Gretchen McCullough: Tigris

A nevem Hale.

Kezet nyújtottam. A kézfogása puha volt. Úgy látszik, náluk nem úgy fognak kezet, mint nálunk Alabamában. Engem arra tanítottak, hogy amikor kezet fogok, mondjam azt, hogy „Örülök, hogy találkoztunk”. Tény, hogy apám mindig rámszólt, ha nem volt határozott a kézfogásom. Azt mondta: „A sikeres üzletember tudja, hogy kell kezet fogni.”

És ez a csávó puhán fog kezet.

– Helo!

– Helo! – mondtam. Aztán lassan hozzátettem: – Örülök, hogy találkoztunk.

– Én is – mondta. – A nevem Adil.

Felemelte a sört. Ki voltam száradva, és már napok óta nem aludtam. Épp most vesztettem el tanársegédi állásom a Mississippi Egyetemen. A dékán azzal indokolta, hogy nem megfelelő a viselkedésem. Tény, hogy Ole kisasszony nem tudott mit kezdeni a gótokkal. Most a fáraók földjén vagyok két teljes hétig. Cool. Hat éves korom óta szerettem volna látni a piramisokat, de szüleink csak Angliába és Disneylandbe vittek el bennünket.

Apám kiabált velem.

– Úgy nézel ki, mint egy lúzer. Ha az én házamban akarsz maradni, le kell vágatnod a hajad.

Van egy lila Mohawk-om. Tudod, egy olyan punk taréj. Jobban örülnék egy Drakula cilindernek.

– Amerikai vagy? – kérdezte Adil.

Nagy volt a kísértés, hogy azt mondjam, „egy szart, buttafucoi”. De miért mondanám?

– Alabamai – mondtam, és kivettem egy babot a tálból.

– Hogy hívják ezeket a kis izéket?

– Tirmis – válaszolta. – A héja nem jó.

Kifejtette a babot, és beletette a fém edénybe.

Kedvesek voltak. Én meg éhes, de nem úgy nézett ki, mintha lenne bármilyen eleség a bárban, a babot kivéve. Néhány asztalnál a vendégek vízipipáztak. Voltak, akik mogyorót törtek. Néhány fickó bejött egy nagy hagyma formájú gitárral. Még soha nem láttam ilyen hangszert. Sakkfigurák koccanását lehetett hallani.

– Alabama délen van. Ott, ahol megölték a feketéket.

– Meglincselték őket. De a dolgok már megváltoztak – mondtam.

Nem sok fekete járt az óráimra, leginkább Tyrone, ő is azért, mert érdekelte a gospel zene. Vajon ez az egyiptomi srác mit szólna egy a polgárjogi mozgalomról vagy a Martin Luther King-ről szóló előadáshoz? Különben is, a dél kultúrájából diplomáztam, de igazi szakterületem a rock ‘n’ roll, és Elvis Presley. Majd… lehet, hogy a Hairy Man Barbeque-hoz megyek dolgozni, ha visszamegyek Tuscaloosába. Mennyit adhatok uram a sertésbordából? Kér még egy adag krumplit?

Apám azt mondta, „Úgy végzed, mint a Bill bácsi. A tanulásnak semmi hasznát nem vette”.

– Csak azért, mert nincs fehér Caddy-ja? – motyogtam vissza.

Apa meghallotta.

– Ha akarsz valamit mondani, fiam, mondd hangosan… és világosan! Nézz szembe a valósággal!

Egy fehér Cadillac valóság?

– Mindegy.

Annyit csavarogtam, hogy kirúgtak az iskolából, felhívtam Bill bácsit, aki küldött egy repülőjegyet Kairóba.

– Gyere! Jót tesz, ha világot látsz – mondta. – Nézz szét, és láss valami újat!

– A kairói egyetemen amerikai irodalomból diplomáztam – mondta Adil.

– Egy szart – mondtam. – Szerintem te is egy kutyaütő vagy.

Vajon mivel foglalkozhat? Elektromos fűnyírókat árul az apja boltjában, mint én? Mit szólna egy kis kokszhoz? Bár a gótok, mint én, nem élnek vele. Elriasztaná a vásárlókat. Heh! Heh!

Felemelte a sört.

– William Faulknerre. És a kedvenc könyvemre, a Míg fekszem kiterítvé-re.

– William Faulknerre – mondtam, és felemeltem a poharam. Szégyelltem bevallani, hogy még soha nem olvastam a Míg fekszem kiterítvé-t. Én Anne Rice-t szerettem. A Vámpírkrónikáit.

– Ki a kedvenced a Míg fekszem kiterítve könyvben?

– Hát, ööö – mondtam. – Régen olvastam már. Igazából Mark Twaint szeretem.

– Ismerem.

– Szerintem képmutatás, ha az emberek olyat mondanak, amit nem úgy gondolnak.

– Szeretnék Amerikába menni – mondta Adél hirtelen. – Az egy szabad ország. De soha nem kapom meg a vízumot – tette hozzá.

– Lehet, hogy nem is olyan szabad ország az, ahogy elképzeled – jegyeztem meg.

Amikor anyám kivitt a birminghami repülőtérre, azt mondta búcsúzóul, „Már megint összetörted a szívünket, fiam!”

– Akkor add ide azt a kibaszott hegedűt! – kiáltottam anyám után, de már elhajtott a fehér Caddy-vel, nem hallotta.

Először akkor törtem össze a szívüket, mikor nem voltam hajlandó eljárni a vasárnapi baptista iskolába. Miss Letty Lou, a vasárnapi iskola tanára diabéteszes kómába esett, amikor azt mondtam neki, hogy Jónást nem nyelhette el a cet.

– Kiokádta volna – mondtam. – Ez tiszta sor.

Ezután azzal próbálkoztam, hogy eladjam az oposszumot barbikjúra a cserkészeknek. Majdnem leégettem a találkozóhelyüket a robbanóanyaggal. Egy tetkót varrattam a seggemre, ahogy egy vámpír disznót hág meg. Sigma Chi helyett egy kezdő tetkóssal varrattam.

Hallottam, hogy anyám azt híresztelte, meggyilkoltam a nagyit a heavy metallal, a Bauhaus-sal, a Joy Division-nal, a Cure-el.

Később egy pár piercinget nyomattam az orromba. Na és? Plusz toll fülbevalót és tüskés nyakörvet viseltem a családi fotóhoz. Ha! Ez volt a csel. Büntetésből nem mehettem ki az ültetvényre két hétig. Mondtam a tanáromnak: Ez szívás! Kösse fel a gatyát: egy 90 oldalas dolgozatot írtam az erőszakról és az ördögről, és még illusztráltam is: „Megszabadítás” címmel. Kitüntetéssel végeztem a dél- kultúra és film szakon, de egy újabb szívfájdalom érte az apámat, mert nem üzletet tanultam.

Azt mondtam: – Haver, én szabad gondolkodó vagyok. Apám erre azt mondta: Akkor haver helyett, hívjam inkább apának.

A bátyám számvitelt tanult. A haját is ugyanazon az oldalon választotta el, mint apa. Nagyon cuki volt, egy helyes lánnyal randizgatott, ahogy anyám mondta, szerinte a lány átveri. Ez arra késztetett, hogy egy döglött varjút rakjak a táskájába.

– Hé, Adil. Van valami enni a babon kívül? Már egy napja nem ettem.

– Kusheri – mondta Adil. – Imádni fogod a Kusherit. Nagyon finom.

– Mi az Kusheri?

– Egy egyiptomi étel. Kóstoljuk meg – mondta Adil.

Adil intett a kezével, és a pincér odajött. Egy ceruza volt a füle mögött.

Lefogtam Adil kezét.

– Majd én fizetek – mondtam.

De Adil mondott valamit arabul, és a pincér figyelmen kívül hagyja az asztalra rakott pénzemet.

– Nálunk nem a vendégek nem fizetnek. Ha akarod, elviszlek Egyiptom leghíresebb Kusheri boltjába, az Abu Tarek-ba.

– Fasza – mondtam, és követtem Adilt kifelé a bárból.

A Lonely Planet Guide azt írja, hogy az El- Horeyya a helyi értelmiség törzshelye. Meglátogattam a Faulkner házát, de soha nem foglalkoztatott, hogy elolvassam Faulkner cuccait, kivéve A medvé-t amit középiskolában kellett. Poe volt az én emberem. A sötétség és a gonosz érdekelt. A padló alatt dobogó szív. Bár eszembe jutott a „Rózsa Emily kisasszonynak”, az öreg hölgy évekig halott szeretője mellett aludt…. Borzasztó szaga lehetett!

– Fasza – ismételte Adil. – Ami azt illeti, a „fasza”egy csúnya szó a nyelvünkben.

Nevettem.

– Haver. Ez a gótoknál azt jelenti, hogy „cool”. Tök jó. Zsír.

– Zsír – ismételte Adil. Vicces volt. Nem tudta kimondani a zs-t.

Azon az utcán mentünk, ami tele volt autóalkatrész boltokkal. Az egyik üzlet előtt egy ezüstre festett autógumi volt, úgy nézett ki, mint egy hatalmas fánk. Üzletek különböző autóalkatrészeket árultak: kipufogódobot, gumiabroncsot, felniket, csavarokat, biztonsági öveket, kormánykerekeket, de még a régi autóüléseket is árultak. Egy nő az utcasarkon szeletelt kenyeret árult egy fonott kosárból. A férfiak a járdán ültek rozoga asztaloknál, és backgammont játszottak. A backgammon darabokat le nagy erővel csapták le az asztalra. Az utón egy kék Fiat parkolt, motorház teteje nyitva volt, de nem matatott rajta senki. Elhaladtunk egy fiú mellett, aki koszos, olajfoltos kézzel, egy műanyag kanállal kotorászott egy edénybe.

Adil intett.

– Ez a Kusheri.

– Úgy néz ki, mint a spagetti – mondtam. – Azt hittem bárány hús. Nem esznek bárányt errefelé?

– A hús drága – mondta Adil.

Bementünk egy kétszintes Kusheri boltba, ami tele volt emberekkel. Ami azt illeti, nem is tudtuk, hogyan kerülhetnénk beljebb lökdösődés nélkül. Bekukucskáltam az ablakon. Egy férfi egy hatalmas fém tartályból makarónit és rizst mert kis műanyag edénybe. A kettő között valami barna cucc volt. Ezután megláttam, hogy a barna cucc egy kis kád zsírban úszik. Miután az ember a makarónit és a rizst műanyag edénybe merte, egy piros szószt töltött a keverékre, végül valami a pirított gubanccal tetézte. A tömeg a férfi előtt állt, apró papírdarabokat lengettek az orra előtt.

Ahogy beléptünk a boltba, az emberek olyan rémülten néztek rám, mintha egy koncentrációs táborból menekültem volna.

– Hé! – mondtam. – Mit bámulnak?

– Lila a hajad – mondta Adil. – Lehet, hogy sose láttak még lila hajat.

Igen, igaz. Tüskés, lila hajam volt. És a Mohawk! Punk taréj! Mivel Adillal mentem be a boltba, őt kérdezgették felőlem.

– Mit kérdeznek?

– Azt kérdezik, hogy orosz vagy-e – mondta. Mondtam nekik, hogy amerikai, de nem hisznek nekem. Azt mondják, egy amerikai soha nem festené a haját lilára. Azt mondják, úgy nézel ki, mint egy orosz gengszter.

– Ó – mondtam.

Bárcsak ne bámulnának. Otthon büszke voltam, ha bámulnak, különc, aki nem közülük való, legtöbbször IZOD márkájú pólót viseltem Ole Miss felsővel, és persze izzig-vérig gót, aki elutasítja a dogmákat és a tradíciót. Az én ötletem volt a „A csúszómászók házában” nevű banda is. Én voltam a gót, akit kitagadott a testvériség, vámpír öltözékben, kalapban. De itt én idegennek éreztem magam a bakancsomban. Kedvenc pólóm volt rajtam, amire az volt írva, hogy „Egyél szart”.

El akartam süllyedni a föld alá. Egy egyiptomi nő, hosszú fekete köpenyben rám mutogatott, megjelenésében gót volt, de kísérteties. Az arca is feketébe volt burkolva.

Lehet, hogy megront?

Visszafogtam magam, hogy felmutassam neki a középső ujjam. Nem úgy hívják ez a cuccot, hogy a burka?

Adil betolt a tömegbe. Kiáltott valamit, és a tömeg átengedett bennünket. Sajnos átaludtam középiskolában a spanyolórákat, de most hirtelen azt láttam, élőhalott dolog a nyelv, ha az ember nem képes kommunikálni. Adil nélkül tehetetlen idióta voltam.

Megérintettem Adil vállát.

– Haver, én egy gót vagyok. Ezért lila a hajam.

– Felmegyünk az emeletre – intett Adil egy spirális lépcső felé.

Számít az, hogy én gót vagyok-e vagy sem?

– Mondd meg nekik, hogy a gót vagyok, nem egy orosz gengszter – kértem.

– Gyere utánam! – mondta Adil. – Kóstold meg a Kusherit. Kérsz chili szószt a tetejére? Mi ezt shattá-nak hívjuk.

Most kezdtem érezni az időeltolódást Amerika és Egyiptom között – ez a hely tönkretesz engem.

– Nem vagyok orosz gengszter – mondtam összeszorított fogakkal. – Mondd meg nekik!

– Azok az emberek, már elmentek – mondta.

– Ó – mondtam, és totál hülyének éreztem magam. Követtem Adilt felfelé a lépcsőn.

Leültünk az egyik asztalhoz. A pincér két tál spagettit hozott tányéron. Annyira bámult, hogy majdnem elejtette a tányért.

– Mi a gond? – kérdeztem. – Nem a Marsról jöttem.

Adil legyintett. – De még soha nem láttak senki olyat, mint te.

– Túléli – mondtam. Eszembe jutottak azok a pakisztániak, akiket Birminghamben láttam 9-11-én, és akik furcsán beszéltek angolul. Vajon ezt érezték ők is, amikor az emberek csak bámultak rájuk?

Adil kezembe nyomott egy villát.

– Mi az, hogy gót?

Nem tudtam, hogy magyarázzam meg neki, mi az a gót.

Valaki, aki feketét visel?

Milyen a gót zene?

Miért lila a hajam?

Miért léptem le apámtól?

Ha még gótabb lennék, tiszta feketére kellene festenem a hajam.

Az Oxford környéki gótok azt mondják, nem vagyok tiszta gót, mert nem viselek tiszta feketét.

– Ez egy mozgalom az Egyesült Államokban. Az emberek sötét színeket viselnek, és olyan gótos a megjelenésük.

– Olyan Drakulás?

Vettem egy falatot a Kusheriből. Borsos ízű rizs és makaróni keverék. Biztos voltam benne, hogy a fickó olvasta Bram Stoker Drakuláját. Én csak moziban láttam.

– Finom – mondtam. – Lehet mondani, hogy igen. Ha úgy nézek ki, mint Drakula, nem kell apám elektromos boltjában dolgozni.

Vajon miért nem mondtam meg neki egyszerűen, hogy apa nem akarok a boltodban dolgozni?

– Bárcsak tudnék dolgozni. Akár egy boltban. Nincs munkám. Soha nem vehetem feleségül a kedvesem lakás nélküli – mondta Adil. – Száz év, mire lakást tudok venni. Száz év magány. Marquezt említette. Nem akartam beismerni, hogy ez másik dolog, amit nem ismertem, vagy nem olvastam! A srác sokkal többet tud, mint én.

– Kár – mondtam. – Nem tudsz tanítani?

Adil vállat vont. Csüggedten nézett.

– Adok magánórákat. De a diákok annyira unalmasak és elkényeztetettek, hogy el sem hinnéd. Az egyiküket a szüleik mérnökhöz akarják feleségül adni.

– Szereted?

Felderült.

– Természetesen. Neked van barátnőd?

Nevettem.

– Viccelsz? A lányok kinevetnek. A lila haj miatt.

Eszembe jutott Darla. A fülemben csengtek még az szavai, „Hale, te totál elrondítod magad”. Darla tényleg belém volt zúgva, amikor megnyertem az Elvis Presley hasonmás versenyt. Azt hitte, hogy tök jó, és eljött az összes versenyre. Amikor lilára festettem a hajam és gót lettem, Darla szakított velem. Azt hallottam róla, hogy egy utolsó éves jogászfiúval randizik.

– Rakhatnál valamit a fejedre – mondta Adil.

Nevettem.

– Akkor nem lenne oké.

– Miért? Mi a célod ezzel?

Az orr piercingemen babráltam.

– Élőhalottnak látszani. Tök jónak tűnni. Nézd ember, kezdek fáradni. Talán vissza kéne mennem a nagybátyámhoz.

– Visszatalálsz?

– Nem nagy ügy. Majd kitalálom. Nem kell velem jönnöd – mondtam.

De Adil kitartóan ajánlkozott. Nem akart aggódni miattam, szerette volna, ha simán eljutok oda, ahová akarok.

Egy taxi hátsó ülésébe süllyedtem. Becsuktam a szemem egy pillanatra, ki kellett kapcsolnom. Valami belement a szemembe, vagy csak úgy éreztem, és fájt a fejem. Amikor kinyitottam a szemem, hirtelen rájöttem, hogy a taxisofőrnek nincs lába. Ha Marilyn Manson vezetne, ez egy igazi gótikus taxizás lenne. Láb nélkül vezetni. Kész őrület.

Adil az első ülésen ült. Megveregettem a vállát, és azt suttogtam:

– Hogy vezetheti így az autót?

– A féket átalakították kézzel működőre – mondta Adil. – Teherautósofőr volt Irakban. Elvesztette a lábát egy robbanásban.

– Wow – mondtam. – Ez szörnyű. Megmondanád neki, hogy sajnálom?

Ez nem volt kurvajó egyáltalán. Adil mondott valamit a sofőrnek, de nem voltam benne biztos, hogy azt fordította, amit mondtam.

Adil bólintott.

– Ez szomorú. De azt kell mondanunk, hogy al – Hamdulellah. Köszönetet kell mondanunk Istennek az áldásáért.

Köszönetet mondani az Istennek, mi? Az áldásért. Apám kényszerített bennünket, hogy minden étkezés előtt mondjuk el az áldást. „Istennek hála, a sok áldásért… Hála az Úrnak ezért a sült csirkéért, és a burgonyapüréért.

– Nem hiszem, hogy Istennek köze lenne hozzá – mondtam. Fejem hátrahajtottam a taxi ülésén. Egy kék szem lógott a tükörről.

– Hé, mi az a kék dolog, ami tükörről lóg?

– Ez az ördög szeme – mondta Adil. – Megvéd bennünket a bajtól és balszerencsétől.

Eszembe jutott az oxfordi ruhabolt, ahol a gótok veszik a fekete hálós ruháikat, a hegyes csizmákat szegecsekkel, cilindereket, a sátán mintás öveket.

– Hol lehet kapni ezeket a dolgokat? – kérdeztem. Ezek jók lennének ajándéknak az én gót cimboráimnak, bár nem volt sok barátom, de volt egy kis klubunk, az Ole’ Miss élőhalottai. Viselhetnénk a nyakunkban.

– Most kelünk át a Níluson – mondta Adil

Két hatalmas oroszlán szobor ült a híd elején. De a forgalmat lezárták. Az emberek kiszálltak az autóikból. Kiabálást hallottam.

A taxisofőr leállította az autó motorját.

– Mi folyik itt?

A sofőr körülnézett, és megpróbálta elmutogatni nekem, hogy az autók totál bedugultak a hídon. Észrevettem, hogy egy szemölcs van az orrán. Nemcsak a lába hiányzott, de volt egy szemölcs is az orrán, ráadásul szörnyen nézett rám. Hirtelen anyám hangja visszhangzott a fülembe. „Hale, miért van rajtad ez a szörnyű gúnya? Miért nem öltözöl normálisan? Úgy nézel ki, mint aki egy horrorfilmből került elő.”

Adil kiszállt a kocsiból, és én követtem. Az emberek bámultak a vízbe. Onnan, ahol mi álltunk, nem lehetett látni, mit néznek. Néhány kisebb hajó lebegett a folyón. Egy másik kis kék csónakot hajók vettek körül a híd alatt. A nagy vitorlás hajó megfordult.

– Rendőr hajók – mondta Adil.

És akkor hirtelen megláttunk egy kötelet, ami a híd egyik vasgerendájához volt rögzítve.

– A francba! – mondtam. Egy férfi lengett rajta előre-hátra. Hányingert éreztem.

Én csak egyetlen halottat láttam életemben, a nagymamát. A McElroy a temetkezés emberei a szájára rózsaszín rúzst kentek. Az egyiptomi halott srác fiatalnak tűnt. A húszas éveiben járhatott. Miért tette…?

Adil ideges lett.

– Sajnálom, hogy ezt kell látnod. Végül is vendég vagy. Ez nem megszokott. Ez vallás ellenes.

– Értem – mondtam.

Azt hittem, hogy kihányom a kusherit.

– Egyetlen vallás sem ért egyet az öngyilkossággal. Külön helyen szokták őket eltemetni.

– Külön helyen? – kérdezte Adil.

Kimerültem. Hogyan magyarázza meg ezt? Hogy a vesztesek különtemetője? A szegényeké. A koldusoké. Az öngyilkosoké? Marilyn Manson sokat foglalkozott a halállal a showjá-ban, a Flesh of Monster Flesh-ben.

Azt hittem, hogy tökjó, amikor a videót néztem. Egy sor pávián lógott a kötélen, mint akiket kivégeztek. Valódi csontvázakat rakott a nyugágyakba. Halál maszkokban.

A test nem ért le egészen a hajóig, néhány méter hiányzott csak, de így nem volt könnyű elvágni a kötelet. Egy fehéregyenruhás ember állt a hídon, onnan kiabált lefelé a rendőröknek, azok meg visszaintettek. Vajon zsaru? Mit mondhatott?

Autósok türelmetlenkedni kezdtek, és dudáltak. Amikor az egyik abbahagyta, a másik elkezdte. Néha az összes autó kórusban dudált, fülsiketítő volt. Szédültem. Adil visszahúzott a taxihoz.

– Nem, Adil, kérlek – mondtam.

Mielőtt megtudtam volna, mi történik, lehánytam a piros „Egyél szart” pólómat.

Adil hihetetlen szomorúsággal nézett rám.

– Ez egy szörnyű első nap Kairóban. Hozok neked papír zsebkendőt!

Adil visszarohant a taxihoz, és hozott nekem az egész csomag papírzsebkendőt. El se hiszem, hogy a szüleim azt mondták, ne jöjjek Kairóba a terroristák miatt.

Miért hagytam volna ki Bill bácsi meghívását?

Ha valaha vissza találnék hozzá, ha valaha is lefeküdhetnék. Azt hiszem, már a második napja vagyok ébren.

A családom azt mondta, hogy mániás depressziós vagyok, és lítiumot kell szednem. De senki sem vette a fáradságot, hogy elvigyen a pszichiáterhez, csak azért, mert lila a hajam és fekete ruhát viselek. Bill barátnője, Rose, valószínűleg csípőre tett kézzel üdvözöl, „Drágám, ki lyukasztotta ki a búrádat?” Legutoljára az alabamai Tuscaloosában, a Bounty Hunter Bárban láttam Rose-t, tizenöt sör után. Azt mondta, egy szexista disznó vagyok. Mondtam neki, hogy menjen játszani a csörgőkígyóval.

– Haver – mondtam –, sajnálom. – Valószínűleg azt kívánod, bár sose találkoztunk volna.

De Adil nem válaszolt. Felnézett az égre.

– Én olyan szerencsétlen vagyok – mondtam.

Az ég narancsszínbe váltott, és erős szél kezdett fújni. A test tehetetlenül ide-oda csapott a hídon. A levegő tele lett homokkal. Letört gallyak pörögtek a levegőben. A pálmafák meghajoltak, mintha hurrikán támadna, a szél egyre hevesebb lett.

Adil az ég felé mutatott.

– Ez egy khamaseen.

– Mi? – kérdeztem. Nem hallottam a szél miatt.

– Porvihar – mondta. – Szállj be a kocsiba. Nem biztonságos a kocsin kívül.

A tömeg eltűnt a hídról. Az emberek visszaültek az autóikba, majd az szép lassan elindult a forgalom.

– Mi fog történni a halott férfival? – kérdeztem.

– Még ma eltemetik – mondta Adil. Aztán mondott valamit a taxisofőrnek. Nekem eszembe jutottak az iskolaigazgató szavai. „Fiam, mit gondolsz, jó a megítélésed az osztályban?”

Nos, talán ez nem volt olyan jó ötlet, Ole Miss lányának a kocsiját elkötni, de nem mondta meg, hogy melyik a kedvenc televíziós műsora. Azonkívül, százszor is mondtam neki, hogy ne játsszon a mobilján. Nagyon gyerekes volt, megérdemelte a történteket – de mindez semmiségnek tűnt ahhoz képest, amit ma a hídon láttam. Annyira le vagyok törve, hogy drasztikus intézkedést kell hoznom… Nem megyek oda.

A Hairy Man BBQ-ban dolgozni nem a világ vége. Nem az apokalipszis. Annyi ingyen sertésbordát ehetek, amennyi belém fér. Ha akarnám, a madáreleséget is képes lennék eladni, vagy apám fűnyíróit.

Odaértünk nagybátyám házához. A bejáratnál egy hosszú köntöst viselő, turbános srác állt.

– Ha szükséged lenne bármilyen segítségre – mondta Adil, és kezembe nyomott egy névjegykártyát. – Most dolgoznom kell. Haza kell vinnem az unokatestvérem, aztán én hajtom ezt a taxit a következő hat órában.

– A sofőr az unokatestvéred. Miért nem mondtad? – kérdeztem. Úgy éreztem, elveszett vagyok. Itt soha nem tudni, mi történik.

– Te taxisofőr vagy?

– Ez olyasvalami, amivel pénzt lehet keresni – mondta Adil. – Neked van munkád?

Nem mertem elmondani, hogy elvesztettem, mert lehúztam a gatyámat, és megmutattam a vámpírfogamat egy lánynak. Azt gondolná rólam, egy igazi seggfej vagyok. Rosszabb, mint egy orosz gengszter.

– Vakációzok – mondtam. – Nincs kedved bejönni, és találkozni a nagybátyámmal és a nagynénémmel?

Adil keresztbe tette a kezét a mellén.

– Talán máskor? Talán elmehetnénk a piramisokhoz pénteken? Tartsuk a kapcsolatot.

– Cool – mondtam. – Tök jó.

Nem hittem volna, hogy Adil ismét látni szeretne. A szél felkapta a leveleket. Még a portást is arréb fújta. Az épületekről cserepek repültek le.

Adil mondott valamit a portásnak. Az bólintott, és elindította velem a liftet.

– Mister Bill? Rendben – mondta, és hüvelyujját felemelte. Amikor megállt a lift, kikísért, és megnyomta az ajtócsengőt, fura csicsergő hangja volt.

Rose nyitott ajtót, láttam az aggodalmat a szemében. Azt vártam, hogy okoskodik, de nem.

– Megjött – kiáltotta, aztán megölelt. Citromos illata volt. „

– Jól vagy, drágám?

A kutyája, Scarlett O’Hara abbahagyta az ugatást.

Bill bácsi letette a telefont. Kit hívott?

Éreztem, hogy az arcom nedves.

Én nem akartam nekik elmesélni azt az egyiptomi férfit, aki a hídon lógott, hogy túl sok volt. Vajon mi tette annyira reménytelenné, hogy ezt tette? Elképzeltem, hogy az anyja jajgat és megsajnáltam, szíve apró lila üvegszilánkokra törne. Én egy sokbeszédű vagyok, mindig úgy érzem, meg kellett mondani mindent, ami átszállt az agyamon, de most nem. Egy kis csend nem lenne rossz változás. Ha lehet, a gótokról se beszélek. Csendben leszek.

– Jó, hogy itthon ülök a homokvihar alatt. A repülő tárgyak veszélyesek – mondta Bill bácsi. – Hogy tudtál visszatalálni? Ki hozott haza?

– Egy egyiptomi srác, a bárból – mondtam. – Adil.

Bill nagybácsi bólintott.

– Az emberek nagyon kedvesek itt – mondta. – Akárhogy is, Tigris, azt hiszem, most egy kicsit aludnod kéne.

Amikor kicsi voltam, a nagybátyám Tigrisnek hívott.

Félreismert.

Fordította: Boda Magdolna