Kiss-Pál Klára versei

variáció

Rakovszky Zsuzsa versére

ha volna, aki múltját, mint bokára

ejtett szoknyát felveszi, és így

szól, ezt tettem, bocsáss meg érte,

ha visszatérve vízcsapokról és gázszámlákról

beszélne is, mégsem ugyanazt értené,

mint rég, s csak várna fészkelődve, hogy kérdezzék,

van-e még valami mondanivalód;

ha volna, a görcsből kibomló mondatok

nyomán a perc kitágulna minden irányba,

fény vetülne minden rejtett zugba, titkos árnyra,

s a törmelékből egyetlenként kiválna

– valami? valaki? – a most lehetne,

s e most lehetne nem csiszolódna kerekre, szép

fehérre, nem szállna le az idő fenekére,

hanem, mint a kerékbe ragadt sóderdarab,

makacsul visszatérne, megakadna

s recsegve tolná vissza

az összes voltak s kellek kőkemény buldózerét…

nem lesz a csorba ép, a foltos tiszta, persze.

nem lesz a múlt kerek, jelenbe gördülő; egyszerre

gőg és kárhoztatás, hogy itt kell halnod, élned

(kivándorlásra rest nagyapád miatt),

egyként bukás és győzelem, ha bölcsőben hagyod

a majdan csecsemőkre vadászó zsarnokot;

nem lesz a jó örökre jó,

a rossz se rossz örökre,

nem fogják ők se jobban érteni, az idő össze-

kuszált szálai közt matatók, a jövő régészei

– ahogy számba veszik, mi minden van befűzve,

s mi hiányzik,

hány tálentum elásva a hajszálgyökerek rengetegébe,

hány használt edény, pecsétes lepedő,

hány gondosan megőrzött, polcra tett – :

hány igazság? melyik élet?

ars poetica

ez a színes trópusi valahogy nem illik a lepkegyűjteménybe

ma valahogy nincs divatja a színes trópusiaknak

de vajon az egész lepkegyűjtemény nem lesz-e ócska kacattá holnap

és vajon a holnap nem kerül-e a múlt szemétdombjára holnapután

és a múlt szemétdombja nem merül-e feledésbe a negyedik napon

lázár kijön a sírból szétnéz megnyílt szemmel így szól

szeressétek egymást

nincs idő

szarságokkal

bíbelődni

milyen szex?

milyen szex-

jelenetet írna vajon korunk egyik vezető szexuálpszichológusa,

nyers, darabos nő; százak életét tette rendbe, miután összerakta magát, házat épített,

egyedül nevelt öt gyereket, sikert – szakmait – sikerre halmozott, szublimált ösztönből úgymond.

mindezt miután otthagyta bántalmazó férjét, a nagytiszteletű református lelkész urat.

vajon azt mondaná: a lét közepe? vagy a semmi pantomimja ? vagy semmi vagy-vagy,

hanem a kettő egyben: egyik megjár hét galaxist, másik arca dermedt aszfalt.

itt a piros. hol? kívül? belül? közötte?

de hagyjuk a bújócskát, nekem kellene megírni azt a szex-jelenetet valahogy,

csak hát amiről nem lehet szólni, arról ugye hallgatni kell;

lehet, persze, beszélni – felszabadít – egy bizonyos szinten, mint a vízről

vegytani nyelven: színtelen, szagtalan, íztelen folyadék,

ám pusztán népnevelő szempontból  nézve a kérdést, érdekes lenne tudni,

hány férfi és nő szabadult fel attól, hogy irodalmi művekből szerzett tudomást,

amiről nem lehet szólni;

sejtésem szerint a szemérmesek inkább bezárultak a sok beszédtől.

– hideg levegőt fújnak – mondták  ők –,

mint megkergült kézszárítók, melyek akkor is zúgnak, ha a mozizók rég otthagyták

a mosdót, s hazamentek ki-ki a maga ágyába egyedül, párban.

legfeljebb úgy érdemes, ahogy a discovery-n láttam egyszer:

fiatal tudós elárvult vadludakat tanít repülni nagy türelemmel;

előbb csak szalad előttük, majd, mikor erőre kapnak,

könnyű vázra feszített lepedőkből készít szárnyat magának,

és fut-fut, csapkod a sor elején mókásan. nem megy – nem fárad; addig kezdi elölről,

míg meg nem tanítja nekik, amit maga sem tud, s azok faképnél nem hagyják végül.

ennyi talán, ami szóban átadható.

ami nem, az sokkal több ennél, persze:

hallgatni

a méretekről és numerákról hantázó kamaszokat,

s elnézni őket – nekik –, mint a sokat élt, ezért szótlan szentek teszik,

kik nem bújnak fedezékbe, – mint minden rendes ember,

földrengés, vihar elől.

csupasz testtel hálnak az égzengés alatt,

pórusaikkal élvezik kívül-belül

Isten szűnni nem akaró orgazmusát.

(Megjelent a Ttiszatáj 2017/1. számában)