„Itt van, ez a te vörös fonalad”

BESZÉLGETÉS KELE FODOR ÁKOSSAL

Június 17-én Kele Fodor Ákos vezette a Törzsasztal íróműhelyét, majd A szív vége – Cigány Újmesék című kötetéről beszélgetett Kelemen Zoltánnal a Jazz Kocsmában. A bemutató apropóján készítettünk egy interjút a szerzővel a cigány folklórról, a könyv vizuális megvalósításairól, illetve az xtro realm csoport új könyvéről, az extrodæsia – Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhozról.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a folklórral, a cigány kultúrával? Honnan jött az ötlet A szív vége megírására?

– Már nagyon rég, 2008 óta az Erdélyi Vándorszínház színdarabírója vagyok, és oda commedia dell’arte és misztériumjáték keverékét idéző darabokat kellett írni. Nem csak a középkori műfaj, a források lettek érdekesek, hanem a régi magyar folklór is. Egészen hosszú ideig egyáltalán nem foglalkoztam kifejezetten a cigány folklórral, de idővel elkezdtem írni egy színdarabot, amiben hangsúlyossá vált egy cigány figura, így miatta el kellett kezdenem komolyabb tanulmányokat végezni. Akkor találtam rá bizonyos hiedelememlékekre, illetve etnográfiai tanulmányokra, amikben rengeteg nagyon izgalmas részlet merült föl. Először ehhez a színdarabhoz használtam fel, építettem be ezeket a többnyire eléggé horrorisztikus hiedelemelemeket. Még be se fejeztem a színdarabot, amikor éreztem, hogy rengeteg anyag van bennük, és ebből egy csomó mese lehetne. Akkor határoztam el, hogy szisztematikusan még több kutatómunkát fogok végezni, és célzatosan egy egész könyvnyi mesét írok.

– Mesélnél a kötet címéről, alcíméről?

– A cím bizonyos régi cigány közösségeknek egy nyelvi eufémizmusa a halálra; hasonló volt még a „végnélküli alvás” vagy a „csúnya asszony”. Ez azért volt számukra szükséges, mert olyan dolgoknak, mint a betegség vagy különös képpen a halál, még a szóbeli felemlegetése is balszerencsét hozónak minősült, ezért igyekezték kerülni a használatukat.

Egy örök harc bennem, hogy jó alcímet – Cigány Újmesék – adtam-e a könyvnek, mert eléggé problematikus a mesék státusza, elvégre hiteles néprajzi adatokból épülnek fel, bár szépirodalmi igényű műmesék. Valóban semmi mást nem tartalmaznak, mint amit a régi népélet vagy néphagyomány ránk hagyott. Elkezdtem játszani a szavakkal: ha azt írtam volna, hogy „Cigány mesék”, akkor mindenki autentikus, folk dolgokra gondol. Ha azt mondom, „Új cigány mesék”, akkor még mindig hihetnék, hogy az írója cigány, és emiatt a szerző felől lenne megragadva. Így maradt ez a kicsit lehetetlen, nyakatekert kifejezés, ami remélem, hogy némileg kimozdítja, megakasztja és rögtön elgondolkodásra készteti a borító megpillantóját.

– A kötet a vizuálisan nagyon izgalmas: az illusztrációk, az egyszínű fekete kötés a védőborító alatt (valamint a lapok éle), illetve a vörös fonallal összefűzött ívek. Mesélnél arról, hogy miért és miként alakultak ki?

– Az első két könyvemben is foglalkoztam vizuális költészettel, szóval az intermediális alkotás mindig is érdekelt. Én így is neveztem az Echoláliát és ezt is – egyfajta szépirodalmi művészkönyv. Tehát abból is adódik, hogy csinálok ilyeneket. Másfelől, ezek felnőtteknek szóló mesék, és az volt egy nagyon izgalmas felismerés, amit persze tud az ember, csak amikor elég sok ilyen forrást olvas, akkor érzékletessé is válik, hogy ők tényleg hittek bennük. Egy csomó néprajzi beszámoló hírt ad arról, hogy a mesélő, akinek az ajkáról lejegyzik, tényleg úgy gondolta, hogy ezek valaha valahogy valamiképp igazán megtörtént dolgok. És ha számukra valóság volt, akkor ezt a horrorisztikus, egészen fenyegető mesei valóságot se a gyerekkönyvek illusztrációkultúrájával, se kézirajzos megközelítéssel, de a naiv cigány festők szín- és formavilágával sem lehet megközelíteni: a reáliák felől kell megragadni. Van egy harmadik vetülete is, ha ugyanis tényekből dolgoztam a szövegek esetén, akkor forduljunk azokhoz az illusztrációkat illetően is. Ezért találhatók archív fotók benne: skót fotós a kilencvenes évekből, Révész Tamás hetvenes évekbeli felvétele, egészen 1860-ig Szathmári Pap Károly képéig. A Néprajzi Múzeum fényképtárából és a Kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumból válogattuk ki ezeket a képeket.

A fekete élfestés azért volt fontos számomra, mert a mesekönyv úgy kezdődik, hogy az ég és a föld egymástól még el nem választva él. Ez a semmi pillanata…

Innen rajzanak ki a különféle tündérek és démonok, akik a kozmosz közepén csücsülő emberekkel érintkeznek, fenyegetik őket. Mielőtt kinyitjuk a könyvet, egy tagolatlan fekete tömb az a semmi. Tulajdonképpen a világ keletkezése előtti pillanat, mert a védőborítás nélküli könyvön nincs szerző és cím. Egy homogén, semleges téglatest, tehát ez leginkább egy szimbolikus, jelképes mozzanat.

Az, hogy piros cérnával fűztűk, már inkább egy belső, tartalmi utalás, hiszen érdekes módon nagyon sok cigány hiedelemvilágban vannak hajak, szőrök, szálak, fonál, ökörnyál, cérna. Főleg a vörös fonálnak van kitüntetett jelentősége, legalább négy mesében is előkerül. Amikor a tervezővel, Zádor Györggyel gondolkoztunk, hogy mi kerüljön a borítóra, és már tudtok, hogy megjelenítjük a vörös fonalat, akkor mondta, hogy Hahó, Ákos! Ez ugye cérnafűzés, akkor legyen piros cérnával. Erre én is rábólintottam. Azért is jó, mert ha azt mondjuk, hogy képi tények, reália, akkor nesze neked, ez is egy mágikus tárgy: itt van, ez a te vörös fonalad.

– A kötet elbeszéléstechnikája nagyon izgalmas. Az egyes mesék több rövid történet – szinte anekdoták – összekapcsolódásával alkotnak egészet; illetve a szöveg az orális hagyományra, a szöveg itt és mostjára is rájátszik. Miért döntöttél emellett az elbeszélés mellett?

– Az anekdotikus szerkesztésmód, vagy inkább mondjuk epizodikusnak vagy láncszerűnek, egy főhajtás némely régi cigány mesemondó életműve előtt. Több mesekutató állítja, hogy a cigány származású mesemondóknak olyan sajátos tudása, technikája volt, amivel nem szokványos mesetípus-kapcsolatokat hoztak létre. A népmesék nem csak típusokba rendeződnek, hanem még típuskapcsolatok is vannak, és a mesélők atipikus típus kapcsolatokat hoztak létre, amiből nagy szerkezetek születtek. Képesek voltak akár négy estén át is mesélni egy-egy ilyet, és ez egy nagyon izgalmas kihívás lett számomra.

Az orális jelenlét pedig tényleg a mesék itt és mostját jelképezik; azt, hogy ez valóban rólad szól…

Az a probléma, hogy ha egy mesét olvasunk – mondjuk egyszer volt, hol nem volt; a király legkisebb fia –, akkor nagyon hamar elmegyünk a szimbolikus olvasat felé, például zöld király és piros király, satöbbi. És ez a lényeg, hogy a régi népéletben, mikor emberek meséltek egymásnak, a fantáziájuk nem szimbolikusan ragadta meg, hanem néha bizony egészen konkrétan. Sokkal valóságosabb volt mindaz, amit mi már az óvodai pedagógia miatt szimbolikusnak és elrajzoltnak tartunk; ők ezeket teljesen komolyan vették. Ha ez így van, akkor muszáj azt is kifejezni, hogy a mesélő, akitől származik, ő is úgy gondolja, hogy azok a betegségdémonok jelen lehetnek itt és most, ezért ki kell szólnunk – távozzatok! Bár említünk titeket, de ne gyertek ide –, ezt pedig csak ekkor lehet. Ez a filozófiai része, de van egy gyarlóbb: gyönyörűek ezek a mesekezdetek. A kötet közel ezer adatot tartalmaz, ami azt jelenti, nem csak tematikusan, hanem szó szerint is benne vannak ezek a gyűjtések. Van, hogy mondatokként vannak összeszerelve egész hosszú részek. Ezek gyakran kötődnek a megszólalóhoz, és igyekeztem ezeket a gyönyörűségeket organikusan beépíteni.

– A mesékben található dalok is az adatgyűjtésekből származnak?

– Igen. Néhányszor volt, hogy kiigazítottam szótagszámot vagy rímet, de alapvetően népköltészeti alkotások.

– A mesék elrendezésében milyen koncepciót követtél, mi alapján határoztad meg a szerkezetet?

– Jó, hogy így mondod, mert a szerkesztőmnek ezzel nem volt dolga. Olyan meseláncolatra építettem föl az egészet, amely – mint már említettem – a világ keletkezése felől indul, de a világ belső tagolódását is megmutatja. Még pedig azt, hogy a föld és az ég elválása után különféle típusú hegyek jöttek létre. Azt vettem észre a gyűjtőmunka során, hogy bizonyos történések és lények kifejezetten kötődnek bizonyos hegységekhez, és ezért a három típusú hegy kijelölt három helyszínt, vagyis három fejezetet. Adta magát, hogy attól függően melyik lényekkel írom a mesét, szükségszerűen melyik fejezetbe fog tartozni. Az egyes hegyek köré csoportosuló történeteknek csak az egymáshoz viszonyított sorrendjén lehetett egy kicsit legózni.

A nagyszerkezetet az anyag belső tulajdonságai indokolták…

– Kicsit más vizekre evezve: az idei Könyvhétre jelent meg a xtro realm egyesülethez kötődő extrodæsia – Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz című kötet. Mesélnél arról, milyen kapcsolódásod van a kötethez?

– Az xtro realm csapat írt nekem talán másfél éve, hogy vegyek részt egy olvasókörön, amin végül nem tudtam. Aztán kiderült, készítik ezt az enciklopédiát, és felkérnek más írókat is egy-egy szépirodalmi szócikk megírására. Akkor beszereztem, de ők is küldtek egy rakás szakirodalmat. Filozófiai írások voltak, én pedig filozófia szakot végeztem, tehát otthonos feladat volt. Nehéz szövegek, de mégis szakmaiak. Nagyon boldogan olvastam őket, úgyis régen vettem a kezembe filozófiát, mert a folklórral foglalkozom. Miután megvolt ez az elméleti alapozó, az agyam ráakaszkodott erre, és így tudtam írni róla. Lehetett volna szabadon választani az olvasókörön kidolgozott szókészletből, de én kértem, jelöljenek meg számomra kifejezetten olyan fogalmakat, amikhez kapcsolódó szócikkeket írhatok, így mindig volt nekem is egy vezérfonál. Izgalmas volt, nagyon megmozgatta az agyamat.

– Min dolgozol most? Milyen terveid vannak?

– A vége felől nehéz, mert tervem rengeteg van, de időm semmi, úgyhogy nem tudom, mikor fogok legközelebb írni. Van a Színházi Dramaturgok Céhének a Nyílt Fórum nevezetű drámafejlesztési pályázata, ami már fél éve zajlik, és most véglegesítjük az ez idő alatt fejlesztett színdarabot. Egyébként furcsa mód – visszacsapó íjként – azt a színművet fejlesztettük, és fejezem be, amit öt évvel ezelőtt, még A szív vége előtt írtam, és amiben megjelent az a cigány figura, amiből aztán az egész A szív vége kinőtt. Ez egy furcsa, egymásba gabalyodó munkafolyamat. A távoli jövőt pedig nem tudom, annál is inkább, mert amit szeretnék, az titok; nem árulom el, csak a feleségem és egy haverom tudja.

Borbíró Aletta

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

Fotó: Ács Péter