a háznak nevezett épület alagsori ablakán át lényegében a pincének lett világa, amin keresztül érzékelhette a környezetét, és hogy van valami rajta, a testetlenség neszezésén, a falánk, de mégis elfogyóan hízó szövegen kívül. onnan kémlelte a távoli völgyet, ami a városba vezető utat nyitotta meg, a hosszú, gazos gyepszőnyeg szélfútta ringását, és azt a korhadt kertibudit is, ahogy mozog az ajtaja, és csapkodja a sodró orkán és vihar. ezen az ablakon át látta a házat körülvevő részeg férfiakat is. emiatt unta magát. tudod, amikor még volt testem, tudtam járni. és jártam egyszer zimbabwében. láttam ott egy nőt, akinek átszúrták a hasát egy levágott lábbal. azt kéne most mondanom, hogy szemtanúja voltam a világ legszörnyűbb dolgai egyikének. de nem így érzem. ez itt rosszabb. ennek a háznak az utolsó lakója valaha egy nő volt. elárvult, majd elkurvult. egyedül maradt. aztán egy nap kiment a völgybe meghalni. ez a magány. és annak a rém mivolta. mire gondolsz? bármi is történt vele, annak a nőnek lehetett mivel amolyan rabfélék is vagyunk tulajdonképpen, csak azt tudom tanácsolni, hogy ne und meg a banánt soha... elég egy rémkép ahhoz, hogy megtanuld a kis szabadságot is becsülni…csak úgy elkalandoztam egy éjjel, és láttam magam egy tüntetésen a nőmmel, meg egy fickóval, akivel amúgy mindig is utáltuk egymást, ő engem legalábbis biztosan, aztán egy volt osztálytársam azt mesélte, hogy annyira részegek voltunk, amikor kiálltunk a színház elé, hogy biztos volt: minket ma hajnalban még előállítanak…és aztán csak arra ébredtem, hogy börtönben vagyok, egy békés zárkában, a két társam nem bántott, de akkor is iszonyatos volt, három hét, azt mondták, egy cigire vágytam, de nem volt, megjelent egy pap, ő sem tudott semmit mondani, ez nem lehet, ez lehetetlen, gondoltam, ezért felébredtem még egyszer, de ugyanúgy a börtönben voltam, ahol csak úgy felhívtam anyámékat, elmondtam, hogy fogalmam sincs, hogy kerültem ide, ők pedig azt mondták, hogy emelt fővel kell viselni a sorsunkat, aztán harmadjára is felébredtem, a lámpát nem mertem felkapcsolni, de a párnámat kitapogattam, hogy a sajátom –e, és meg is csókoltam, és azóta nem merem megunni a banánt, pedig tényleg rossz… pedig egyszerű, mint big band-et alapítani egy hangyabolyból… amikor már félni sincs mitől, amikor megnyugszanak az álmok, amikor nem veríték tócsában ébredsz, akkor jön az unalom, akkor közeleg a hegyes karmaival, és te iszol, vagy jobb esetben eszel, de azon kapod magad előbb vagy utóbb, hogy küzdesz, és kétségbeesetten kapálózol valamiért, egy olyan apróságért, amely valaha öntudatlanul, természetesen volt a tiéd… ez az unalom, és ezért veszélyesebb a gyilkosságnál, ezért sötétebb a halálnál… szervusz, örülök, hogy eljöttél, foglalj helyet. nem unnál valamit? parancsolj, itt az életem. mi? igen. vegyél egy marék betűt is, de gyorsan vedd, most nagyon fogy, más is rájár… aztán pedig dőlj hátra, és nézd velem, ahogy a fülbevalós lányt elnyeli a képkeret… közben levetítünk egy kivégzést is, persze. vidám végső, és utolsó hetekben érkeztél… majd megtudod, mit jelent ez nekünk, és, hogy mit is jelent neked. a sarokban több láda paróka. az elárvult, elsatnyult élet díszítő elemei, már mind szemét. az ablakon egy kecske dugja be a fejét, és legelni kezdi a műhajat. nézd: két hang, semmi üzenet, a tartalmatlanság közegében tengődünk, és fogyunk, csak fogyunk, nekem kell a hely, és már tényleg meguntalak, ezért most megöllek, ha nem haragszol –
