„Alternatív földrajz” – kortárs egyiptomi költőnők
Iman Mersal versei
Iman Mersal (e. Ímán Merszál), Egyiptom, 1966, költő, egyetemi oktató, PhD-jét a Kairói Egyetemen védte meg. 1998-tól Bostonban, majd 1999-től a kanadai Edmontonban él családjával, az Alberta Egyetem oktatója. Kötetei: 1990: Leírások (Ittiszáfát), 1995: Egy sötét átjáró, ami alkalmas a tánctanulásra (Mamarr mut’im jaszluh li-ta’allum al-raqsz) – 2. k. 2004. 1997: Séta a lehető leghosszabb időben (Al-masi atwal waqt mumkin), 2006: Dzsugráfija badíla (Alternatív geográfia), 2013: Amíg fel nem adom a házak ideáját (Hatta atakhalla ’an fikrat al-bujút). Angol fordításban megjelent kötete: 2008: Ezek, kedvesem, nem narancsok! (These are not oranges, my love.)
A küszöb
Igen, A karmester csokornyakkendője egy nyílra emlékeztetett És a nyílhegyek egymással ellentétes irányba mutattak Lehangoló volt Nem láttuk a muzsikusok ujjait Csak a szemünkkel követhettük őket, ahogy egyenként kivonultak Tudtuk, hogy a költők, akik korábban érkeztek Elfogultak a nádsíppal Még akkor is, ha a hangja békés és tökéletes S tudtuk azt is, hogy két darab közti szünetekben rengeteget dohányoznak De mindez nem érdekelt bennünket Csak azt akartuk, hogy lássuk a fekete függönyt a színpad mögött – Elkéstünk Alig láthattuk, ahogy az akadémisták egyenként Visszakapják a kabátjukat Nem, valójában nagyon szűk volt a hely, kevés a levegő Mintha egy katonai barakkban lettél volna, arra kényszerülve, Hogy énekeld a nemzeti himnuszt – Ilyenkor szokott – ahogy talán te is tudod –, esni az eső a külföldi filmekben Nem okozott gondot, hogy vége lett a koncertnek S ahelyett, hogy a dráma fonalát feszítettük volna egészen a szemközti partig Átmentünk a hídon És üdvözöltük a sapkaárust Aki éppen akkor jött vissza a Huszeint ünneplő szertartásról Igen, Elszakadtam tőlük egy tevecsorda közepén Ami az Arab Liga utca felől tűnt elő S miután újra összetalálkoztunk A katonának, aki egy hivatal előtt szolgált, nevét nem tudta, Néhány szál cigarettát adtunk S végül a belváros egy kocsmájába csapódtunk Harsány jókedvvel, mindenféle karcolásokkal Négy évet kellett eltölteni ott Szamír Amín műveit olvastuk Henry Millert egyiptomivá próbáltuk átírni És Kundera, hát igen, megváltoztatta bennünk az árulás megítélését Ott kaptunk Egy levelet barátunktól, aki Párizsban él Azt írta, hogy felfedezett magában Egy másik személyt, akit egyáltalán nem ismert korábban S aki naponta húzza-vonja mögötte minden nyomorúságát Egy olyan járdán, ami sokkal simább, mint a Harmadik Világ összes járdája S hogy majdnem összeomlik, de most egyébként jobb formában van, mint korábban Hónapokon át újra s újra emlegettük S nagyon reméltük, hogy bennünket egy másik városba küldenek majd száműzetésbe Nem érdekelt senkit sem, hogy elfogy a pénzünk Egy rövid fohász elég volt – S a lábunk előtt tört elő – s valóban! – a sörforrás Eljátszottuk az öntudatlanok szerepét Szótárt raktunk össze saját használatra, ilyen szavakból Riwis Hanini ’Awaq Danasín etc. Csak magas hangon tudtunk beszélni Senki nem értett bennünket S mikor a legidősebb azt javasolta, legyünk talán pozitívak Azon gondolkodtam Hogyan lehetne átalakítani a népfürdőt siratóházzá S a hatalmas várostereket vizeldévé De ugyanabban a pillanatban Egy idősebb értelmiségi rászólt a barátjára „Én a demokráciáról beszélek – Te meg kussoljál már!” Egy órát futottunk De a Muizz utcában fölöttébb csöndesek lettünk Mikor egy izgatott mártírral találkoztunk Megnyugtattuk, hogy él S hogy ha akar, akár kereset, bevétel után is nézhet Aztán meg, alapvetően nem is volt itt semmiféle összeütközés vagy csata Igen Gyorsan megtalálhattuk volna kapcsolatunkat a metafizikával Ha egyikünk nem dugta volna koponyáját Egy díszesebb fejfedő alá Így már külföldi turistáknak látszottunk Mire aztán a fűszerárus utánunk szaladt Egyre csak hajtogatva: „A Prófétára! Kérem! Stop!” „A Prófétára! Kérem! … Várjanak! …” Nem maradt hely, ahová mehettünk volna, csak az Imám temetője Újabb évet töltöttünk el A guavafa illatában S mikor úgy döntöttem, hogy végleg elhagyom őket S egyedül járok majd Elértem már a harmincadik évem
A rossz
Azt szoktam gondolni, hogy a világban nagyon sok rossz van, S annak ellenére, hogy a barátaim között én vagyok a leggyengédebb, Sohasem mentem el egy asztalra helyezett rózsa mellett anélkül, Hogy ne morzsoltam volna meg a szirmait a hüvelykujjam és a mutatóujjam között Hogy megbizonyosodjak róla, nem műanyagból készült Utoljára abban is kételkedni kezdtem, hogy a rossz egyáltalán létezik-e Mintha minden rossz már abban a pillanatban megtörténne Amelyben megbizonyosodunk arról, Hogy a létező dolgok, melyek vérét ontjuk, valóságosak.
Alternatív geográfia
Miért jött ide az új világba ez a múmia? látogatóknak kitett Teljes díszeivel a szürke gézben fekszik, képzelt élet a múzeum tárlójában Azt hiszem, hogy a mumifikálás az öröklét ellen van Hiszen a test sohasem lesz része a rózsának A múmia nem választotta a kivándorlást Miközben azok, akik hosszasan várakoztak a nagykövetségek előtti sorokban, És egy másik országban építettek házakat A visszatérésről álmodnak, ha majd csak puszta testté válnak El kell vinnetek bennünket oda – Ilyen végakaratot hagynak fiaik nyakába Mintha a halál hiányos identitás lenne Ami csak a családi sírban válhat teljessé. *** Miért nem tudják elfelejteni, hogy ők onnan származnak? A vesztes idegenek a Szájizmaikat edzik, hogy megszabaduljanak az akcentusuktól Az akcentus örökölt betegség, ami leleplezi őket Azonnal előugrik, amikor dühösek lesznek, mert elfelejtik hogy a bánatukat hogyan helyezzék egy idegen nyelvbe Az akcentus nem hal meg, de az idegenek kiváló sírásók Halott rokonaik nevét kirakják a hűtőszekrény ajtajára Hogy véletlenül se tévesszenek, és ne hívják fel őket telefonon Fizetésük negyedét a telefonvállalatnak fizetik Hogy biztosak legyenek: egy olyan helyen élnek Amit a gyerekkortól való távolsággal lehet meghatározni Miért nem felejtenek? *** Hat lépésben, a bevándorló hat lépésben ír sikeres levelet a családnak: – Kiválasztja a pillanatot, amikor nem érzi a hiányukat – Leül, háttal az utcának, mert a falak sokkal semlegesebbek – Pontosan kiosztja az üdvözléseit – Előidézi a formulákat, amelyekkel felnőtt, a formulákat, amelyekről azt Gondolta, sohasem fogja használni őket, mint például „Ahány csillaga van az égnek, Ahány homokszem a tengerparton, annyira szeretlek benneteket, úgy vágyódom Utánatok, ahogy a szomjas ember vágyik a vízre, a beteg a gyógyszerre, a bevándorló A hazájára” – Elkerüli a mindennapi élet részleteinek említését, mert nem tudja, hogyan magyarázzák majd – Sokszor ismétli, „Hála legyen Allahnak!” hogy megnyugodjanak, tartja a hitét. *** Amit itt megtanultál, nem különbözik attól, amit ott tanultál meg: – Az olvasás olyan, mint egy repülőjegy a valóság eltüntetésére – A félénkség elrejtőzik az obszcén szavak mögött – A gyengeséget a körmök hosszúra növesztése álcázza – A kialvatlanságot elfedi az állandó dohányzás, s néha a fiókok átrendezése – Háromféle szemcseppet kell használni a látás tisztasága érdekében, s aztán Élvezni a vakságot. S a legfontosabb az a csodálatos pillanat, amikor a Szemhéjadat rácsukhatod az eleven tűzre Úgy tűnik fel, mintha az élet Itt és ott, ugyanúgy létezne, csak távolról figyelik. *** Az ellenségeket, szegényeket, egy másik kontinensen hagytad Szégyenkezned kellene magad előtt, amikor megemlíted őket Semmi sem bosszant most Nagyon nehéz itt egy klasszikus kommunistával találkozni, úgy, hogy a Közhivatalokban ők egy órát helyeznek a falra az elnök arcképe helyett Lehet, hogy rémálom, egy egész napod elmúlik így, a nyugtató hatása alatt Nincsen semmi, ami ellen érdemes lenne lázadni Elégedett vagy és halott Körülötted az élet olyan, mint egy irgalmas kéz Ami megvilágítja a szobát a vak öregnek Hogy tudja olvasni a múltat.
Az ablakból
Messziről felismerheted a férfit, aki eltörte a derekát, A személyt, aki miután balesetet szenvedett, sikeresen rögzítették a hátát, És a nyakát a vállai közé szorították Innen, ebből a helyzetből, ahol iszod a kávét, s szemmel tartod a járókelőket Elképzelheted a véna vonalát, amint végigvezették a csuklójától A szívéig, vagy elkaphatod a szegecsek csillanását, amit külföldről szereztek be A térdhez S világosan látni fogod, mennyire óvatosan lépked Lassú talán Rendszerint egyenes vonalban halad Nem fordul feléd, hogy láthasd a szemeit. Tökéletesen zárt. Egyszerűbb a dolog az olyan személlyel, aki korábban szétszórt volt. Aki szétszórt volt korábban, gyakran forgolódik maga körül, mintha Valamit keresne, amit elveszített. Nagyon édesnek tűnik, ahogy körbefordul, mert ragasztóval fogták össze Vagy kevésnyit keserűnek látszik, mert ragasztót bőven kapott, hogy lezárja A testrészek közötti réseket. Nem gondolom, hogy az ablaküvegen keresztül fölismered azokat Akiket korábban szétmorzsoltak Valójában nincsen semmi különös jegyük! Úgy értem, egyikük sem hasonlít másra, csak saját magára Mint a lepecsételt bélyegek, amelyeket a borítékról leválasztották És a bélyeggyűjtők albumában végezték.
Az otthon
Eladtam a fülbevalómat az aranyművesek utcájában, hogy egy gyűrűt vegyek Az ezüstösnél. Ezt régi tintára és fekete füzetre cseréltem. Azelőtt történt Hogy azon a vonaton felejtettem a feljegyzéseket, aminek engem Haza kellett volna vinnie. Valahányszor egy városba érkeztem, Úgy tűnt föl nekem, hogy az otthonom egy másik városban van. Anélkül, hogy megmondtam volna neki, mi történt, Olga belekezdett: „A ház Csak az eladás pillanatában válik otthonná. Akkor jössz rá – és a közvetítő Szemein keresztül –, hogy mennyi lehetőség van a kertjében, a tágas szobáiban. Ennek a teteje alatt őrizgeted a rémálmaidat, de persze a te dolgod lesz majd, hogy Elvidd őket egy bőröndben vagy a legjobb esetben kettőben.” Olga elhallgatott, Aztán elmosolyodott, mint egy királynő az alattvalói körében, A saját konyhájában, a kávéfőző és a virágokra nyíló ablak között. Olga férje nem vett részt a királynő-jelenetben, s talán ezért gondolja még Mindig, hogy a ház hűséges barát lesz, amikor megvakul. A ház alapjai Őrzik a lépteit, és a lépcsők irgalma megvédi majd az eleséstől a sötétségben. A kulcsot keresem, ami mindig elveszik a táska aljában, hogy ne lásson Olga és a férje, amikor a valóságra készítem föl magam, hogy el tudjam engedni Az otthon gondolatát. Mindig ide térsz meg, a világ szennye az ujjaidon, és begyömöszölsz mindent, amit Csak el tudtál cipelni idáig a szekrényeibe. De nem szeretnéd, hogy úgy ismerjék, ez A Zűrzavar megint, mert egy pillanatra úgy tűnt, hogy a halott dolgok összekeveredtek a Reménnyel. Az a hely legyen otthon, melyben sohasem érzel Rossz fényt, s a falak repedései mindegyre tágulnak, mígnem már azt véled, Ajtóvá váltak.
TÜSKE LÁSZLÓ fordításai
