Lesi Zoltán versei

Hídfő

Kikapcsolom a telefont, mert nem bírok

elviselni még egy hangot. Ha téged is annyit

simogatnálak, mint a kijelzőt, elkopnál,

és nem nyafogás jönne belőled, amitől szörnyen

fáj a fejem. A rossz csak gyógyszer arra,

amit nem tudok magamban meggyógyítani.

Ördögöt idézek, mint gyerek az anyját.

Rontson meg még egyszer, nem kell a hátamra

biztosító kötél. Egyik lábam már protézis,

a másik egy tökéletes napon átkel a folyón.

A híd egy forradalom kiindulópontja,

olyan ígéreté, amely soha nem hagy el.

Ez egy éjszaka, amikor elmegy a térerő,

és a száguldó vonat elől túl késő félreállni.

Halványkék

Páncélos lovagok jönnek,

mészárszékké változtatják

a várost. Kocsi indul este

egy másik országba, felrakjuk

rá az összes cuccot. Költöztetjük

mindazt, amivel eddig együtt éltünk.

Egy gyerek húzza így madzagra

kötött vonatát. Később értjük

meg, az otthoni gyűjtemény

a határon túl semmit sem ér.

Néhány óra út és a kastélydomb

már megnyugtató távolban,

mint a halottak, homálytól letakarva.

Nem jön utánunk senki, elnyel

egy másik lakótelep, betongőz

és a játékgép hangja, egy kád

víz langyos nosztalgiája, ettől

otthonos itt. A nyelv nem ragad

ránk, mint egy jól nevelt bonsai

burokban élünk, a haza levelekből

kap jelen időt. Talán megvan

még a ház, a halványkék, középkorra

nyíló ablakok. Mióta eljöttünk

minden elveszett, a lovagok ugyan

megszelídülve beköltöztek a házakba,

de a vérfürdő emléke megfertőzte

az addig nyitott szíveket.

(Megjelent a Tiszatáj 2015/6. számában)