Murányi Zita: con tristezza

halott kezemen az esték gyémántsora

késve érek oda az éjszaka fejéről lecsúszik

a csillagkorona amit tegnap még az ég ezüstfoglalata

fogott csilingelve csuklómon körberagyog

hófehér alakja mint egy viaszszobor

amikor átkarol van benne élet

az ágyra zuhan a pokol mindjárt

egy árnyékosabb verzió a föltámadásból

az éjszaka sötét kabátja alól

az álmok csillagpora kiszabadul

tegnap félholdat fektettek az ágyra

mára elbomolva holdszagot áraszt

haja karja feje búbja és a halántéka

a szoba rozoga istenbútorán létszomja

zsugorodott álommá homlokán hófehér glória

apa csupasz vállát is betemette a korpa

fölöttünk az úr zengő furulya

huzalok az ablakpárkányba fúrva

és a nap millió sugara takar be

ez a kozmikus muzsika

még imádkozunk érette

hogy forró leheletét az összes lyukon

átbújtathassa még tíz ablak van a soron

(jó hogy nem pengő cimbalom)

túl korán húrjaira szakadna

ekkora imádkozásra

istennek is úgy kéne

megsokasodnia a bor a búza

de most még nem most még

itt köröz fölötte őrangyala

szürke drótból a szárnya összecsomózva

ék alakú árnyékot vet az ablakpárkányra

húzza-húzza con tristezza kifelé

most teljes a hold de mintha valaki folyton kibelezné.

(Megjelent a Tiszatáj 2017/9. számában)