Tiszatájonline | 2022. február 26.

G. István László versei

Papagáj

Csak a papagájt nem tudtam megszokni. A többi
énekesmadár szárnyrebbenése akkor is a vigasztalás
mozdulataiból állt össze, ha a felkapott mag és a fej
szakaszos idegjátéka az önzés mintázatához
rajzolt újabb és újabb sorokat, mintha egy törékeny
ágon hízna a zúzmara, mely gyönyörködteti
a szemet, de a köd éhségéhez tartozik. Még és még. 
A kísérő téli füttyök, szárnyszólamok ezt a nyelvet beszélték,
nem akartak semmiről meggyőzni. Az emberi nyelv
gépi visszhangjai, melyek a torokban recsegést, a
lélekben dörzspapír-hangot idéztek, nem az ismétlés
csodáját, világteremtést és első nyelvet,
hanem az értelmetlen felejtés kódját mintázták,
egy elveszett lehetőséget a beszédre. Esténként
nem voltak szavak. Úgy kellett a napnak hajnallá
íródni, hogy a sötétben nem volt ott a fény
emléke, nyál nélküli, száraz száj próbált
hangokat formálni, de átbeszélni az
éjszakát régóta nem volt cél. Papagáj
rebbent a vállról a kalitkába. Ha
a pokrócot rátették, levették, mondták, legyen
 éj és legyen nappal, lett éjjel és lett nappal,
de nem lehetett látni, hogy az jó. 


Uborka

Az uborkásüvegben a csemege
uborkaszeletek mindegyikének
apró szájnyílása lett, benne kis
tűhegyes fogak, úszkáltak, körben, mint egy
ismerős akváriumban. Ujjal halásztam
ki őket, próbáltam úgy megfogni,
hogy a farokrészüket érjem, de
minduntalan kicsúsztak a mutató
és a hüvelykujjam közül. Farok felől
tettem őket a számba, ficánkoltak 
a két ajkam között. Mikor
középen elroppantottam, megszűnt
a mozgás. Az egyiket fordítva tettem
be, érdekes, a harapásuk egyáltalán
nem fájt, inkább, mintha szopni 
akarna egy kisállat, csiklandozták
belülről az ínyemet. Valami
szomorú kötelességet teljesítettem.

(Megjelent a Tiszatáj 2021. februári számában)