Legyint rám az ég. Nyegle kozmosz.
Hajnaltól estig mindent feljegyzek, még éjjel is, mutatóujjammal folyamatosan írok a hüvelykujjamra. Amikor új témát kezdek vagy csak egyszerűen elfogyott a hely, törlök. Sok évvel ezelőtt a tébolydában Zsuzsadoktornőnek tűnt fel, hogy jegyzeteket írok. Kérdezte, hogy mit csinálok, de nem tudtam megmondani. Nem jöttek ki a szavak a számból. Zsuzsadoktornő nyilvánvalóan belém szeretett, amikor leült velem szembe, láthatóan összeszorította a nagyajkait, föl-le hullámzott a keble, a két aranyalma, és sóhajtozott. Vörös volt, hófehér márvány bőrű, azúrkék szemű. A vörös hajúak szeplősek, ő nem.
Napközben többször leültünk, beszélt hozzám, én jegyzeteltem. Azt mondta, reggelre leszállt a köd. Én leírtam, hogy reggelre leszállt a köd. Azt mondta, minden tetőről látni a napot, én leírtam. Bármit mondott, leírtam. Először nem értettem, mit akar ezzel, aztán rájöttem, az írásom betűit azonosítja be. Feszült voltam. Éjszakára erős altató-nyugtatót kaptam, de írtam. Lelassulva ugyan, de írtam.
A népnyelv úgy fogalmazza ezt meg, hogy a beteget lecedálták. A cedálás eredeti jelentése: átenged, engedményez. Átengedtem. Zsuzsadoktornő ügyeletben bejött hozzám, a kékes őrfényben jól láthatta, mit vetek bőrre. Amit írtam, azt ő is lejegyezte a füzetébe, aztán beszámolt a főorvosnak.
A varázsló begyűri a méregzöld selyemkendőt az öklébe, a sorsomat, aztán huss, denevér surran a mennyezetre. Őz vagy farkas a figyelő vadállat? Megbántam a gázkromatográfban töltött napokat. Istenem, Istenem, bocsáss meg nekem!
Ezeket olvasták, elemezték.
Sok évvel később visszakerültem a tébolydába. Olvastam közben, hogy Izlandon kifejlesztettek egy módszert hasonló esetekre. A tengerben nagyon hosszú ideig csiszolódó sellőkagyló héja a szikénél is élesebb, ezzel lehet lehántani a hüvelykujjról egy olvasásnyi réteget, amit aztán egy mikroszkóphoz hasonló eszközbe, két üveglap közé szorítanak, feszesen, amilyen egy tábornoki zubbony. Innen aztán kivetítik egy óriás képernyőre. Esterházy Ottlik iránti tiszteletből sorról sorra lemásolta egy A/4-es lapra Az iskola a határont. Valós méretben csak a szándékosan szellősen hagyott első két sort lehetett olvasni, a speciális hántolómikroszkóp mélységelemzésével, sokszorosára nagyítva szinte minden láthatóvá, olvashatóvá, értelmezhetővé vált.
Mondták, hogy egy-két mikron vastagságú hámréteget vesznek le az ujjbegyemről. Kérdeztem, hogy a mutatóujjamról is. Hát ott még nem tart az orvostudomány, mosolyogtak. A papírt már képesek rekonstruálni, a toll tintáját még nem. Bár kiváló gondolat, mondta a főorvos. Egy hántolással három-négy nap jegyzetanyagát tudták rekonstruálni. Ez idő alatt újra termelődik a réteg. Volt, aki a hasára írt, ott csak havonta tudtak hántolni, mert sem a kopás, sem a hámosodás nem olyan intenzív, mint a tenyéren vagy az ujjakon.
Zsuzsadoktornő kikerekedett az évek múltával, még jobban szorította össze a combjait. Amikor ébren voltam, sokat mesélt a hántolástechnika eredményeiről. A havasokban egy kisebb tébolydában egy férfi olyanokat írt, hogy még mámorod ott dereng
lelkemben, vagy a mély elme a dús élet iránt hevül. Ha kérdezték, hogy ki ő, azt válaszolta, hogy Scardanelli. Hetekig nem tudták hová tenni a dolgot. A főorvos a háza kertjében sütögetés közben szívesen anekdotázott a barátainak. Az egyik betege, aki szimbiózisban élt a számítógépével, egyszer vaskos borítékot kapott a tébolyda címére. A regényét küldte a kiadó a szöveg utolsó ellenőrzésére. A beteg egyetlen mondatra sem emlékezett, nem is hitte el addig, hogy ő írta, amíg a főorvos ki nem kereste a laptopjából.
Szóval Scardanelli. Hölderlin megőrülve írt néhány verset, ezeket ezzel a névvel írta alá, mondta az egyik vendég, a gimnázium magyartanára. Megnézték a többi feljegyzett írást is, mind Hölderlin volt. Rónay György fordításában. Már csak az volt a kérdés, hogy a hasadt elme alkotói fele Hölderlin volt-e vagy Rónay. Az viszont intenzív értelmezést és magyarázatot követelt, hogy a beteg villanyszerelő szakmunkásként élte polgári életét, német költőket pedig sohasem olvasott.
A sellőkagyló általában kétszáz évig él, így a leghosszabb élettartamú állatok közé tartozik. Az Északi-tengerben találtak egy négyszáz esztendős egyedekből álló kolóniát. Az ilyen jelenségekre fogékony a hadtudomány. Vajon mit tudhatnak ezek a kicsiny élőlények? A kutatások, mint tudjuk, gyakran egészen váratlan eredményeket hoznak. Míg a NASA egyik munkacsoportja a kagylóhéj kalcium-karbonát szerkezetét kutatta, a másik a kagylóhús szöveteit vizsgálta, különös tekintettel arra a szűrő életmódra, amellyel a kagylótest évszázadokon keresztül a sós vizet szívja és préseli. Egy csoport akusztikai jelenségeket modellezett, mivel a földön kívülieket is az egymás közötti kommunikációjuk révén azonosították be.
Amikor a kagyló a tengervizet beszűri a héjak közé, majd kipréseli, leegyszerűsítve úgy pulzál, mint az emlősök szíve. Az akusztikai munkacsoport felerősítette ennek a folyamatnak a zaját és morzejeleket azonosított be. A kagylók a Jylland-félsziget közelében lezajlott jütlandi csata ellenséges hajóinak forgalmazását rögzítették. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy mivel ez az 1916-ban lezajlott csata volt a világtörténelem legnagyobb tengeri ütközete, a sok-sok évtizede békében élő sellőkagylók sokkot kaptak a mélyben, és elméjük megőrizte a szokatlanul erős zajokat. Ahogy sokkot kap a hőségben a szőlő, és nem hogy elégeti, egyenesen megőrzi a savakat.
Az is lehet, hogy ez az érzékenység a kagyló húsából átszivárgott a meszes szerkezetbe, és nem is a kis állat páncéljának élessége, hanem elméjének értelme közvetítette a hántolt hámrétegbe az információt. Négy évszázad történéseit. Hölderlint és engem is.
Vecsernyés Imre
