Maria Seisenbacher: Play+Rewind

Maria Seisenbacher (Bécs, 1978), költő, a Keine Delikatessen folyóirat szerkesztője, a Wortwerft Literaturgruppe alapító tagja. Legutóbbi verseskötetei: bher. (Yara, 2013), Ruhig sitzen mit festen Schuhen (Edition Atelier, 2015).

(RÉSZLET)

A nyári ruhát,

a fehéret,

lenből,

felkapni még utoljára,

miközben egy pók vár rád az ablak bal sarkában.

Még utoljára

horzsolja a zörgő len

napbarnította bőröd,

már biztos,

hogy életedhez az anyag nem elég többé.

Voltak jéghideg napok,

így az ember a befagyott tavon átvághatott.

Apa és lánya hagyták, hogy a hátszél vigye őket előre.

Könnyedén a cél felé,

a kívánság, amit többé egyikük sem akart elfelejteni.

Ahogy elült a szél, a túlpartra pillantottak,

ott állt az anya és a nagymama.

Egy fotó, ami nem készült el.

Nem fogta be a szelet,

nem őrizte meg mozgás közben a nyugalmi állapotot,

nem rajzolta meg az éneklő jeget

mélykék színekben, aztán megint az üvegtiszta tükör

úszó halakkal a felszín alatt.

A repedés a tavon, ami minden látogatáskor szóba került.

Természetes határként felrajzolva két szövetségi tartomány között.

A gyerekeknek volt egy különleges tavuk,

csak mélykék és világoszöld részekre osztva.

Felkelt a nap,

mondta az anya,

és ez a szín a felszínen mutatja magát.

A nagymama viszont egy ember és egy szép asszony

regéjét meséli,

kapcsolatuk féltékenység miatt végződött gyilkossággal.

A férfi a tóba fojtotta a nőt –

ezért a különböző színárnyalatok:

a férfi és a női.

A színek hozzárendelése teljesen természetes: sötét / világos.

A határvidéken szünidőben tettek látogatásokat.

Akkoriban egy félkész házban laktak,

sétáltak, ebédelni mentek és –

a nagymamát látogatták.

A nagymama egy kanállal osztotta a baracklekvárt,

a mutatóujját gyorsan lenyalta

és összetekerte a tányérnagyságú tésztát.

A palacsinták rögtön elfogytak,

és jött az órákig tartó unalom.

Meztelencsigaszaga volt,

mikor a köd a hegyekre húzódott.

Száraz kő szaga, mikor a nap előjött.

Nincs kert a ház előtt,

nincs mező.

A ház egy meredek betonlépcső tetején.

A család a pincében lakott a háború alatt.

Sötét, nyirkos, penészlepte falak –

a nagynéni egész életében szívbeteg volt.

A lány erre gyakran rákérdezett,

mintha nem lenne valóságos.

Mikor besötétedett, jött a mesedélután

és a történet a fekete emberről.

Miatta

és csak miatta kellett még sötétedés előtt

behúzni a függönyöket.

A színhozzárendelések megint működésbe léptek.

Amíg a nap lemenőben volt,

az orrunkat nyugodtan az ablaknak nyomhattuk,

integettünk, kiáltoztunk.

De rögtön besötétedett,

ott ült a fekete ember a szemközti ház padlásán

és kukucskált a kisablakon.

Hogy mit csinált ott, a nagymama nem tudta.

Ezeket a határokat soha nem léphette át – STOP.

A fekete embernek kint kellett maradnia.

Éjszaka az elhaladó autók lámpái a plafonra húztak sávokat.

Az öreg kályhacsövön át még beszélgettek a gyerekek,

míg végül kénytelen volt bezárni a határvidék.

RECORD +PLAY

A bezárt vonatfülke felforrósodott,

az italok nagyrészt a padlón,

felette egymásba gabalyodott lábak:

a fiatalkultúra épphogy elhaladt és nem passzolt sosem.

Minden elérhető volt, bár minden kevés.

A határokat, még ha félre ismerték is őket,

mindig a saját akarat írta.

Sankt Pöltenben kellett átszállnia –

tartományi főváros.

Az anya mindig azt mondta, ezt a címet Krems érdemelte ki.

Annak a városnak erősebb atmoszférája, közege, kultúrája van.

A lány kivételesen igazat adott az anyjának.

Ő soha nem fog itt lakni, soha.

A beton különösen meleg,

átnyomakodott a szöveten és

a tegnapi búcsúestére, túlságosan rövidtávú barátokra emlékeztetett.

Szerelmes dalokra gondolt.

Minden lélegzetvétel életbefektetés.

A szerelem volt minden,

menekülhetett és összetörhetett.

Bármikor megmenthetett téged,

aki valahol odakint voltál.

A szerencsétlenség másoktól érkezett.

Mindig mások jelentették a problémát.

A hely, ahol a party-t tartották, Krems határán volt.

Nem találkozott, szinte csak neonácikkal.

Megnyomta a Walkman-en a PLAY-t – egy gombnyomás és már utazott.

RECORD + PLAY

Nem sokkal később ez a „soha” „mégissé” változott

és innentől kezdve Sankt Pöltent hallgatta:

a WC-tartályt kora reggel a lepattogzott csempék között és

a meleg lepedőkön a szagos hálóingeket.

Az egyenletes zúgást esténként, nem sokkal azelőtt, hogy éjszakai pihenője megkezdődött.

Túlzsúfolt zuhanyzókat a szellemidézéseket tervezgető kongó mondatokkal.

Álszent mondatokat házi feladatokról,

miközben mindenki vacsorára várt az előtérben.

Buta esti imákat a közös étkezések előtt.

Csikorgó székek a tévé előtt,

miközben a hátsó sarokban arról suttogtak,

hogy az igazgató megint a srácokkal tusolt.

Jobbra az első falmélyedésben dohányosok tüdőzték a cigarettát,

akiknek nem volt szabad dohányozniuk.

A toll ellenállása,

mikor maga töltötte ki a sárga kimenőkártyát.

A fű zörgése a lába alatt,

mikor a buszhoz vezető dombról hátrafelé mászott le.

Mikor frissen kaszálták, az otthagyott gabonaszárak illata.

Az iskolacsengő a reggeli cigaretta után.

A lihegés a harmadikon,

nehogy késve érkezzen.

Cívódás az osztályteremben,

miután senki nem volt hajlandó elmondani a véleményét.

Esztelen fecsegés a homokról a gépezetben,

aminek köze sincs a matematikához.

Nemi erőszak, zenével.

Az albínók tipegése éjszakánként

barátnője lakásában.

Az ordibálás a mérnökképzőből – diákok a sétálóutcán,

mikor megint tornyokat építettek üres sörösdobozokból.

Az állomás poros padlóján

a punkok dühödt mondatai.

A székek közül

csendes biztatást és jóindulatot hallott – egészen finoman,

úgyhogy egy rövid pillanatra becsukhatta a szemét – PAUSE.

A többi mind tiszta figyelem, amitől ég a mellkas.

Elalváshoz semmit nem szabad hallgatni,

még fülhallgatóval sem,

ezért hallott akkoriban többet Sankt Pöltenből mint bárki más.

Többet mint amennyi kellemes lett volna.

A kazetták akkoriból szólnak,

a korai időkből a mostba.

A sok lejátszástól elvékonyodott mágnesszalag végighúzódott az időn.

Újra és újra lenyomta a PLAY- és a REWIND-gombot egyszerre,

saját hangjának hosszú élettartamát fogyasztotta, és az anyjáét, a lánytestvéréét.

Legtöbbször semmilyen zenét nem hallgatott,

inkább az adventi ünnepség felvételeit, mintha még gyerekek lettek volna.

Felolvasás akadozó, határozott gyerekhangon,

ahol minden betű megtalálta a helyét, és nem kapcsolta magát másokhoz.

Az olvasás mint puzzle-játék.

Anélkül hogy tudta volna, milyen kép áll elő a végén,

elkezdte összerakni a részeket.

A testmozgásokat a szalagon zörgésnek és sercegésnek hallotta.

És volt mikor belekeveredett egy nő hangja,

akit ő nem igazán ismert.

És jött, újra és újra.

Eleinte csak mikor a kazetta letekeredett,

éppen a Mikulás történetét olvasta fel.

Később is jött, mikor a magnó megállt,

hátranyomta az ágyba,

és úgy hagyta, és dermedten figyelt –

egy elhaladó vonatot, amelyik nem akart véget érni,

lépések az ágy előtt, és a női hang kérlelő suttogása.

Idővel észlelte ezt a gyermekkori lázálomból érkező hangot.

Egy nő a széles, lekerekített lépcsőn,

ami az ágya mellett jött ki a falból

és erősen próbálta rávenni valamire.

Soha nem értette, mit mondott.

A távoli csengés megint ott volt –

a mágnesszalag a gépbe ette magát – REWIND.

A zörejek túl hangosak.

A női hang túl nyomatékos.

A mágnesszalag maga tekercselte az időt.

A zenekar beletépett – a szövetbe.

A férfi felhívta az anyját,

el kéne vinnie a lázas lányt.

Betegségszagot érzett,

édeskés szagot, ami belőle jött,

ami minden más zajt túlharsogott,

nem engedett a határokkal szemben, inkább elengedte magát, segítséget szerzett – STOP.

Odabent húzódott a fehér felezővonal,

a szembejövő fények megkettőzték maguk –

minden onnan hozta magát előre, ahol soha nem akart élni.

Az éjszakai ég, a csillagok, a levegő, az anya hangja,

aki gyorsan, hadarva mesél, nekikészül,

a boldogság mellékhangjával utazhat.

Senkit nem vitt haza,

csak saját magát a határvidékről, és véletlenül

volt mellette valaki.

A hang túl sokat követelt,

nem tőle, hanem attól, aki érte felelős.

Hagyta, hogy a kastély ajtói recsegve becsapódjanak,

nem foglalkozott a sárga kilépőkártyával,

esténként túl későn jött meg és feltekerte az Einstürzende Neubautent a folyosón éjszakai pihenőre menet – PLAY.

De már régen nem volt egyedül,

jöttek mások is, akik pont ugyanúgy mint ő, nem akartak hallani többé.

Ahogy a cigarettát tüdőzte, abból hiányzott a hektikus titokzatosság,

köztudott lett, a tüdőszövetbe markolt.

A kollektív blaszfémia idejére a nadrág zsebében hagyta a kezét.

Nem csak az ablakkeretek közötti fojtó levegő maradt elgondolható,

de kifelé is megtalálta az útját.

Haladéktalanul újra visszalökte a félreértéseket az ellenkező irányba.

Semmi nem maradt hozzátapadva,

már semmit nem találtak a helyén.

A vonat robogott,

a hang üvöltött

és a pókok húsba rágták maguk.

Fordította: Mezei Gábor

(Fotó: Bach Máté)

(Megjelent a Tiszatáj 2017/1. számában)