Hankó Tóth Ádám versei

Libanyak

A libanyak ívéhez igazodsz,

ahogy a levesben megereszkedik

rajta a háj, megereszkedik

rajta a bőr, de a porcos részek

tartják még az ívet, és a fazék

karimájába lesve önkéntelenül

is felveszed ezt a formát,

igazodsz, mert az élettelen

alakzatot körülölelő bugyogás

figyelmeztet valamire,

akár egy ógörög jósdában,

de megfejteni nincs már időd

a zavaros üzenetet,

csak valami formális viszonyt

létesíteni a molekulák áramlásával,

amit sikerként hirdethet

a magánpropaganda,

de a kudarc leleplezésének

vaskos esélye már ott gőzölög

a terített asztal fölött.

Állomás

Az a vasútállomás, fennakadt a rozsdás kampón,

és csüng a szélben, mint egy kidolgozott lábszár,

a füstölőn. A lágy aszfaltba tömködöm magam,

nyakig, horgokat ások ki, cipőfűzőt, meg erőt-

lent, szakadást. Megtartja vállam a forró síneket,

az öregasszonyt meg a verébvéres áramlatokat.

Egy kis pirosat veszek magamhoz, aztán kéket,

aztán őt és magamat emelem újra a számhoz,

de nem értem a cipőfűzőket és az izzadtcigaretta-

füstöt. A vasútállomáson nincs nyoma szuroknak,

nincs nyoma kénnek, nincs nyoma résnek, reped-

ésnek. Tökéletes, felület, csüng, miként a kampón.

Salak

A délután kettéosztja a mozdulatot, megrezdülünk,

mint pohárban a jégkockák, kezünk íve idéz még valamit,

felejtést mondanánk, de az erős szavakhoz erős

idegek kellenek. a fényesre koptatott lépcsők jutnak eszünkbe,

mintha valami ígéret lenne az élet, valami nehezen körbevágható

minta. a lépéseket senki sem számolja persze,

mégis, a talpak árulkodnak legszebben a félelemről.

hazugság, fölösleges magabiztosság, kései indulat,

ellenpontnak megteszi még, amíg csak pumpál bennünk,

valami ideges ösztön, egy tárgy emléke,

amit már körülírni sincs kedvünk, mégis, hisszük, hogy fontos lenne.

Hekatomba

A szomszédos ház negyedik

emeletének ablakaiból

festők és mázolók ugrálnak

a betonra, és nem nyílik

meg föld, és nem hasadnak

meg a létrák, csak az ecsetek

lesznek zöldebbek,

csak a falakról pereg a festék

egyre gyorsabban,

és vastag nejlonzsákok

tátognak, akár a halak

a tescoban, hogy mielőbb

magukba nyeljék a magasság

stigmáit, a festők és mázolók

ruganyos testét, a lapockáikra vésett

üzeneteket, melyek mégiscsak

átvezetnek minket a túloldalra,

ahol már lekaparták

az ablakkeret zománcát.

Hazugság

A hazugság most egy egyetemista, a hazugság most egy költő,

a hazugság most egy kutya, a hazugság most velem kefél a perzsaszőnyegen.

mert igény van még a diagnózisra, és a kijelentő mondatok

elöntik az előszobákat, a hazugság most azonos önmagával,

most és mindörökké, mert ez jobban hangzik bármely hazugságnál,

ha most káromkodnál, szívesen leoltanám a villanyt,

csak hogy a láz rózsái ne vonuljanak vissza túl korán a testedről,

azt mondod, ez is hazugság, de én csak köhögök, de nem tudok rólad semmit,

politizálj hát nyugodtan a reggeli vajas zsemle meg a kakaó fölött,

nyakkendőben vagy anélkül, hazudd magad egyetemistának,

vagy költőnek és kutyának, kefélj velem a perzsaszőnyegen,

csak tudd , hogy nem szabadulsz meg tőlem soha többet.

Hankó Tóth Ádám, költő, 1988-ban született Budapesten. Pályaelhagyó bölcsész és gazdasági emigráns. Jelenleg Londonban (is) él, de nem sokáig. Egy biciklikölcsönzőben dolgozik.