Közösségi traumák

2. NAP – 2013. 08. 28.

A második napot Simon Márton és Závada Péter slamináriumán kezdtük, ahol bemelegítésként Tolnai Ottó Ahogy című versét adták körbe és olvasták fel, és a versből kiindulva igyekeztek megközelíteni, hogy mi is a slam vagy mi tesz egy szöveget slammé. A jelenlévők elősorolták a szerintük slamre jellemző fontos elemeit: a gondolatritmus, sűrítettség, személyesség, nyelvi kompetencia fejlesztése, közösségi jellege, a jelenlét (az itt és most érzése), aktualitás, alkalmiság, az identitás kifejezése, a műveltség és az utca találkozása. Ez viszont mind a versre is jellemző, és nem olyan pontos a definíció a történetiség bevonása nélkül. A slam szigorúan vett történetén kívül – ami 1984-ben indult Amerikából – szóba került Homérosz és a minnesängerek is a slam előképeként. A könyvnyomtatás elterjedésével a tágan vett irodalmi közösségi traumákat feldolgozó jellege lelassult, a kortárs irodalom demokratizmusa pedig olyan széles spektrumú – gondoljunk csak pl. a folyóiratok, irodalmi blogok nagy számára, amelyekkel még RSS readerek használatával is nehéz lépést tartani –, hogy nem lehet lépést tartani a sok megjelenő szöveggel. Épp ezért közösségszervező erő egy-egy felolvasás, irodalmi est vagy épp egy slamverseny, hiszen az irodalom közösségi funkcióját éleszti újra, az „együtt olvasás” lehetőségét teremti meg. Egy-egy slamverseny nagyon is interaktív és demokratikus lehet, mivel a közönségből választják a zsűrit (meghívásos versenyen inkább szakmai zsűri van jelen), így a közönség mint azonnal ítélő bíróság is működik. A versenyeken nincs zene, egy este alatt nagyjából 25 emberre van idő, akik egyenként három percet kapnak. A zenére felolvasott verset/slamet Simon Mártonék szerint úgy lehet elkülöníteni pl. egy rap- vagy dalszövegtől, hogy nem a zene, hanem a szöveg ritmusa határozza meg az irányt. Azt hiszem, ezekkel lehet vitatkozni, de nagy vonalakban kijelöli a slam nyomvonalát, ami fontos lehet, mert sokan még mindig értetlenül állnak a jelenség előtt.

A második nap programjából a Képzelt Erdély(ek) című beszélgetést emelném még ki, ahol László Szabolcs moderációjával folyt a beszélgetés Tompa Andrea, György Péter és Boka László között. László Szabolcs a képzelt Erdélyek szűkítésével kezdte a beszélgetést: nem a vámpírok, nem a sárkányok (Harry Potter), nem a román és szász (Siebenbürgen) Erdélyekről lesz szó, hanem igyekeznek a beszélgetőtársak nemrég megjelent könyvei kapcsán a huszadik századra terelni a témát. Tompa Andreával indult a kör: László Szabolcs felvetette, hogy a Fejtől s lábtól kritikusai a regény kapcsán ugyan sok kérdést felvetnek, de Trianonnal, a könyvben megjelenített Trianon-képpel eddig nem mertek foglalkozni, és rákérdezett, hogy a regény mögött álló gyűjtőmunka vajon a félelem elleni kutatómunka-e, hogy a tényekkel a mítoszt akarta-e lebontani. A szerző eredetileg az egész huszadik századot bele akarta írni ebbe a történetbe, de rájött, hogy két világháború nem fér bele egy regénybe, egyszerűen szétfeszítené. Trianont feldolgozó elméleti vagy szépirodalmi szöveget szándékosan nem olvasott, inkább a kortárs sajtóra, naplókra, feljegyzésekre stb. fektette a hangsúlyt, hiszen a legfontosabb, hogy önmagunkból kiindulva, magunkat a helyzetbe képzelve kezdjünk neki a feldolgozásnak, ezt tartja az egyetlen valid módszernek. A tízes évek, az első világháború – tehát az előzmények – megírása azért volt szükségszerű, hogy bemutathassa azt a közeget, ami alól kirántották a szőnyeget. György Péter azt mondta, hogy a magyarországi magyaroknak inkább fiktív, tanult fájdalmuk van, ami elsősorban politikai probléma. Példának hozta fel a vagonlakókat, akikkel kapcsolatosan a magyar társadalom úgy tett, mintha nem is léteznének, ezek láthatatlan történetek, amik nincsenek benne sem a történeti összefoglalókban, sem a helytörténetekben, és ezért nagyon fontos, hogy a személyes nézőpontokból kiindulva is megíródjanak ezek a történetek. A Ferenc József Tudományegyetem 7×7-es szlogenje, a hét felekezetet és hét nemzetiséget befogadó egyetemi légkör kialakulásához Tompa Andrea szerint – az erdélyi sokszínűség mellett – nagyban hozzájárult a Budapesttel való verseny. Másrészről hozzá kell tenni, hogy a „befogadósdi” feltétele a magyar nyelvtudás volt, hiszen magyarul folyt az oktatás.

László Szabolcs felvetette azt is, hogy Trianon kapcsán mindig kialakul egy egyszerűsítő kép, és ezt veszi át a hatalom. Boka László azt mondta, hogy szerencsés lenne, ha átvenné. Felemlegette azt is az irodalompolitika kapcsán, hogy a Spenót ’45 utáni irodalmat tárgyaló kötetének előszavában a ’45 után felnőtté váló irodalom képét erőltetik, mert ez létjogosultságot ad az egyetemi, akadémiai életben az irodalom kutatásának. Elhangzott az is, hogy Erdélyt a romantika fedezte fel magának (amely kijelentéssel a beszélgetés nagyvonalúan megfeledkezik a régi magyar irodalomról). György Péter ezek után azt fejtette ki, hogy a ’45 utáni politika (főleg Kádár) a saját kudarcait – azaz hogy nem tudott mit kezdeni a kérdéssel – az irodalmon kérte számon, ami az impotencia elfedése volt. Tompa Andrea ehhez hozzátette, hogy csak az irodalom jutott át a határon. László Szabolcs kiemelte A Fejtől s lábtólban a zsidó orvost, aki a regény vége felé – Trianon után – március 15-én öngyilkos lett. Tompa Andrea ennek kapcsán a férfiszimbolizmus felé kezdte az értelmezést, hogy tipikusan a férfiakra jellemző, hogy történelmi megfontolásból lesznek öngyilkosok, míg a nők szerelem, érzelmek miatt. Ehhez kapcsolódva elmondta, hogy a trinanoni döntés utáni öngyilkosság-hullámot teljesen elkenték – és ez a regényben is megjelenik –, mivel az orvosok a halál okához szándékosan mást írtak be, így nem dokumentálható a jelenség. György Péter szerint is az agorafóbia elsősorban férfi betegség, így a „hirtelen messze leszel anélkül, hogy megmozdulnál” érzését sokkal intenzívebben élik meg. Boka László ide kapcsolta a határon túliakkal, a határon túli irodalommal szembeni elnéző kritikát is, ami mellett Kosztolányi kiállt („édesanyánk a ravatalon”), Babits és Schöpflin ezt később tarthatatlannak gondolták, mondván, hogy elő kell venni a nyesőollót.

György Péter az István, a király kapcsán elmondta, hogy szinte ijesztő az a diskurzus, az a tömeghisztéria, ami a darab kapcsán elindult. A tömegkultúrába szerinte semmi historikusat nem szabad belevinni, mert nincs a köztudatban a történelem mint tényanyag, inkább a történelmi mítosz a domináns. Ezért van szükség a mikrohistorizmusra, arra, hogy az egyéni történeteken keresztül láttassuk a történelmi fordulatokat. Ide kapcsolja a holokausztot is, hogy Európában el kell számolni azzal, ami a zsidókkal történt, és tudatosítani, hogy ez a magyarokkal is történt, és hogy Trianon és a holokauszt nem az egyiké és a másiké, hanem közös fájdalom. Az emlékezetpolitika kíméletlen dolog, de azt mondja, mindenképp ideje lenne túllépni a restitúció vágyán, és érdemes párbeszédbe kezdeni.

[nggallery id=212]

Sörös Bori