Papagáj
Csak a papagájt nem tudtam megszokni. A többi énekesmadár szárnyrebbenése akkor is a vigasztalás mozdulataiból állt össze, ha a felkapott mag és a fej szakaszos idegjátéka az önzés mintázatához rajzolt újabb és újabb sorokat, mintha egy törékeny ágon hízna a zúzmara, mely gyönyörködteti a szemet, de a köd éhségéhez tartozik. Még és még. A kísérő téli füttyök, szárnyszólamok ezt a nyelvet beszélték, nem akartak semmiről meggyőzni. Az emberi nyelv gépi visszhangjai, melyek a torokban recsegést, a lélekben dörzspapír-hangot idéztek, nem az ismétlés csodáját, világteremtést és első nyelvet, hanem az értelmetlen felejtés kódját mintázták, egy elveszett lehetőséget a beszédre. Esténként nem voltak szavak. Úgy kellett a napnak hajnallá íródni, hogy a sötétben nem volt ott a fény emléke, nyál nélküli, száraz száj próbált hangokat formálni, de átbeszélni az éjszakát régóta nem volt cél. Papagáj rebbent a vállról a kalitkába. Ha a pokrócot rátették, levették, mondták, legyen éj és legyen nappal, lett éjjel és lett nappal, de nem lehetett látni, hogy az jó.
Uborka
Az uborkásüvegben a csemege uborkaszeletek mindegyikének apró szájnyílása lett, benne kis tűhegyes fogak, úszkáltak, körben, mint egy ismerős akváriumban. Ujjal halásztam ki őket, próbáltam úgy megfogni, hogy a farokrészüket érjem, de minduntalan kicsúsztak a mutató és a hüvelykujjam közül. Farok felől tettem őket a számba, ficánkoltak a két ajkam között. Mikor középen elroppantottam, megszűnt a mozgás. Az egyiket fordítva tettem be, érdekes, a harapásuk egyáltalán nem fájt, inkább, mintha szopni akarna egy kisállat, csiklandozták belülről az ínyemet. Valami szomorú kötelességet teljesítettem.
