Költőietlenség, nyelvtelenség

Az egyes fejezetek szöveg közeli elemzései poétikai jelenségekre összpontosítanak, amelyek értelmezési horizontját a költészettörténet mellett filozófiai, műfaji-, kultúra- és médiatörténeti összefüggések rajzolják ki. Ezek árnyaltabbá teszik a tárgyalt időszak két kiemelt pontjának, az 1920-as és az 1930-as, valamint az 1960-as és az 1970-es évek fordulójának értékelését a modern költészet alakulásában és hozzásegítenek annak feltérképezéséhez is, miként él tovább a modernség nagy hagyománya az ezredforduló lírájában.

(A Metapoétika című kötete [2017, Kalligram] számomra sorsfordító volt. Onnantól kezdve más módon szemlélem a kortárs lírát, másképp írok. Az erdélyi metamodern mozgalom megértése, személyes dekódolásom genealógiája úgy kezdődött, hogy újraolvastam a Metapoétikát.) „A tekintet azonban a másik: nem azonos tehát, bár látszólag egybeesik az én önmagával való azonosságával vagy önmaga számára való jelenlétével, ahogyan – a József Attila-sor kézenfekvő olvasata is feltárja – az én önmagát, mint nézőt éppen a másik tekintetét látva ragadhatja meg a legteljesebb formában. Mégis, az én ilyen, tükrös identifikációja csakis egy alapvetőbb identifikáció lehetőségén alapulhat: ahogyan Jacques Lacan Freud identifikáció-fogalmát elemezve kifejti, az én azonosságát az „én-ideállal” valójában egy külső pont, a másik „mezején” fellelt perspektíva teszi lehetővé vagy hordozza, egy olyan pont, ahonnan az én olyan énként láthatja viszont magát, amely kielégíti: csak ez teszi lehetővé azt, hogy az én a szerelem kölcsönviszonyába léphessen. Nem igazán meglepő ezek után, hogy Lacan éppen Sartre és Merleau-Ponty vonatkozó szövegeit kommentálva fejti ki a másik tartományában lokalizált „tekintet” funkcióját: a szubjektum hasadtsága – a látás esetében – a „szem” és a „tekintet” közötti hasadásra vezethető vissza, pontosabban a „tekintetre” mint az e hasadást meghatározó privilegizált objektumra. Az én látottsága vagy e külső tekintetnek való kitettsége nem reflektálható a tudatban, hiszen éppen ez hordozza a tudat lehetőségét. Ez az ént körülfogó, külső centrum garantálja a szubjektum önmaga számára való jelenlétét az önmagára vonatkozó tudatban, de csak akkor, ha a tudat képes e mindent átfogó látottságának (és: megmutatottságának!) megkerülésére vagy kiiktatására. Csak a tekintetről való megfeledkezés teszi lehetővé az én számára, hogy önmagát látni vagy nézni lássa. Minthogy a tekintet kívül – a „másik” mezőjén – van, s így kizáródik az önreferens tudatból, ugyanakkor egyben az én hasadtságát okozza, aligha lehet meglepő tehát, hogy – Lacan szerint – a vágy funkciójában ragadható meg. Nyilvánvaló, hogy éppen ezért tárgyiasulhat a másik iránti (szerelmi) vágyban, ama „förtelmes kívánságban”, amely a másik létét az én vágyával azonosítja.

A szerelem azonban téboly, amennyiben leplezi, és egyben leleplezi az én tükrös ön-identifikációjának, illetve önmagába zárulásának képtelenségét, leplezi azt, hogy az én saját alapjait mindig csak a rá irányuló külső tekintetben, sosem önmagán belül fogja megtalálni, s ezzel azt is, hogy ez a voltaképpen személytelen tekintet sosem valamely lényeget tükröz vissza, hanem éppen annak hiányát teszi láthatóvá. Mindez azonban nem vagy csak egy felületi szinten jelenti azt, hogy a Magány szubjektumfelfogása naivabb volna, mint a Ki-be ugrál…-é (ez persze fordítva sem volna igaz). Ez a magány nagyon is végletes: nem arról van szó itt sem, hogy az én, ha másban nem is, legalább önmagában végül is (noha némiképp sivár) társra lel, hiszen végső soron éppen saját maga (mit úgy hívott: én) az, aki magára hagyta. A Magány – akárcsak a Ki-be ugrál… – pontosan azt mutatja meg (s ebben áll a te és az én elpusztítására egyszerre irányuló kettős agresszió magyarázata), hogy az én hiánya sokkal radikálisabb hiány, mint hogy a másik szeretetében vagy akár a másik iránti vágyban valaha is visszafordítható lenne.” (83)

„A vers, amelyben – Lengyel Balázsnak a Merülő Saturnus egészére vonatkozó észrevételét alkalmazva – Weöres kevésbé a „formatani”, mint inkább „jelentéstani tudását” demonstrálja, tematikus szinten arról tanúskodik, hogy a személytelenség egy meglehetősen prózai felfogását érvényesíti, amelyben ez egyszerűen hiányként, a személyes hang hiányaként jelentkezik, hiszen ezt a hiányt a szöveg különféle további hiányok láncolatában tükrözteti vissza – legyen szó a térbeli értelemben vett távollétről és helynélküliségről („egy elvonszolt s a Holdba zárt család”, „ennyi hontalannak”, „Mert sehol nincs / a dolgok belsejének iktatója”) vagy éppen a versben ábrázolt helyszínek élettelenségéről, illetve embernélküliségéről, az önmagáról csak hiányában („az ősidőben elhullt szörnyű falkák”) vagy nyomaiban („mástól meleg kilincs és kocsma-pad”) hírt adó elevenség képzeteiről. A versnyitány különös, és pontosan aligha megfejthető – egyebek mellett a szöveg „mitopoetikus” téralkotását megalapozó, illetve egy Weöresnél gyakori, itt például akár A holdbéli csónakosra, is visszavezethető motívumban gyökerező – képe mindenesetre valamiféle elmúlt emberi jelenlétre céloz, melynek helyét (s egyben az ember vagy az emberi megnyilatkozásának, méghozzá nem feltétlenül nyelvi kifejeződésének vagy önkifejezésének helyét: „tisztult haragja”) olyan látványleírás veszi át, mely viszonylag akkurátusán felelteti meg egymásnak a természeti és a mesterséges környezet elemeit.”(114)

Ez a szöveg is olyan dilemmákat boncolgat, amelyek elősegítik egy új poétikai látásmód elterjedését. „A nyelv maga látszik tehát csődöt mondani, ami lényegében a költemény nyelvfelfogásának egyenes következménye: a nyelv otthontalansága ugyanis egyben a-referenciális mivoltát is implikálja, abban az értelemben, hogy a használattól való függetlenedése vagy eltávolodása a nyelvi jel és az általa referált realitás feszültségét is implikálja. Itt nyer magyarázatot az, hogy a közvetlenül önreflexív gesztusok miért mindig a halál vagy pusztulásszemantikájában fejeződnek ki, így már az első rész később visszatérő soraiban (’szavak kínai falát megmássza a halál / élet frázisait / emberbőr kötésben / adják ki írók:’). A ’szavak kínai falánál’ hatalmasabb halál antropomorfizálása megint csak többszörös meta-poétikai jelentést hordoz: a szöveg itt, egyfelől, ismét a nyelv otthont teremtő vagy védő képességét idézi fel (a falon való túljutás ’emigrációja’ a halál), másfelől azonban arra is figyelmeztethet, hogy a szó (mint bevehető erődítmény) képtelen fenntartani vagy megőrizni az ’életet’, amely – s ezt fejtik ki a következő sorok – éppen a nyelvi leírás vagy reprezentáció által pusztul el.” (150)

A Traumatizált grammatika Borbély Szilárdnál megint csak a nyelv előtti nyelv aufklérung szelete. „A testek csak a megjelölésük révén rendelkeznek anyagisággal („A testem csupán költött / alak, amelyben vándorol / a Jelek jelentése. / Az anyaghoz van kötve, mint / a Jelöltnek léte.” – Az Alakhoz). Egy „a mellbimbóhoz” intézett,címében alighanem Csokonai A rózsabimbóhoz című versére alludáló ódában, amely amúgy William Blake The Tyger című költeményéről (vagy inkább Szabó Lőrinc magyar fordításáról) készített kontrafaktúrának is tekinthető, a bimbók „fearful symmetry”-jének – itt geometriaiként megmutatkozó – rejtélye abban áll, hogy ezek a barna pontok voltaképpen jelként jelennek meg a testen („Mit üzen e barna pont, / miféle jel a testen?” – A mellbimbóhoz)” (303)

A Nyelvkritikai hagyomány Borbély Szilárdnál szintén az igazság egy szép pillanata. Ugyanígy (és mégis másképp) a Kosztolányi kincse. És még egy meghökkentően pontos exegézis, A prózavers nemes Nagynál és Oravecznél. Lám, valóban mindvégig. És a megértés felé. Ámen.

A névmutatót élvezettel vesszük birtokba. A borító a bogáncsokkal telitalálat. Nem Sáron rózsája. Nem kankalin, Nem a völgyek lilioma. Nem akantusz. Nem babér. Mond ez is valamit. Tizenhárom írás. Az ív szabálytalan. De rendkívül erős. Olyan váz, amely egy stabil hermeneutikai kupolát tart.

Kántor Zsolt

Kulcsár-Szabó Zoltán: Jeltelen felhők között. Fejezetek a 20-21. század költészetének alakulástörténetéből

Ráció Kiadó

Budapest, 2022

337 oldal, 3500 Ft