Gilles Deleuze és a leendés filozófiája 

E szemlélet bemutatására tesz kísérletet Gyimesi Timea irodalmár, egyetemi docens, az SZTE BTK Francia Tanszék vezetője az Elmozdulások és riturnáliák a kortárs francia és magyar irodalomban című tanulmánykötetében, amely miközben irodalmi szövegeket vizsgál, és szemügyre veszi a kortárs francia irodalom jellemző dinamikáit, feltárja a francia posztsturkturalizmus nagy hatású, ám az irodalomtudományok területén kevéssé forgalomba hozott értelmezési horizontját, a Gilles Deleuze és Félix Guattari nevéhez köthető geofilozófiát. E zavarba ejtően új fogalmakkal operáló filozófia új paradigmát kínál nemcsak a művészetek, köztük az irodalom megértéséhez, de felveti e területeken a megértések aktív szerepét a világhoz való viszonyulásunkban, azaz a geofilozófia nemcsak esztétikai modell, de etika is. Deleuze-zel és Guattarival való olvasás számos kortárs francia szerzőn kívül olyan kortárs magyar szerzők műveinek pontosabb, finomabb feltárására ad lehetőséget, mint Tolnai Ottó vagy Krasznahorkai László munkái. 

– Mi az oka annak, hogy egyre többen hivatkoznak Gilles Deleuze negyven évvel ezelőtti filozófiájára?

– Talán leginkább az, hogy a Félix Guattarival közös munka most vált igazán aktuálissá, ebben a korszakunkra jellemző általános krízishelyzetben, amely nem csak és kizárólag környezeti vagy ökológiai katasztrófaként értelmezendő. Deleuze 1969-ben találkozott a pszichoanalízis és az intézményesült pszichiátria felől érkező Félix Guattarival, akivel számos könyvet publikál 1972-től 1991-ig. Ezek a szemléletváltó könyvek nagy hatással voltak a 2022-ben elhunyt szociológus, antropológus és tudományfilozófus Bruno Latourra, aki többször is azt nyilatkozta, hogy minden, amit ő valaha is csinált, az voltaképpen a Mille plateaux (Deleuze és Guattari 1980-ban publikált geofilozófiai traktátusa) lábjegyzetein alapul. Nyilván a helyén kell kezelni ezt a kijelentést, de mindenképpen jelzésértékű arra nézve, hogy a Latour által megkongatott vészharang, amely a kortárs társadalmunk megmentése kapcsán új megértési módoknak, és a környezettel való együttlétezés új módozatainak kidolgozását sürgeti, éppen Deleuze és Guattari geofilozófiájában talál érvényes fogódzókra. Tehát úgy tűnik, a francia gondolkodás, ha megkésve is, de integrálja a geofilozófiában rejlő dinamikákat, lehetőségeket. Latour a 2017-ben közölt Où attérrir? című esszékötetében (Hová szálljunk le?, angolul Down to Earth) arra buzdít, nézzünk mielőbb szembe azzal a kérdéssel, hogy a XXI. század eleji környezeti, társadalmi és ebből következően mentális, pszichikai helyzetben mit kellene tennünk. Talán nemzedékek óta először ebben az antropocénnak nevezett korszakban nem tudjuk, merre tartunk; szorongást érzünk, a fejlődésbe és a haladásba vetett hitünknek ellentmondani látszik mindaz, aminek szemtanúi vagy elszenvedői vagyunk, elég csak a klímahelyzetre gondolni és az abból kibontakozó számtalan gazdasági és politikai tünetegyüttesre, amelyek mellett nem lehet csak úgy elmenni. Ebben a helyzetben Latour is felvetette, hogy új értelmezési keretek kellenek, és arra a geofilozófiai felismerésre jutott, amelynek kifejtését Deleuze és Guattari utolsó könyve a Mi a filozófia? (1991) adja. Eszerint a három megismerési mód nem egymással versenyző, vagy egymást kizáró ismeretelméleti sík; a tudomány, a filozófia és a művészet által kínált „igazságok” egymás mellé helyezhetők, mi több, az egyik sík felhasználja a másik tapasztalatát, a másik általuk belátott igazságoknak egymással dialógusban kellene együttműködniük. Latour a művészetekre mutat, szerinte onnan kell inspirációra lelni arra vonatkozóan, hogy miként lehetséges újraszőni azokat a szálakat, amelyeket az utóbbi évszázadokban a tudomány nevében elvágtunk annak érdekében, hogy a világunk modern legyen. Deleuze és Guattari filozófiája befogadásának és újraolvasásának szomorú aktualitást kölcsönöz ez a krízishelyzet, illetve szükséges volt annak az új filozófusgenerációnak a felnövekedése (gondolok itt Emanuele Coccia-ra, Baptiste Morizot-ra), akik képesek voltak nem filozófiaként, hanem gyakorlati filozófiaként, azaz etikaként olvasni Deleuze-t, illetve Deleuze és Guattari filozófiáját. Noha a jelen klímakrízisen még jóval innen, de ez a filozófia abszolút pontosan ráérez a jövő legnagyobb kihívásaira, amelyekre csak egy új ismeretelmélet keretein belül lehet választ remélni. Geofilozófia, leendés, rizóma, deterritorilizálás, klinikai kritika, mindezek a fogalmak olyan működések nevei, amelyek a valóság árnyaltabb leírását teszik lehetővé; ezen gondolkodni tehát vitális a mai kor embere számára, legyen szó művészről, vagy irodalmárról.

– A karteziánus ember Deleuze-t és Guattarit olvasva úgy érzi magát, mintha egy filozófiai fantasy-ban járna: biológiából és fizikából vett modellek, rizóma, moduláció, nomád terek, amelyekben mindenféle vonalak futnak mindenfelé, s kimozdítanak, deterritorializálnak minden stabil és rögzített nézőpontot. Hogy is van ez? 

– Igen, ez a filozófia, amely végső soron leszámol a karteziánus racionalizmussal, a francia strukturalizmus utáni időszakban született, ezért értelemszerű, hogy számára a strukturalizmus egy fontos, de a pragmatizmus irányában meghaladandó viszonyítási pont. Ismert, hogy a második világháború utáni gondolkodók szabadulni akartak a 19. századi gyökerű történelemszemlélettől, valamint mindattól, ami belőle következett: az időszemlélettől, a racionalitástól, vagy ahogy azt a francia nouveau roman, az új regény jól példázza, a lineáris történetmeséléstől. Ez a gondolkodói generáció egyszerre ismeri fel a struktúrában rejlő lehetőségeket, és azt a veszélyt is, hogy a strukturalizmus mint módszer elvont síkra vetíti a valós problémákat, mintegy sterilizálja a valósághoz fűződő viszonyunkat. 1968 májusának egyik szlogenje ezt a felismerést összegzi: „A struktúrák nem tudnak kimenni az utcára”. A nyelv performatív, valóságot teremt. Nem véletlen, hogy sokan, Michel Foucault-t és Gilles Deleuze-t, Roland Barthes-ot vagy a Julia Kristevát is beleértve, azon munkálkodtak, hogy dinamikát vigyenek a struktúrába, például a szubjektum felől, vagy azzal, hogy a filozófiát a földrajz, a terület felől művelik. Jól látszik ez az elmozdulás Deleuze Proust-ról szóló munkájában, amelynek van egy Guattari előtti változata, az 1964-ben megjelent Marcel Proust et les signes (magyarul: Marcel Proust és a jelek), ami még az interpretáció hermeneutikáján, a jelek megértésének rendszerén alapul. Guattarival való találkozása után azonban Deleuze még kétszer visszatér Prousthoz. Az interpretáció egységét az „irodalmi gép” fogalma váltja fel: a gépben lévő elemek transzverzális működése kitéríti, eltolja az interpretáció horizontális és vertikális jelentéskonstrukcióit, ahogy magát a szubjektumot is. Nyilvánvaló tehát, hogy az a szubjektum-fogalom, amellyel Deleuze és Guattari dolgoznak, már nem azonos azzal a karteziánus, a 17. századtól a felvilágosodáson és a pozitivista 19. századon át újra és újra megerősített geometriai és optikai szemlélődési ponttal, ahonnan a világot a racionalitás hálóján keresztül látjuk és megértjük. Inkább egy változásban, leendésben, vagy Kristeva szóhasználatával élve, folyamatban lévő szubjektumról van szó. A geofilozófia a gondolkodást a kívülihez, a térhez, vagy méginkább a territóriumhoz, a földhöz rendeli, vagyis a gondolkodás lehetőségét a területen kívülre történő el- vagy kimozduláshoz köti, amelyben az uralkodó nézőpont és annak szubjektuma is elmozdul, minorizálódik. Deleuze és Guattari a francia devenir, ’valamivé válni’ főnévi igenevet főnevesítik, hogy a változásnak e folyamatjellegét megragadják, persze hangsúlyozzák, hogy nem a változás célja a lényeg, nem a valamivé válás, hanem a folyamat. Ezért választottam a devenir esetében felmerült fordítási dilemma feloldására a leendés főnevet és a belőle képezhető melléknévi és főnévi igeneves alakokat – leendő, leendeni. A leendésbe nem értjük bele a valamivé válásban benne rejlő befejezettséget. 

– Mi volt a szerepe annak a vad fogalomalkotásnak, ami Gilles Deleuze és Félix Guattari filozófiáját jellemzi?

– Deleuze már pályája kezdetén, abban a filozófiaitörténetinek nevezett korszakában is, amikor Nietzschéről ír könyvet, kifejezi, hogy a filozófiának küzdenie kell a gondolkodás megszokott képei ellen, vagyis az ellen, hogy a gondolkodást bezárja saját apriori rendszerébe. Ahogy a Mi a filozófia? összegzi is, a filozófiának nem az a feladata, hogy meglévő eszközeivel a lét vagy a megismerés kérdéseire választ találjon, hogy a létről és a metafizikáról gondolkodjon, hanem az, hogy fogalmakat hozzon létre. A filozófia éppúgy alkotó, ahogy a művészet is, amely nem fogalmakat, hanem affektumokat és perceptumokat hoz létre, vagy ahogy a tudomány, amely függvényeket alkot. A filozófiának, hogy alkotó lehessen, szüksége van nem filozófiai olvasatokra, szüksége van arra, hogy önnön kívülijével, a nem-filozófiaival találkozzék. Ez a kívülivel való találkozás, amely egyfajta rabul ejtés, minden gondolkodás lehetőségfeltétele. Mint az az egyensúlytalansági helyzet, amikor valami rabul ejti a figyelmünket. Ha végigtekintünk Deleuze pályáján, de ha csak átfutjuk könyveinek címét, már akkor is nyilvánvaló, milyen mély affinitás köti őt az irodalomhoz, a képzőművészethez vagy a filmhez. Deleuze nem irodalomkritikus, nem művészettörténész, de nem is filmesztéta. Ugyanakkor világos, hogy az irodalom, a képzőművészet vagy a film az a filozófián kívüli, amelynek erőteréből a gondolkodás dogmatikus képét kimozdítani képes jelek érkeznek. Ezért is mondja Deleuze, hogy őt végső soron mindig is a jelek érdekelték. A találkozások, a rabul ejtés, ami lehetővé teszi a filozófia számára, hogy elrendeződjék a művészetek és a tudomány területeivel. A művész affektumai és perceptumai, a tudós függvényei a megismerés új módozatait teszik hozzáférhetővé a filozófus számára. E kívüli, metastabil állapotból állnak össze a filozófus új konceptumai, az új fogalmak.  

– Honnan induljon el, aki szeretné felfedezni ezt a világot? Engem például a téri fordulatnak nevezett elgondolás vitt közelebb a geofilozófiához.

– Valóban. A geofilozófia ebből a horizontból is jól olvasható. Az irodalomról szóló diskurzusok egymást követő fordulatai közül a téri fordulat arra kínál lehetőséget, hogy az irodalom újragondolhassa a valósághoz fűződő viszonyának kérdését. Bachelard, Foucault, Deleuze és Guattari filozófiai szövegei hozzájárultak ahhoz, hogy a teret a maga komplexitásában, a maga heterogenitásában fogjuk fel, ami végső soron az irodalmi szöveg terét kiterjeszti az olvasásra is, sőt rákérdez a valóság és fikció közti porozitás következményeire. Kiemelkedő szerepet játszik e paradigmaváltásban Deleuze és Guattari Rizóma (1976) című szövege, amely az 1980-ban megjelent, Mille plateaux (Ezer fennsík) programadó bevezető esszéje. A téri fordulat másik jelentős gondolkodója Michel Foucault, aki a Des espaces autres (Eltérő terek) című előadásában a hatvanas évek strukturalizmusát a tér korszakának tekinti, szemben a 19. századdal, amit az idő (és vele a linearitás) határoz meg. A térben lévő elemeket nem az idő mentén rendezzük el, ennek értelmében az egymástól akár távol eső dolgok szomszédossá tudnak válni. Foucault szerint világunkat gyakran homogén tömbként érzékeljük, holott a belakott, elgondolt, megélt tér mint helyszín rendelkezik heterogén elemekkel, heterotópiákkal. Ezek a heterotópiák akár intézményesülni is tudnak, mint a temető, a könyvtár vagy múzeum. A téri fordulat a tér szubjektív tapasztalatát helyezte előtérbe. Irodalomkritikai hozadéka Bertrand Westphal geokritikája, amely tudatosítja, hogy az írói tapasztalat létrehozhat valós téri csomósodásokat, másképpen megfogalmazva, maga az irodalom valóságteremtő képességekkel rendelkezik. Amikor egy fikciós szövegben Párizsról olvasunk, akkor azt nem előzmények nélkül fogadjuk be, Párizst el tudjuk helyezni a térben, van róla képünk, vannak rá irányuló vágyaink. Nem tudunk elvonatkoztatni ezektől az akár imaginárius tapasztalatoktól, amikor irodalmi szöveget olvasunk. Van tehát egy kognitív és érzelmi realizmusunk, amiből nem tudunk (vagy csak nehezen) kilépni. Ez a kognitív és érzelmi realizmus az ember történeteiből, tapasztalataiból és vélekedéseiből áll össze. Jól látszik, hogy Deleuze-ék geofilozófiája jól illeszkedik ehhez a téri fordulathoz.

– Miért kapta a „klinikai kritika” nevet az a fogalmi keret, amelyben Deleuze a szubjektummal foglalkozott?

– A kritika szó a critique littéraire szóösszetételben nem a kritika műfajára utal, amit az irodalomtudós vagy kritikus közöl egy újság hasábjain, hanem magát az irodalomtudományt jelenti, azaz az irodalmi szöveghez fűződő mindig is kritikai viszonyulást. Ahogyan az irodalomtudomány lát, miközben „alkalmazza” meglévő (ismeret)elméleti keretét, amelyben valaki (a kritikus) néz valahonnan valamit (az irodalmi művet), és kialakítja róla a véleményét. Az, aki néz és véleményt alakít, nem feltétlenül változik ebben a műveletben. A kritika ilyen értelemben magában hordozza az ítéletalkotás, a normativitás, a konformitás dinamikáját. Amikor jelentést hoz létre. A klinikai jelző bevezetése annak lehetőségfeltétele, hogy a kritika finomabb, molekuláris észrevételeket tegyen, ebben a folyamatban az olvasás maga is szubjektiváló folyamat. A kritikát minorizálja a klinikai elem. A geofilozófia sokat köszönhet a pszichoanalízisnek. Deleuze ugyanis közvetlenül kapcsolódik a francia klinikai pszichiátria Clérambault-féle hagyományához, illetve az őrület történetét és a klinikai orvoslás ismeretelméletével foglalkozó Foucault munkáihoz. Hadd hozzam fel példaként Kristevát is, aki szintén klinikai eszközökkel igyekszik aláásni a monolit jelentésképzést. Előző könyvemben egy tanulmányban vizsgáltam, hogyan dinamizálja a szöveget azzal, hogy megkülönbözteti a phénotexte és a génotexte fogalmait. A genotextus az a preverbális ösztönkésztetésekből álló erőtér, amelyből a szöveg íródik, s amely így vagy úgy, de behatol a szöveg felületébe, kvázi heterogenizálja annak felületét, a fenotextust. Hogyan lesz ebből a nyelv előttiből nyelvi rendszer? Hogyan minorizálja saját nyelvét az író, hogy nyelvvé alakítsa a nyelv előttit? Nemcsak a teoretikusokat érdekelte ez a kérdés: Nathalie Sarraute-ot is, akit egyébként Deleuze nagyra becsül és vokalistának nevez, merthogy képes mikroszinten, a nyelv molekuláris dimenzióiban alkotni. A Sarraute-féle tropizmus „intenzív benyomások spontán kifejeződése”, ahogyan ő mondja, mikroérzet, aminek nincs neve, nem egy jól körvonalazható, jól meghatározható érzelem, inkább amolyan átfutó valami, minor érzet, amely, ha felfigyelünk rá, új valóságokat nyitni fel, mégpedig a percepció végtelen lelassításával. Ez a lassítás az írói munka, az írásé mint „kivonás”. Sarraute felfogja a tudat határán észrevétlenül átsikló kognitív eseményt, egy nem tudatosított tudattartalmat, láthatóvá teszi a nyelv és a test molekuláris dimenzióit, a nyelv legbelsejét, hiszen a nyelv maga is rendelkezik szervezett, moláris testtel, de szervek nélküli testtel is, amelyben folyton leend. A klinikai kritika tehát minorizálja az irodalom „apanyelvét”, benne a kritikai gesztus modulálódik, általa a felületre kerül az a másik mondat vagy nézőpont, amelynek elfojtására mindig szükség van ahhoz, hogy univerzális igazságokat hozzunk létre. Ebből a belátásból következik Deleuze és Guattari pszichoanalízishez való viszonyulása, ami szerintük nem a szubjektiváció, nem a vágyfolyamat fenntartására, az egészségre irányul, hanem az elfojtás univerzális igazságát és szubjektumát generálja újra 19. századi alapon.   

– Deleuze és Guattari új fogalmai közül talán a rizóma a leginkább zavarba ejtő.

– A rizóma fogalmát Deleuze és Guattari a biológiától kölcsönözték, mert a főgyökeres és mellékgyökeres, központtal rendelkező rendszerrel szemben egy olyan helyet akartak leírni, amelynek elemei nincsenek hierarchikus viszonyban, ahol bármely pont összekapcsolódhat a másikkal, anélkül, hogy új jelentés keletkezne. A rizóma tehát egy új észleléselmélethez ad keretet; nem lesz belőle mintaszerű modell, hanem sajátos idő- és térviszonyokat teremt ezen a központ- és jelentésnélküli helyen. Deleuze-ék szerint a nomád szubjektum (azért nomád, mert határai deterritorrializálódnak) ebben a térben leend és itt hoz létre affektumokat és perceptumokat – vagyis itt alkot. Egyébként a Rizóma című traktátus először veti fel a rizomatikus szerveződés és az agy neurobiológiai vonatkozásainak párhuzamát. A rizóma-fogalom, amelynek programját Deleuze és Guattari „Kafka. A kisebbségi irodalomért” című könyvükben fejtették ki, egy tipikusan in progress fogalom, amely elég gyorsan elhasználódik ebben a szóösszetételben. Helyét a folytonos variáció fogalma veszi át: ugyanis itt nemcsak arról van szó, hogy a kisebbségi irodalom egy bizonyos határ mentén élő kisebbség irodalma, hanem magának az irodalomnak lesz szinonimája. Tehát a jó író az, aki, ahogy Proust fogalmaz, a saját anyanyelvén belül hoz létre egy másik, minor nyelvet, és ezen a nyelven megszólalva lesz kisebbségi, vagyis így ad hangot a „hiányzó népnek”, mert a többségi nyelv és irodalom politikailag, ideológiailag és sok más szempontból sztereotip. 

– Akkor nem véletlen, hogy a vajdasági Tolnai Ottó műveivel kapcsolatban ez a rizomatikus szerveződés felmerül?

– Nem véletlen. Mi több, Tolnai Ottónak köszönhetem azt, hogy megismertem Deleuze és Guattari munkáit, ő adta a kezembe a Rizóma című írást, az ő felkérésére fordítottam magyarra ezt a nehéz szöveget. Az Ex-Symposium Fű-száma szentelt először nagyobb figyelmet Deleuze és Guattari filozófiájának. Akkor még nem tudatosult bennem, mekkora valójában Guattari szerepe e filozófia megfogalmazásában. Tolnai egyébként szerbül olvasta a Mille Plateaux-t, és a francia filozófia és esszéirodalom legnagyobbjait. Az én életemben tehát ő az a geofilozófiai értelemben vett „közbenjáró”, aki saját életében, költészetében, prózájában és esszéiben tematizálja a rizóma kérdését, benne él a rizómában. És valóban, Tolnai Ottó írásai rizomatikus szerveződést mutatnak. A kötet egyik tanulmányában ezt ki is fejtem. Persze, rizomatikusnak lenni a költészetben szinte természetes; de más egy regény esetében, és főként más, ha gyakorlati etikaként rizomatikusan élünk! Őszintén szólva Tolnai Ottóval, Ottó művein keresztül tanultam meg, hogyan működik a rizóma mint textúra, amely egyszerre narratív, mentális, egzisztenciális és figyelmi közép. 

– Gondolom, ön többször is előadott már franciaországi egyetemeken olyan irodalmi értelmezéseket, amelyeknek a Deleuze és Guattari nevéhez köthető filozófiai keret szolgált alapul. Hogyan fogadták? 

– Kezdetben eléggé meghökkenést keltett. Emlékszem, legelőször 1999 szeptemberében Angers-ban beszéltem ilyen nézőpontból Jean-Loup Trassard prózájáról. Szerencsémre az idős szerző is jelen volt a konferencián, és nem győzött hálálkodni azért, hogy valódi kérdéseket feszegetettem arra a leendésre vonatkozóan, amelybe az egyszerre író és fotográfus sodródik az alkotás folyamatában. Tudni kell, hogy Franciaországban az irodalmi szöveg strukturalista és narratológiai vizsgálata nemcsak az egyetemeken változtatta meg alapjaiban az irodalmi szöveghez való viszonyulás kereteit, hanem már a középiskolákban is. Tehát a hetvenes évektől kezdve a hagyományos, filológiai és történeti megközelítés helyébe egy modernebb elméleti-poétikai modell került. Ez a folyamat például Tzvetan Todorov szerint nemhogy gazdagította volna egy-egy szöveg alapos poétikai feltárásán keresztül az irodalomértést, inkább ellehetetlenítette azt, hiszen érzéstelenítette a szöveghez való viszonyulást. Sarkosan megfogalmazva az irodalmi szöveg egy elméleti keret kifejtésének apropója, míg a létrehozott értelmezés az elméleti keret működésének „tudományos” igazolásává vált. Az irodalom mindeközben elveszítette autonómiáját, ám visszaszerezte tranzitív jellegét, a társadalmi folyamatok iránti nyitottságát. Az elmúlt húsz, huszonöt évben felnövekedő új irodalomkritikusi generáció az irodalmat egy Guattari-féle értelemben vett hármas, egyszerre környezeti, társadalmi és pszichikai ökológia kellős közepén helyezi el, úgy tekint rá, mint egy ökológiai szeizmográfra. Megjelentek olyan ökokritikai, ökopoétikai, zoopoétikai és geokritikai olvasatok, amelyek más (nem irodalmi) diszciplínákkal és új ismeretelméleti alapállásból tekintenek az irodalom és az olvasás poétikai-egzisztenciális potenciáljára. Ezt a deterritorializáló, minorizáló folyamatot egyébként maga az irodalmi közeg katalizálja: a kortárs irodalmi művek sajátos mediális viszonyt tartanak fenn a valósággal, a fikcionalitással, az elkötelezettséggel, a reflexivitással. Képtelenség lenne egyetlen kritérium mentén pusztán csak poétikai univerzumként, utópiaként értelmezni őket, ahogy az irodalmi modernitás nagy alakjai tették, Blanchot, Barthes. 

Deleuze-zel és Guattarival olvasni, látni, érteni… A legnagyobb élményem ezzel kapcsolatban egy bordeaux-i konferenciához kötődik. A művészeti kar két fiatal művész-doktorandusza a „földmérő” figurája, illetve a földmérés művészet- és alkotáselméleti relevanciája témájában szervezett nemzetközi konferenciát. Ezen a hagyományosnak aligha nevezhető eseményen hosszasan kérdeztek Deleuze és Guattari művészetfilozófiájáról, és előadásomban Kafka földmérőjén kívül, Marie Darrieussecq műveiben vizsgáltam a „földmérő-közbenjáró” figuráját és annak alakváltozatait. Ezek a figurák, mint a művészek is, jobbára ismeretlen területek határain csetlenek-botlanak, azok peremeit hajtogatják ide-oda, ott dadognak, ott toporognak középen, a határon, ahogy Tolnai alakjai is, s mindeközben jellegzetes „relációs” és „dinamikai vonásaikkal” elrajzolják, deterritorializálják saját területük és megértésük határait. Ezt teszi a művész is, keres, földet mér, kapcsolatot létesít, figyel, folyamatosan a határon dolgozik. Persze a művészek vagy designerek esetében, a felhasznált anyag természete miatt mindig is könnyebb megállapítani, hogy vajon ez a határtapasztalat hozzájárul-e, érdekes-e a világ élhetővé alakításában… Egy irodalmi szöveg kapcsán még inkább tisztázni kell az irodalom/a fikció és az élet szövevényes kapcsolatát! 

– Krasznahorkai Lászlóról például azt írja egyik tanulmányában, hogy deleuze-i író. Miért?

– Nem tudom, hogy meglepné-e őt ez a kijelentés. Persze, nem úgy programszerűen deleuze-i, ahogy Tolnai, de a mondathoz való viszonyában biztosan az. Az említett cikkben Krasznahorkai, Az utolsó farkas című rövid, egy mondatos prózáját vizsgálom. Maga a mondat egy empátia-ökotón, egy szabad függő beszédben megírt mondat, amelyben különféle szereplők szólnak meg, időnként nem is tudja az olvasó, ki beszél… Többször kell elolvasni, hogy az összes megszólalás idejét, helyét pontosan megfejtsük. Ebben a nagy munkában, e kimerítő lélegzetvételben, amit ennek az egy mondatnak az elmondása és elolvasása megkövetel, azzal szembesülünk, hogy valójában a gondolkodásunk is ilyen szerteágazó! Az irodalom képes a valós gondolkodási struktúrát beemelni a műbe, akár annak árán is, hogy az olvasónak diszkomfort érzete lesz. Krasznahorkait a világ létkérdései foglalkoztatják, misztikus meglátások, sejtelmes összhangkeresés jellemző prózájára, de közben a valóság területeit is magába szívja ez a próza. Alapvetően nem a mai kor problémáiról ír, nem akar tudatosan ökológiai témákról gondolkodni, mégis eléri, hogy az irodalom az empátián keresztül szembesítsen saját korunk viszonyaival, ökoszisztémák felborulásával a berlini Hauptstrasse és az Extramadura viszonylatában. Mi más ez, ha nem ökozófiai tudat?

– Apropó: irodalom és valóság. Együtt jár-e a kortárs francia irodalom újító irányzataival az elkötelezettség? Másképpen kérdezve, mennyire autonóm a francia kortárs irodalom?

– A 2022-es az ökotonról és az utópiáról szóló genti konferenciának éppen ez az elkötelezettség volt az egyik témája. Olyan előadással jelentkeztem rá, amelyben Krasznahorkai Lászlót a francia Marie Darrieussecq feminista-ökokritikus írónővel párhuzamosan mutattam be. Büszke vagyok erre az előadásra, mert egyedül az én konferenciajavaslatomat fogadták be a közép-kelet-európai régióból. A téma azért volt érdekes, mert Darrieussecq-kel szemben Krasznahorkai prózájában semmiféle politikai elköteleződés nincs. És mégis elkötelezett, mert a geofilozófia, vagy Guattarival szólva ökozófia több annál, mint amit a politika vagy politikák érzékelnek belőle. Egyébként a francia kortárs irodalom zöme elkötelezett, de létezik-e egyáltalán nem elkötelezett irodalom? Persze nem sartre-i értelemben beszélek elkötelezettségről, hanem abban a deleuze-i és Guattari-féle értelemben gondolkodom erről, amely – ahogy már említettem – egy hármas hármas ökológiai rendszerben helyezi el a társadalom, a természet és az ember együtt-működését mint megannyi mikropolitikát. Ebben az egészben az irodalom nem egy ikszedik dimenzió, hanem az ökológia, az ökozófia szerves része. 

Vagyis innen nézve sem autonóm az irodalom. Noha vannak még olyan képzőhelyek, intézmények, ahol nehezen vesznek tudomást erről a területi, azaz végső soron politikai kérdésről. A francia irodalom szerencsésnek mondható, hiszen óriási hagyománya van a forma- és nyelvkeresésnek, és e nyelvi világteremtésnek a vágya nem kerül ellentmondásba az irodalom társadalmi és kollektív elkötelezettségével, azzal, hogy a társadalmi valóság iránt érdeklődik. Sokkal problémásabb e tekintetben az az irodalom, amelyben kevésbé játszik szerepet a nyelvi anyag és a forma harmonizálása, amely sokszor tézisszerű manifesztumokban szól a világról, vagy egyszerűen megelégszik a valóság, az ökológiai katasztrófa tematizálásával. Inkább azt mondanám Jean-Marie Schaefferrel, hogy az autonómia kérdése (annak elvesztése vagy sem) nem az irodalmat, hanem a szövegcentrikus irodalomoktatást veszélyezteti. Korábban a mű, majd a szöveg volt az irodalomértés hívószava, ma pedig, azt gondolom, a fikció játssza ezt a szerepet. Fikció pedig nemcsak könyvekben van, hanem mindenütt, a sorozatokban, a tévéfilmekben, a videójátékokban, sőt a fejekben is. Alexandre Gefen Réparer le monde: la littérature française face au XXIe siècle című könyve például végigveszi, hogyan szabadul meg a 19. század elején kialakult esszenciális fogalmaitól a kortás francia irodalom. Hiszen még most is egy másik kor kategóriáival és ismeretelméletével dolgozunk, pedig ehhez a korhoz már nem lehet visszatérni, ezért van szükség új elrendeződésekre, új elemzőkre, új fogalmakra. 

– Ön a Szegedi Tudományegyetem Francia Tanszékén francia és frankofón irodalmat tanít. Amikor irodalomról beszél, vajon mit kezd az irodalomtörténettel? Vajon az oktatásban kifejezésre tud-e jutni a kutatásban megfogalmazott geofilozófiai elv? Hogyan lehet ezt elképzelni? Mit lehet tanítani manapság a hallgatóknak? Van-e létjogosultsága az irodalomtörténetnek ezek után?

– Az irodalomoktatás a szemlélet pallérozásával kezdődik a Bevezetés az irodalomba című kurzus keretén belül, amikor is megbeszéljük ki mit olvas vagy mit nem olvas, és hogy mit jelent az, hogy belletrisztika. Nem értékjelzőként használom ezt a szót, hanem tényleg az érdekel, vajon ráéreznek-e arra, hogy az irodalom történetileg változó fogalom, tehát az is változik, hogy mit tartunk irodalomnak és mit nem. Erre az alapra kell építeni, már csak azért is, mert magyar és nemzetközi hallgatók vegyesen alkotják a csoportokat. Utóbbiak pedig valósággal dekonstruálják az ilyen órákat, mert a világhoz való viszonyulásuk jellemzően szóbeli, mindannyian a nyugat-afrikai orális kultúrákból érkeznek hozzánk. Francia nyelven érettségiztek ugyan, de a kultúrájuk jobbára szóbeli. Amikor idejönnek, meg kell tanítani őket arra, hogy mit csinálunk akkor, amikor olvasunk, miért más olvasni, mint képeket nézni. Ezen a bevezető kurzuson tehát egyrészt érzékenyítés folyik, másrészt a már említett 19. századi eredetű alapfogalmak megerősítése azért, hogy tudjunk honnan beszélgetést kezdeni. Az utóbbi pár évben az első irodalmi szövegolvasó órámon előtérbe került az empatikus olvasás kérdése. Sok energiát fektetek abba, hogy a hallgatók érvényesíteni tudják saját olvasásélményeiket az interpretáció folyamatában, és hogy az első, empatikus megérzéseken alapuló megfigyelésekből „tudósnak” nevezhető olvasást hozzunk létre, miközben az egész eljárás végső célja maga az elemző írásmű létrejötte. 

Az első év tapogatózásai után a hallgató óhatatlanul belekerül abba az egyetemi mókuskerékbe, amely garantáltan szembesíti őt a történeti és elméleti tudás nagy masszívumaival, ezért az óráimon igyekszem kialakítani a saját olvasói attitűd és reflektáltság tereit. Fontos, hogy a hallgató ne csak arra kérdezzen rá, miről szól a regény, amit elolvasott, hanem arra is, hogy történt-e vele valami az olvasás folyamán. 

– Már Deleuze könyveinek olvasása közben is az volt az érzésem, hogy ő az olvasás „diadalmas” korszakában írt, amikor még nem kellett azzal a mára realitássá váló fenyegetettséggel szembe nézni, amit az irodalom krízisének szokás nevezni, s amelynek egyik jellegzetes szimptómája az, hogy nem olvasunk. Ön hogyan tudja rávenni hallgatóit arra, hogy olvassanak?

– Egyrészt igyekszem olyan tematikájú könyveket a programba illeszteni, amelyek vélhetően érdeklődésre tarthatnak számot, amelyek közel állnak a hallgatók élettapasztalataihoz vagy kapcsolódnak a jelen társadalom nagy kérdéseihez. Másrészt, ha tehetem, kis adagokban, fejezetenként küldöm el a könyvet, amit így apránként olvasnak el, miközben az előzetes megállapodás szerint napról-napra olvasónaplót is vezetnek róla, benne mindennel, ami csak eszükbe jut… Az olvasónapló írása az a reflexív tér, amelyben elkezdi őket érdekelni a szöveg. Így foglalkoztunk például Agota Kristof Az analfabéta című kis önéletrajzi könyvével, amelyben a magyar származású franciául író szerző visszaemlékezik gyermekkorára és az 56-os menekülésre. Érdekes volt, hogy a magyar hallgatók számára ez a háborús és a háború utáni időszak nagyszüleik történeteit idézte fel, családi étkezések emlékeit, míg az afrikai hallgatókat a Kristof által érzékeltetett szegénység a mai vidéki Afrikára emlékeztette. Ennek kapcsán beszélgettünk arról is, milyen körülmények közül jönnek, hogyan emlékeznek vissza gyermekkorukra. Érdekes szociológiai tanulság összevetni, hogyan változnak a mesélési szokások, mesélnek-e ma a gyerekeknek Magyarországon, Togóban vagy Kongóban. A szöveg ilyen érzelmi indíttatású feldolgozása után a hallgató képes lesz arra, hogy elkülönítse egymástól a szöveg tartalmát és formáját, hogy figyelmes legyen a mű poétikai eszközeire. Agota Kristóf leírja, hogyan hagyta el Magyarországot, hogyan ment egy másik országba, és mennyire gyökértelennek érezte magát Svájcban, ahol befogadták. Ez a történetszál rendkívül érdekli a külföldi hallgatókat, párhuzamot vonnak saját pillanatnyi életükkel. Agota Kristof történetén keresztül a saját történetük, saját úton levésük és űzöttségük is mesélhetővé, reflektálhatóvá válik… Hogy sikerül-e vajon ezt a megértést egy sajáton túli egyetemes létértelmezés tágasabb kiinduló pontjává tenni… Talán ez lenne az a pont, ahonnan el lehetne indulni Céline, Ernaux vagy Modiano felé.

Panek Sándor