„…tápláljátok őt a nyomorúság kenyerével és
a nyomorúság vizével.”
Krónikák 2,18
I.
Nyugodtan mondhatod, hogy az univerzum értelmetlen, senki sem fog megsértődni. – De jelentsd ki ugyanezt egy tetszőleges egyénről; ő tiltakozni fog, sőt tenni fog érte, hogy elnyerd büntetésed.
Mindannyian ilyenek vagyunk: felmentjük magunkat, ha egy általános elvről van szó, és nem szégyelljük kivételként kezelni magunkat. Pedig ha az univerzumnak semmi értelme, szabadulhat-e bárki is ezen ítélet átka alól?
Az élet titka ennyi: nincs értelme; de mindenki talál magának egyet.
A magány nem arra tanít meg, hogy egyedül vagy, hanem hogy az egyetlen.
Istennek érdekében áll, hogy őrködjön igazságai fölött. Néha elég egy vállrándítás, hogy mind összeomoljanak, hiszen a gondolatok már rég aláásták őket. Ha egy féreg képes metafizikai nyugtalanságra, ő is háborgatja Isten álmát.
Az Istenre irányuló gondolat akadálya az öngyilkosságnak, de a halálnak nem. Nem szelídíti a sötétséget, mely megijesztette Istent, midőn pulzusát kereste a semmi rettenetében…
Úgy tartják, hogy Diogenész pénzhamisítással foglalkozott. – Bármely embernek, aki nem hisz az igazság abszolút voltában, jogában áll mindent meghamisítani.
Ha Diogenész Krisztus után születik, szent lett volna. – A cinikusok iránti csodálat és kétezer év kereszténység mit eredményezhet? Egy gyengéd Diogenészt…
Platón Diogenészt egy őrült Szókratésznek nevezte. Szókratészt már nehezen lehetne megmenteni…
Ha hangra lobbanna a bennem levő süket zaklatottság, minden gesztusom egy siratófal előtti térdhajtás lenne. Gyászban járok születésem óta – ennek a világnak a gyászában.
Minden, ami nem feledés, koptatja anyagunkat; a lelkifurdalás a felejtés ellenpólusa. Ezért magaslik fölénk fenyegetően, mint egy ősi szörnyeteg, mely tekintetével semmisít meg, vagy vérbe olvadt ólom benyomásával telíti pillanataidat.
Az egyszerű emberek lelkifurdalást érezhetnek tetszőleges tettük után; ők tudják, hogy miért érzik, hiszen szem előtt tartják az okokat. Hiába beszélnénk nekik „rohamokról”, nem tudnák megérteni egy hasztalan kín erejét.
A metafizikai lelkifurdalás ok nélküli zaklatottság, etikai nyugtalanság az élet peremén. Nincs egyetlen bűnöd sem, amit megbánhatnál, mégis lelkifurdalást érzel. Semmi sem jut eszedbe, de rád ront a múlt fájdalmas végtelensége. Nem tettél semmi rosszat, de felelősnek érzed magad az univerzum gonoszságáért. Sátáni érzetek a lelkiismeret önkívületében. A Gonosz princípiuma az etikai problémák béklyójában és a megoldások azonnali rettegése közepette.
Minél kevésbé vagy közönyös a gonoszsággal szemben, annál közelebb állsz a legelemibb lelkifurdaláshoz. Ez néha zavaros és kétértelmű: ilyenkor a Jó hiányának terhét viseled.
A lila a lelkifurdalás színe. (Az, ami bizarr benne, a könnyelműség és a melankólia harcából indul, és a későbbi győzelmébe torkollik.)
A lelkifurdalás a megbánás etikai formája. (A sajnálat problémává válik, nem szomorúsággá.) Szenvedéssé előléptetett megbánás.
Nem old meg semmit, de elindít mindent. A morál megjelenése egybeesik a lelkifurdalás első morajával.
A lélek fényűző és hiábavaló pazarlásává teszi fájdalmas mozgékonysága. – Csak a tenger – és a cigaretta füstje – jeleníti meg.
A lelkifurdalás vallásos kifejeződése a bűnbánat, költői kifejeződése a megbánás. Az első egy felső, utóbbi egy alsó korlát.
Megbánsz valamit, ami alattad történt. Előidézhetted volna a dolgok másmilyen kimenetelét, de a gonoszság vagy a vulgaritás vonzása eluralkodott az etikai vetület fölött. A kétértelműség a mindenkori lelkifurdalásban fellelhető teológia és vulgaritás keveredéséből származik.
Sehol sem érzed fájdalmasabban az idő visszafordíthatatlanságát, mint benne. A jóvátehetetlen csupán e visszafordíthatatlanság morális értelmezése.
A gonosz feltárja előttünk az idő démoni anyagát; a jó, a fejlődés végtelen lehetőségét. A gonosz feladás; a jó ihletett számítás. Senki sem tudja racionálisan megkülönböztetni a kettőt. De mindannyian érezzük a gonosz fájdalmas melegét és a jó extatikus hűvösét.
Ez a kettősség az értékek világában egy másiknak, egy mélyebbnek felel meg: ártatlanság és megismerés.
A lelkifurdalást a reménytelenségtől, a gyűlölettől vagy a rémülettől nem más különbözteti meg, mint gyöngédség, a gyógyíthatatlanság pátosza.
Annyi ember van, kit a haláltól csak annak nosztalgiája választ el! Így formál az életből tükröt a halál, hogy gyönyörködhessen magában. A vers eszköze csupán egy halotti nárcizmusnak.
Az állatok és a növények is szomorúak, de számukra a szomorúság nem vált megismerési folyamattá. Csak az emberi használat során szűnik meg természetnek lenni. Körültekintve ki ne észlelné, hogy barátságunkkal megajándékoztunk növényeket, állatokat és számtalan ásványt! – de egyetlen embert sem.
A világ nem más, mint univerzális Sehol. Ezért soha sincs ahová elmenned…
Az összes pillanat, mikor az élet hallgat, hogy meghalld magányodat… Párizsban, mint egy távoli településen, az idő visszahúzódik a tudat egy sarkába, és önmagaddal maradsz, a saját árnyaiddal és fényeiddel. A lélek elkülönült, és határozatlan hánykolódással emelkedik felszínedre, mint egy mélyből halászott hulla. És akkor ráeszmélsz, hogy a lélek elvesztésének a bibliain kívül más értelme is van.
Minden gondolat egy angyalok által megtaposott giliszta nyögésének tűnik.
Nem tudod felfogni, mi a „meditáció”, ha nem vagy hozzászokva a csend hallgatásához. Hangja a feladásra biztat. Minden vallási beavatás a mélységeibe való lemerülés. Buddha misztériumából akkor kezdtem valamit megsejteni, amikor megérintett a hallgatástól való félelem. A kozmikus némaság annyi mindent mond, hogy a gyávaság a világ karjaiba taszít.
A vallás a hallgatás enyhített kinyilatkoztatása, édesített változata az általa sugallt nihilizmusnak, félelmeink és óvatosságunk által szűrve… Így válik a hallgatás az élet ellenpólusává.
Ahányszor az eltévedés szóra gondolok, annyiszor világosodik meg számomra az ember. És ilyenkor, mintha homlokomon szundítanának a hegyek…
Suso leírja önéletrajzában, hogy egy fém íróvesszővel magára véste Jézus nevét, a szívétől jobbra. A vér nem folyt hiába, idővel fényleni kezdtek a betűk, melyeket elfedett, hogy senki meg ne lássa. – Mit írnék a szívem jobbjára? – Leginkább: boldogtalanság. És Suso meglepetése évszázadonként megismétlődne, ha az ördögnek legalább saját jelvényéhez lenne elég fénye… Ilyen módon az emberi szív a Sátán fényes reklámjává válna.
Vannak tisztások, ahol az angyalok nyaralnak. Ezeket bevetném sivatagszéli virágokkal, hogy saját jelképem árnyékában pihenhessek.
Egy görög szkeptikus lelkületére és Jób szívére van szükséged ahhoz, hogy az érzelmeket önmagukban éld meg: tévedés nélkül a bűnt, ok nélkül a szomorúságot, alaptalanul a lelkifurdalást, tárgy nélkül az utálatot…
Tiszta érzelmek – melyek egyenértékűek a problémák nélküli filozofálással. Sem az életnek, sem a gondolkodásnak nincs – ilyen módon – kapcsolata az idővel, és a lét felfüggesztettsége által határozódik meg. Minden, ami benned zajlik, nem viszonyulhat semmihez, mert nem irányul semerre, kimerül az aktus belső céljában. Annál lényegesebbé válsz, minél inkább megfosztod saját „történelmedet” az időbeliségtől. Az ég felé tekintésnek nincs dátuma, és az élet önmagában kevésbé betájolható, mint a semmi.
Az abszolút utáni vágyban megnyilvánul a tiszta meghatározatlanság, melynek meg kell fosztania minket az idő fertőzéseitől, és melynek a vég nélküli felfüggesztettség előképeként kell szolgálnia számunkra. Mert nem más ez, alapvetően, mint az időtudat kigyomlálása.
Bárhányszor az emberre gondolok, szánalomba fulladnak gondolataim. És így nem találok a nyomára. Egy törés a természetben töredezett elmélkedésekre kötelez.
A szentség iránti szenvedély ugyanúgy helyettesíti az alkoholt, mint a zene. Ugyanígy az erotika és a költészet. A felejtés különböző formái, tökéletesen felcserélhetők. A részegesek, a szentek, a szerelmesek és a költők kezdetben egyforma távolságra vannak az égtől, jobban mondva, a földtől. Csak az utak különböznek, holott mind az elembertelenedés útjain járnak. – Ezért az immanencia kékje egyformán elítéli őket.
A félénkség az élet ösztönös lenézése, a cinizmus pedig a racionális. Az elérzékenyülés? Az éberség gyengéd alkonya, a szellemnek a szív rangjára való „lefokozása”.
Minden félénkségnek van vallásos árnyalata. Annak félelme, hogy senkié sem vagyunk, hogy Isten egy senki, és a világ az ő műve… A metafizikai bizalmatlanság alkalmatlan természethez és társadalmi kellemetlenséghez vezet. A merészség hiánya az emberek között – az erő lenézése – egy bizonytalan vitalitásból származik, mely a világ lényeges dolgaira vonatkozó kétségektől terhelt. A biztos ösztön és határozott hit feljogosít rá, hogy szemtelen légy; sőt ösztönöz rá. – A félénkség a megbánás leplezésének egy módozata. Mert a merészség nem más, mint a megbánás hiányának megnyilvánulása.
Mikor nincsenek illúzióid, mintha az élet mellékhelységének tükre lennél. – Nincs meghatóbb rejtély, mint az élet szeretésében; egymaga eltipor minden tényt. Ahhoz, hogy az életet egy abszolútumnak észleld, semennyire sem tartozhatsz a világhoz. Egy égi perspektívából láthatod ilyennek.
Ahol a paradoxon megjelenik, ott a rendszer meghal és győzedelmeskedik az élet. Általa menti meg becsületét a ráció az irracionálissal szemben. Ami zavaros az életben, az csak átok vagy himnusz formájában fejezhető ki. Aki ezeket nem tudja kezelni, annak egyetlen lehetősége marad: a paradoxon – az irracionális formális mosolya.
Mi ő a logika szempontjából, ha nem felelőtlen játék, és a jóérzés szempontjából, ha nem elméleti immoralitás? De nem benne ég az összes megoldhatatlanság, értelmetlenség, konfliktus, ami az életet a felszín alatt gyötri? Mikor e nyugtalan árnyak vallani készülnek, a paradoxon eleganciájába öltözteti suttogásukat a ráció, eredetüket leplezendő. Más-e, akár szalonképes változata is, mint a legmélyebb kifejeződés, amire a felszínesség hathat?
A paradoxon nem megfejtés; mert nem old meg semmit. Csak a javíthatatlan díszítésére használható. Megpróbálni általa helyreállítani valamit, ami maga a legnagyobb paradoxon. A ráció kiábrándítása nélkül nem tudom elképzelni. Pátoszmentessége arra kötelezi, hogy az élet moraját fülelje, és a hallottak tolmácsolásával megsemmisítse függetlenségét. A paradoxonban a ráció önmagát szünteti meg; megnyitotta határait, és már nem tudja megállítani a feldúló tévedések özönét, a vergődő tévedésekét.
A teológusok a paradoxonok parazitái. Ha nem használnák ösztönösen, már rég le kellett volna tenniük a fegyvert. A vallásos szkepticizmus nem más, mint tudatos alkalmazása.
Ami nem fér bele a rációba, kételkedésre ad okot; de benne semmi sincs. Innen a paradox gondolkodás termékeny lendülete, mely tartalmat adott a formáknak és hivatalos medret az abszurdnak.
A paradoxon egy kifejező abszurditás varázsával ruházza fel az életet. Megtéríti, amit az élet a kezdetektől neki tulajdonított.
Ha Mózes lennék, botommal megbánást fakasztanék a sziklákból. Mindenesetre – ezzel is lehet oltani a halandók szomját…
Az, hogy valami vallásos-e, nem tartalom, hanem intenzitás kérdése. Isten egy lázas pillanatként rögzíthető, így válik a világ, melyben élünk, a vallásos érzékenység oly ritka tárgyává, hiszen az csak semleges pillanatainkban gondolható el. „Hőemelkedés” nélkül nem haladjuk meg az érzékelés határait, vagyis semmit sem látunk. A szemek csak akkor szolgálják Istent, amikor nem különböztetik meg a tárgyakat; az abszolútum tart az individuációtól.
Egy érzet erősödése, bármelyiké, vallásosságra utal. Az undor túlcsordulása kinyilatkoztatja számunkra a Gonoszt (az Isten felé vezető negatív utat). A bűn közelebb áll a teljességhez, mint egy meghamisítatlan ösztön, mert az isteniben való részvétel lehetősége a természettől távolodva nő.
Egy éber ember minden lépésénél megméri „hőemelkedését”, saját szenvedélyének megfigyelője, minduntalan a nyomában jár, zavarában megadva magát a szomorúság koholmányainak. Az éberségben, a megismerés a fiziológiának való hódolás.
Minél többet tudunk magunkról, annál inkább eleget teszünk a szervi átlátszóság higiéniájának. Ennyi tisztaságtól magunkon át-látunk. Ilyen módon részesülsz magadban.
A kolostorokban tapasztalható szent hisztéria forrása csakis a csend hallgatása lehet, a magány néma előadásának átelmélkedése. – Hát az Idő belső izgalma, a tudat elvesztése az idő hullámzásában? A laikus hisztéria forrása…
Az Idő a tenger metafizikai helyettese. Csak azért gondolsz rá, hogy legyőzd az iránta érzett nosztalgiát.
Ha az univerzumba bekerül egy végtelenül kicsi valós, akkor minden valós; – ha nem létezik valami, akkor semmi sem létezik. Engedményeket tenni a többszörösségnek, és mindent visszavezetni a látszatok hierarchiájára, a tagadáshoz való bátorság hiányát jelenti. Az élettől való elméleti távolság és az élethez fűződő érzelmi gyengeség vezetnek az irrealitás lépcsőfokainak tétova megoldásához, a tudat oda-visszájához.
A paradox helyzet a létezés egy alapvető határozatlanságát fejezi ki. A dolgok nem helyezkedtek el. Valós helyzetként és elméleti formaként egyaránt – a paradoxon az elégtelenség állapotából fakad. Egymaga röpítené az égbe a mennyeket.
Az esetlegesség – a véletlenszerűség oázisai a Szükségszerűség sivatagában – nem ragadható meg a ráció formáival csakis a mozgás által, amit a paradoxon engedetlensége vezet be. Mi ő, ha nem egy démoni behatolás az agyba, a vérnek a Logikába való beszivárgása és a formák kínszenvedése?
Mi árulkodik róla, hogy a misztikusok semmit sem oldottak meg, de mindent megértettek? Az Istent körülvevő paradoxonok lavinája a meg nem értettől való félelem enyhítésére. A miszticizmus a paradox gondolatok kiteljesedése. Maguk a szentek is használták a határozatlanság ezen eszközét az isteni megfejthetetlenség „pontosításához”.
Az Idő éteri érzetei, melyekben az üresség önmagára mosolyog…
Melankólia – a Mulandóság légies nimbusza.
A démoni lét eseménnyé emel minden pillanatot. A tett – a szellem halála – egy sátáni princípiumból fakad, hiszen annyira harcolunk, amennyire vezekelnünk kell. A politikai tevékenység az öntudatlan vezeklés kiemelkedő példája.
Az időre vonatkozó érzékenység a jelenben élés képtelenségéből fakad. Minden pillanatban észleled az idő kegyetlen mozgását, mely helyettesíti az élet közvetlen mozgalmasságát. Többé nem az időben élsz, hanem vele, vele párhuzamosan.
Egy lévén az élettel, idő vagy. Megélve azt, vele együtt halsz meg, kétségek és kínok nélkül. A tökéletes egészség az időbe olvadásban valósul meg, míg a betegség állapota az ezzel ellentétes elkülönülés. Minél jobban érzékeled az időt, a szervi diszharmónia annál előrehaladottabb esetedben.
Természetesen a múlt elvész a jelen aktualitásában, összegződik benne, és beleolvad. A megbánás – az időbeliség élességének kifejeződése, a jelenből való kiválásnak – a múltat szögezi le aktualitásként, fordított optika segítségével éleszti fel azt. Mert a megbánásban a múlt megőrzi a lehetségesség erényét. Virtuálissá alakított javíthatatlanság.
Mikor folyamatosan tudsz az idő romboló erejéről, a tudat körül ébredő érzelmek minden oldalról próbálják megmenteni azt. A prófécia a jövő aktualitása, ahogy a megbánás a múlté. Nem lévén képesek a jelenlétre, a múltat és a jövőt alakítjuk jelenekké, mert ha az idő nem aktuális, könnyebb hozzáférni végtelenségéhez.
Betegnek lenni annyi, mint tudatos jelenben élni, egy magad számára áttetsző jelenben, mert a múlttól és a jövőtől való félelem, attól, ami megtörtént, és attól, ami meg fog történni, az időbeliség tágasságába taszítja a pillanatot.
Egy beteg, aki naivan tudna élni, nem lenne a szó szerinti értelemben beteg, mert megérinthet a rák, de ha elkerül lezajlásának rettenete (a jövő, mely felénk rohan, és nem, amely felé mi rohanunk), egészséges vagy. Nem léteznek betegségek, csakis tudatuk, melyhez minden esetben az időbeliség érzékelésének túltengése társul.
Nem történik meg néha velünk, hogy tapintjuk az időt, hogy átpereg ujjaink között, mikor az intenzitás mértéktelensége anyagi körvonalakat kölcsönöz magának? Vagy máskor nem úgy érzékeljük, mint egy finom szélfúvást a hajszálaink közt? Elfáradt volna? Alvóhelyet keres talán? Vannak nála fáradtabb szívek, melyek mégsem tagadnák meg tőle a szállást…
A Gonosz, feladva kezdeti közömbösségét, az Időt választotta álnévnek.
Az emberiség a paradicsomot örökkévalóság-sűrítményből építette. Az időbeliség koncentrálódása értelmezhetővé teszi a szenvedést. Hiszen mi más a gyötrelem, mint időkivonat?
Éjfél után úgy gondolkodsz, mintha már nem lennél életben, vagy legjobb esetben, mintha nem lennél önmagad. Puszta eszközévé válsz a hallgatásnak, az örökkévalóságnak vagy az ürességnek. Szomorúnak hiszed magad, és nem tudod, hogy tulajdonképpen ezek lélegeznek általad. Sötét erők összeesküvésének esel áldozatul, hiszen egy egyénből nem születhet akkora szomorúság, ami nem fér el benne. Minden, ami meghalad bennünket, kívülről származik. Úgy az élvezet, mint a szenvedés. A misztikusok azért tulajdonították az extázis túláradó élvezetét Istentől eredőnek, mert nem tudták elfogadni, hogy az egyén korlátozottságában ilyen teljességre képes. Így van ez a szomorúsággal és mindennel. Egyedül vagy, de veled van az egyedüllét teljessége.
Mikor minden megkövesedik, maga a nosztalgia is geometriává válik, a sziklák folyékonynak tűnnek a megkövesedett lelki ürességéhez képest és az árnyalatok átjárhatatlanabbak a szakadékoknál. Akkor már nem kell más, csak az eltaposott kutyák remegő tekintete és egy ütött-kopott óra más századokból – párna egy őrült homlok számára.
Ahányszor ködben sétálok, könnyebben tárulkozom fel magam számára. A Nap elidegenít, mert fényt derítve világodra, hamisságaihoz kötöz. A köd viszont a keserűség színe.
Az irgalmasság rohamait általános gyengeség előzi meg, melyben félsz, hogy belezuhansz minden tárgyba, és beléjük olvadsz. A megszánás az intuitív megismerés patologikus formája. Mégsem helyezhető a betegségek sorába, ugyanis egy függőleges ájulás. Saját magányod irányába esel.
A fehér éjszakák – az egyedüli feketék – az Idő valóságos búvárává tesznek. Süllyedsz, süllyedsz feneketlenségébe… A muzikális és határozatlan merülés az időbeliség gyökerei felé beteljesületlen vágy marad, mert nem érhetjük el az idő határait, csak kiszökve belőle. De az ugrás által külsővé válik számunkra; érzékeljük kereteit, de nem éljük meg. Felfüggesztése irreálissá teszi, és már nem sugall végtelenséget – a fehér éjszakák dísze.
Az álom egyetlen értelme az idő elfelejtése, a benne rejlő démoni princípium elfelejtése.
A templomban gyakran arra gondolok, milyen nagy dolog lenne a vallás hívők nélkül: csupán az Isten vallásos nyugtalansága az orgona tolmácsolásában.
A filozófia középszerűségét az magyarázza, hogy elmélkedni csak alacsony hőfokon lehet. Mikor uralkodsz a láz fölött, bábokként rendezgeted gondolataidat; zsinóron rángatod az ötleteket, és a közönség nem tagadja meg magától az illúziót. De mikor minden magadra irányuló tekintet tűzvész vagy hajótörés, mikor a belső táj egy romhalmaz a tenger horizontján terjedő lángok nyomában – akkor elengeded a gondolatokat, belső lángok epilepsziájától gyötört oszlopokat.
Ha tudnám, hogy egyszer is szomorú voltam az emberek miatt, szégyenemben letenném a fegyvert. Néha szerethetők, gyűlölhetők és mindig sajnálatra méltók, de az elszomorodáshoz szükséges figyelem egy megalázó lemondás. A mennyei bőkezűség pillanatai, mikor mindenkit megölelnénk, ritka ihletek, valóságos „kegyelmek”.
Az emberszeretet erőteljes, ugyanakkor furcsa betegség, hiszen a valóság egyetlen eleme sem támasztja alá. Még soha nem élt emberszerető pszichológus, és persze nem is fog. A megismerés nem az emberiesség felé vezet. – Az éberség szünetei, a megismerés pihenői, a kegyetlen szem krízisei azonban a szeretet bizarr állapotába helyezik. Ilyenkor szeretne elterülni az út közepén, megcsókolni a halandók lábát, megoldani a kereskedők és kéregetők saruszíját, minden sebben és vérzésben megmártózni, a bűnöző tekintetére galambszárnyakat aggatni – az utolsó embernek lenni szeretetből!
Az emberismeret és az undor a pszichológust végül saját hullái áldozatává teszi. Mert számára minden szeretet vezeklés. – Az emberek, akiket megsemmisített a megismerés, meghalnak benned; megvetésed áldozatai szívedben rohadnak. Ez a teljes temető kel életre a szeretet tébolyában, vezeklésed görcseiben!
A fenséges a halálsugallat formáját öltő mérhetetlenség. A tenger, a lemondás, a hegyek és az orgona – különbözőképpen és mégis ugyanúgy – egy valamilyen vég megkoronázásai, mely bár idővel fogyatkozik, megszűnése mégis túlmutat önmagán. Hiszen a fenséges az örökkévalóság ideiglenes krízisállapota.
Ami fenséges Jézusban, az az örökkévalóság időben való tévelygéséből fakad, mérhetetlen lealacsonyodásából. De minden, ami célszerű a Megváltó létezésében, csökkenti a fenségességet, mely kizár minden etikai allúziót. Ha jószántából jött közénk, hogy megmentsen, ez csak annyira érdekelhet minket, amennyiben esztétikailag közelítünk meg egy etikai gesztust. Ellenben ha köztünk való tevékenysége csupán az örökkévalóság egy tévedése, a tökéletesség haláltól való öntudatlan megkísértése, az abszolútum időben történő vezeklése, nem sorolható-e akkor e mértéktelen haszontalanság a fenségesség jegye alá? – Hogy az esztétika mentse meg a keresztet, az örökkévalóság szimbólumaként.
Nincs nagyobb élvezet, mint azt hinni, hogy filozófus voltál – és már nem vagy az.
Szenvedni annyi, mint egy fájdalomérzeten elmélkedni: filozofálni – ezen az elmélkedésen elmélkedni.
A szenvedés egy fogalom romja; egy érzetlavina, mely elijeszt minden formát.
A filozófiában minden másod-harmadrangú… Semmi sem közvetlen. Egy rendszer származtatásokból épül fel, ő maga a szó szoros értelmében vett származtatás. A filozófus pedig nem más, mint egy közvetett zseni.
Nem tudunk eléggé nagyvonalúak lenni magunkkal ahhoz, hogy ne spóroljunk a magunknak szánt szabadsággal. Ha nem akadályoznánk magunkat ilyen téren, minden pillanat túlélés lenne! Nem gyakori, hogy csupán saját határaink képzete által maradunk önmagunk? Árva emléke egy valamikori egyén képződésének, saját egyénné válásunk foszlánya… Mintha egy tárgy lennénk, név után kutatva egy identitás nélküli természetben. – Az ember – mint minden élőlény – bizonyos élmények mértékéhez van szabva. De megtörténik, hogy ezek nem szépen sorjában következnek, hanem egyszerre, elemi haraggal özönlenek és rajzanak egy roncs körül – bőségből – mely nem más, mint az én. Hogyan maradhat ilyenkor hely a foltnyi űr számára, ami a tudat.
Annyi gyilkosság és költészet van Shakespeare-ben, hogy drámái egy tébolyult rózsa szüleményeinek tűnnek.
Bármekkora keserűség is legyen bennünk, nem lehet elég nagy ahhoz, hogy felmentsen mások keserűségei alól. Ezért oly hízelgő hát a francia moralisták tanítása a kései órákban. Ők mindig is tudták, mit jelent egyedül lenni emberek között; de azt viszont ritkán, hogy mi a magány a világban. Még Pascal sem tudta túltenni magát társadalomból visszavonult állapotán. Enyhébb szenvedés esetén csak magas intelligenciáját tapasztaltuk volna. – A franciák és Isten között mindig is ott tátongott a szalon.
Két dolog, ami következetesen metafizikai hisztériával töltött el: egy óra, ami áll és egy óra, ami jár.
Minél kevésbé érdekelnek az emberek, annál félénkebb leszel jelenlétükben, és mikor már lenézed őket, elkezdsz dadogni. – A természet nem bocsátja meg egyetlen léptedet sem, mellyel öntudatlansága fölé emelkednél, követi és megbánással hálózza be büszkeséged minden útját. Mi más magyarázata lehet annak, hogy az emberi állapoton való minden egyes felülemelkedéshez megfelelő mértékű megbánás társul?
A félénkség a növények intim tapintatosságából kölcsönöz valamit az emberi létnek, míg egy önmagától zilált léleknek a növényvilág belenyugvó melankóliáját nyújtja. Csak olyankor irigylem a liliomokat, mikor nem vagyok félénk.
Ha a szenvedés nem a megismerés egyik eszköze lenne, az öngyilkosság kötelező volna. És magát az életet – gyötrő haszontalanságaival, kiismerhetetlen gonoszságával, mellyel hibáról hibára vonszol, csak hogy néha felakasszon egy-egy igazságra, ki tudná elviselni, ha nem egy egyedi megismerési mutatvány lenne? A lélek viszontagságait megélve, végső igazság híján, intenzitásokkal cirógatjuk magunk.
Minden tévedés egy elmúlt igazság. Nincs azonban egy kezdeti, hiszen az igazság és tévedés közötti távolságot csak pulzusban, belső hevességben, titkos ritmusban lehet mérni. Vagyis a tévedés olyan igazság, aminek már nincs lelke, egy elhasznált igazság, ami újraélesztésre vár.
Az igazságok pszichológiai halált halnak, nem formálisat; megtartják érvényességüket folytatva a formák élettelenségét, pedig már senki számára sem érvényesek.
Minden, ami élet bennük, időben zajlik; a formális örökkévalóság a kategóriák űrjébe helyezi őket.
Egy ember számára nagyjából meddig „tart” egy igazság? Nem tovább, mint egy pár cipő. Csak a koldusok nem cserélik le soha. Ha azonban tartod a lépést az élettel, folyamatosan át kell öltöznöd, ugyanis egy létezés teljességét az összehordott tévedések számában mérik, a volt igazságok mennyiségében.
Semmi abból, amit tudunk, nem marad büntetés nélkül. Az összes paradoxonért, gondolati bátorságért és a szellem összes tapintatlanságáért előbb vagy utóbb drágán megfizetünk. Különös varázsa van a megismerés összes fejleményét követő büntetéseknek. Letéptél egy leplet, mely a természet öntudatlanságát fedte? Olyan szomorúsággal fogsz ezért bűnhődni, melynek forrását nem ismered. Elszabadult egy felforgató és veszélyes gondolat? Egyes éjszakákat csak a vezeklés folyamata képes kitölteni. Túl sok kérdést tettél fel az Istennek? Akkor miért lep meg a nem érkező válaszok súlya?!
Közvetetten, a következmények által, a megismerés egy vallásos cselekedet.
Szenvedélyesen, beleveszve az elkerülhetetlenbe vezeklünk szellemünkért. Mivel lehetetlen kijózanodni a megismerésből, hiszen kéri a szervezet, képtelen megszokni a kis adagokat –, az önkéntelen aktust is változtassuk reflexióvá. Így találja meg a lélek megfelelő vezeklését kielégíthetetlen szomjúságáért.
A szépség kultusza egy gyöngéd lustasághoz hasonlatos, egy kifinomult áruláshoz. Vajon nem azért szereted, mert megment az élettől? Egy szonáta vagy táj hatására arcunkon egy fájdalmas öröm és álmodozó felsőbbrendűség mosolyával megszabadulunk az élettől. A szépség középpontjából vizsgálva minden mögöttünk van, és csak visszafordulva nézhetünk az életre. Bármely érdektelen érzelem, mely nem kapcsolódik a létezés közvetlenségéhez, lassítja a szív ritmusát. Ugyan mit mérhetne a szív, az idő szerve, az örökkévalóság emlékezetében, a szépségben?!
Ami nem tartozik az időhöz, visszafojtja lélegzetünket. Az örökkévalóság árnyai, melyek ránk borulnak ahányszor magányunkat a szépség mutatványa ihleti meg, felfüggesztik a levegővételt. Mintha leheletünk gőzei megszentségtelenítenék az érintetlenséget!
Ha minden, amihez hozzáérek szomorúvá válna, ha az égnek a megbántottság színeit kölcsönözné egyetlen feléje lopódzó tekintet, ha nem maradna körülöttem szem szárazon, és úgy haladnék az utakon, mintha bogáncs közt járnék, lábnyomaimmal szürcsölve előlük a napot, hogy megittasodhassanak a fájdalomtól, akkor lenne jogom és büszkeségem az élet igenléséhez. Minden helyeslés mellett a végtelen szenvedés tanúskodna, és minden öröm mellett a keserűség. Csúf és vulgáris megerősítő igenlést formálni bármiből, ami nem teljes gonoszság, fájdalom és sértődöttség. Az optimizmus lefokozza a lelket, mert nem lázból, magasságokból és szédületből származik. Ahogy minden szenvedély is, ami nem az élet árnyékából táplálkozik. A köpetből, a szemétből, a mellékutcák névtelen sarából tisztább és végtelenül termékenyebb forrás fakad, mint az életben való szelíd és racionális részesedésből. Van elég vénánk, melyekben felfolyhat az igazság, melyekben eső esik, havazik, fúj a szél, napok kelnek és nyugszanak. És a mi vérünkben ne hullanának csillagok, hogy visszanyerjék ragyogásukat?
Nincs hely a nap alatt, mely maradásra bírhatna, és nincs árnyék, mely elszállásolhatna, mert a tér ködössé válik a tévelygő lendülettől és telhetetlen rohangálástól. Csodának kell történnie ahhoz, hogy valahol megmaradj, hogy „helyedet” leld a világban: a tér egy olyan pontjára kell kerülnöd, melyet még nem görnyesztett keserűség. Amikor valahol vagy, más helyre gondolsz, mígnem a nosztalgia vegetatív funkcióddá szervesül. A más utáni vágy szellemi szimbólumból természetté válik.
A tér utáni sóvárgás kifejeződéseként a nosztalgia úgy ér véget, hogy felszámolja tárgyát. Aki csak az Abszolútum utáni vágyakozástól szenved, annak nincs szüksége erre a vízszintes kiterjedésre. A szerzetesek stacionárius léte abból fakad, hogy a más helyek, más távlatok iránti örökös és meghatározatlan vágyódást a függőlegesbe, az ég felé összpontosítják. Egy vallásos érzület nem vár vigasztalást a tértől; mi több, nincs intenzitása, csak amennyiben az egy zuhanás keretéül szolgál.
Mikor nincs hely, ahol még ne szenvedtél volna, mi más okod lehet a tévelygésre? És mi fog a térhez kötni, mikor a nosztalgia sötétkékje elköt önmagadtól?
Ha az ember nem talált volna egy kéjes tébolyra a magányban – már rég lángra lobbant volna a sötétség.
A legförtelmesebb bomlás egy ismeretlen temetőben fakó ikonja csupán annak az elhagyatottságnak, amikor az égből vagy a föld alól szóló hang feltárja előtted magányod mértékét.
Hogy soha senki ne legyen, akinek valamit mondhatnál! Csak tárgyak; sehol egy élőlény. A magány örvénye egyszerűen abból az érzésből indul, hogy csupa élettelen dolgokkal vagy körülvéve, melyeknek nincs mit mondanod.
Nem különcködésből és nem is cinizmusból járkált Diogenész fényes nappal lámpásával, hogy egy embert keressen. Nagyon is jól tudjuk, hogy magányból…
Mikor nem tudod összeszedni a gondolataidat, és legyőzötten megadod magad higanyuknak – gőzként száll el a világ és vele együtt te is, mintha egy kiapadt tenger partjainál hallgatnád saját emlékeid olvasmányát, melyet egy másik életben írtál… Hová fut az elme, milyen sehol-világokba oldja határait? Jéghegyek olvadnak a vénákban? A vér és a lélek mely évszakában vagy?
Önmagad vagy? Nem lüktetnek halántékaid az ellenkezőtől rettegve? Más vagy, más vagy…
…a másik felé úszó tekintettel a parkok ártatlan melankóliájában.
Bármiről – de elsősorban a magányról – köteles vagy egyszerre negatívan és pozitívan gondolkodni.
KOMAN ZSOMBOR fordítása
Eredeti román címe: Amurgul gândurilor, először a Dacia Traiană S.A. nagyszebeni (Sibiu) kiadó jelentette meg. A fordítás alapjául az azonos címen az Editura Humanitas bukaresti (București) 2008-as kiadása szolgált.
(Megjelent a Tiszatáj 2021. októberi számában)
Kép forrása: imdb.com
