Ars vivendi
Nem igaz, hogy olyan a művészet, mint az élet. Hogy elindul valahonnan, többnyire pianóban, egy-két hangszerrel, aztán bekapcsolódnak mindannyian, hatalmas összhangban érnek a csúcsra, míg a vége felé sorra elhallgatnak ismét, és csak néhányan maradnak mellettünk egészen az utolsó pillanatig. Ilyen a zenemű. De az élet nem. Mint ahogy alapjában véve a festménynek is köze van a teremtéshez, ám mindinkább úgy vélem, hogy mégsem ugyanaz. Mert amikor lassan elindulsz balról jobbra az ecsettel, már tudod, meddig fogsz eljutni. Látod a vászon peremét és azon túl az üres levegőt, amelyen nem fog semmiféle festék. Húzhatod az időt, törülhetsz, javíthatsz, de a távolság nem változik. Ez bizony, ismétlem, nem az élet. A szonett sem az. Pedig sokáig hittem, hogy ahány szonett, annyi élet. Pontosan tizennégy sor születés, beteljesedés, halál. Csakhogy ma már tudom, mi a különbség. Annál jobban tudom, minél kevesebb időm van. Mármint olyan értelemben, hogy nem évtizedekben, csupán években kell számolnom, és jó esetben összejöhet még tíz-tizenöt esztendő. Egyébként a szerelemhez sem hasonlít a zenemű, a kép vagy a szonett, bár van közük nyilván a kialvó, majd újra meg újra fellobbanó vágyhoz. Legfeljebb az egyszeri szeretkezés olyan, mint az előre megszabott tizennégy sor. Ami igazán fontos, nem a hegedűk, trombiták, dobok és cintányérok orgazmusáról szól. Nem is az azt követő elernyedésről. Hiszen nem a tizennegyedik sor végén fejeződik be a szerelem. Az élet sem így végződik. Lehet, hogy csak két sor lesz belőle. Vagy tíz. Esetleg több is. Minden pillanatban kész a mű, mondanám, ha nem félnék, hogy érzelgősnek tűnik. Pedig valami ilyesmiről van szó. Nem szakad félbe soha. Nem a halál felé tart. Nincsen iránya. Egyetlen versláb is annyit ér benne, mint tizennégy ötös vagy hatodfeles jambus. Bárhol ér véget a szerelem, úgyis teljes lesz mindenképpen. És amit eddig leírtam, nem függ attól, hogy még hány sor van hátra.
Téli eső
Nem ismerős nekem ez a december. Reggel óta esik a fagyos hóra az eső, és ha kitartó, talán győzni fog. Egy vérből valók... idézhetnénk most mi is A dzsungel könyvét. Veri a havat az eső. Feszíti a tükröt a tükörkép, és félő, hogy elreped. De mégsem. Mintha egy réges-régi emlékre új értelmezés tapadna. Aztán szétválnak. Makacsul olvasztják, fagyasztják egymást. A szálló hópehely és a súlyos, áttetsző esőcsepp alig hasonlít. Mint egy öregedő férfi és egy újra meg újra beteljesülő asszony? Még annyira sem. Előbb-utóbb elolvad a hó. Vagy megfagy a víz. De ugyanabban az időben? Még annyi mindent kellene mondanom. Körülöttem már csupa vers. Végre abba kellene hagyni. Ám minden szavam újrahasznosítható. Attól tartok, hogy éppen az ellenkezőjét mondjátok majd velük. Szeretet helyett gyűlöletet. Érintés helyett távolodást. Azt a pillanatot vállalhatom csak, amikor a vízcsepp nekiütközik a jégnek. Újra meg újra. Férfi és nő. Nő és férfi. Felszálló pára egy rövid ideig, ahol találkozik élet és halál. Kell egy történet. Önmagukban nincs értelmük sem a betűknek, sem a szavaknak. Csak a boldogan összefonódó, majd zihálva szétváló mondatoknak.
Útközben
A lassúságon múlik minden. Igen, nem tévedés, a lassúságról beszélek, és nem a gyorsaságról. Nem szabad sietni. Fontos nyilván az egyenletes ritmus, hogy ne állj meg egy pillanatra sem, de csak akkor juthatsz célba, ha szinte észrevétlen a változás. Így vállalható a múlt is, amely a végén már nem lesz sehol. Egyszerre csak egy cserép a háztetőn. Valamivel világosabb, aztán úgyis megbarnul. Vagy egy sejt. Egy ránc. Egy letört ág. Egy-egy új sebhely, de csak egymás után. A lényeg, hogy ne túlságosan mohón. Ne hirtelen. Csak egyenként. Csak itt-ott. Csak keveset. Nem kell megzavarni a felületes emlékező nyugalmát. Olyan vagy, mégsem az vagy. Ám nem veszik észre. Valahogy így tudnám megragadni. Lehull egy emlék. Vagy kihűl egy szó. Ha folyton látnak téged, úgysem leszel idegen. Élni annyi, mint biztonságos lassúsággal változni napról napra. Akivel végig együtt voltál, akkor is rád fog ismerni, ha már nem te vagy. Arra kell vigyáznod, hogy azt szeresse, aki voltál. És egyszer majd mégis az haljon meg, akivé útközben lettél.
