Lesi Zoltán versei

„Lesi Zoltán második verseskötetében apák, anyák és gyermekek bo­lyon­ganak. Mégsem egy család története ez, hiszen a család fogalma egy­általán nem magától értetődő ebben a költészetben. Lesi versei­ben a lírai nézőpont vándorlása az életesemények személyközi hul­lám­zását jeleníti meg. Ezek az alanyi szólamok legtöbbször a gyer­mek- és felnőttlét határvidékén, egy mesei tájban találkoznak össze, mintha a privát mágia lenne az egyetlen hiteles eszköz arra, hogy – ha­zugságon és őszinteségen túl – otthonos mintává varázsoljuk az (ön)­idegenség alakzatait.” (Nemes Z. Márió) Lesi Zoltán Szegeden, Budapesten, Teheránban, Bécsben élt eddig. Verseskötetei Daphnis ketskéi (FISZ, 2009), Merül (JAK+Prae.hu, 2014).

Homokvár

Miután felmentem a lépcsőn,

a torony felett megette a tájat

a bizonytalanság.

Valaki fölemel, és rám parancsol:

próbáljak meg beszélni,

akkor nem lesz várbörtön, se szobafogság.

Kuglóffal vallatnak majd, és köd lesz.

A május egy egész évszak,

amin kínzóm nélkülem ment keresztül.

Bennem akkor csak a kopás dolgozott,

meg a prémium felvágott,

hogy új tapasztalatokat

szerezzen a mindennapokra.

Gyere ide az ablakhoz.

Nem vallak be, mert attól félek,

aztán majd minden nap meglátogatsz.

A postás ma is illatos borítékot hoz,

a kezemre hurkot kötök, amíg olvasom.

Bosszúból nyitok anyámékra,

mert tegnap bezártak,

hogy ártalmatlanítsák

bennem a gépet, ami

mindig odavisz, amire

azt mondják, rossz.

Macska

Mintha a kórházban nagyobbak lettek

volna a fogaid. Veszélyes a szád,

összezár minket, amikor kezdődik

a belső felfordulás. Együtt liftez

a gyomrunk, nincs étvágyunk, mégis

megennénk egymást a váróban.

Belenézünk a hasadba a géppel.

Nem vagy túlvilágra járó macska,

mégis látjuk a kisembert ott belül.

Méhed az ágya, ablaka szemed,

két aszinkron szívverés melegíti

az egyszobás lakást. Bőröd sír

miatta, amíg labdává nősz,

de ő még nem gurít, csak pózol

az első fekete-fehér képen.

Hangyák

Anya, neked most elment a hangod?

Olyan halk és vékony lett, mint

a hangyák, amik a hasra esett

zsíros kenyérre jöttek. Azt mondtad,

nem kérsz belőlük, mert túl feketék.

Az fájt csak, amikor rámásztak a kislapátra,

pont arra, amivel a titkomat rejtettem el.

Neked se mondom meg, esetleg ha

együtt fürdünk és megmutatod a puncid,

amin én is kijöttem. Ketten leszünk, és nem

harcolok, elfektetett katonáim csak

nézők. Fürdetés közben mesélsz, figyelni

akarok, de olyan szép piros neked ott.

Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek,

de én csak egy hangyányit tudnék szülni.

(Lesi Zoltán: Merül, JAK+Prae.hu, Bp., 2014)