz fel az iskolai verekedésekkel? Minden nap újabb és újabb sebek vannak rajtad.

A mostohám mindig gyorsan közbevágott:

– Hagyd békén, így lesz belőle igazi férfi!

Egy éjszaka, ahogy máskor is, részegen jött haza, én félálomban vártam a kanapén. Kihagyta az esti rituális verést, ehelyett megragadta a kezemet és kirángatott a konyhába. Az asztalra kirakott egy övet, egy vastag kötelet, és egy nagy éles kést.

Ugyanazzal a mosollyal, nézett rám, amivel elcsábította az anyámat és azt mondta:

– Válassz!

Dacosan néztem rá, majd odamentem az asztalhoz, felvettem a kést, és odanyújtottam neki.

– Ezt választom.

A kezemre pillantott, gúnyosan nevetni kezdett, majd elindult a hálószoba felé.

Azon az éjszakán sírt az anyám utoljára.

Fordította: Boda Magdolna