Valamikor
Dédipapa szerint valamikor nem kellettek drága kamerák, még akkor se, ha lettek volna, hiszen alig követtek el rosszat az emberek, még a szegények sem. A temetőből se lopták el a sírokról a frissen kiültetett virágot, nem kellettek őrök, hiszen mindenki félt a pokol tüzétől, no meg a babonáktól, hogy éjjel a mellükre ül egy fogatlan, fej nélküli haramia, ha vétkeznek valamiben. Amióta a gyerekek nem hisznek a gólyamesében, nem is születik testvérük, mondogatja nekem dédipapa, és mosolyog. Az a jó, hogy amikor mesél, nem kell igazat adnom neki soha.
Váratlanul
Nagyapa mindig váratlanul toppan be hozzánk, sose jelzi, mikor érkezik. Biztosan azért, hogy találkozzon apuval, aki, ha tudná, hogy jön, világgá menne. Apu mostanában csak éjjel jár haza. Valahogy meg kellene mondani nagyapának, ne jöjjön olyan gyakran, és ne maradjon sokáig, mert a végén még összefutnak.
Mások hibáiból
A kishúgom, a másodikos Hajni nagyon okos kislány, mindig megdicséri a tanító bácsi, aki a múltkor azt mondta Hajniéknak, ő a mások hibáiból tanul, nem a sajátjából, annak köszönhet mindent. Azóta a kishúgomnak leromlottak a jegyei, sőt a többieknek is. A tanító bácsi elképedve kérdezte Hajnit, mi lehet ennek az oka. Hajni kihúzta magát, s így szólt, szeretném, ha az osztálytársaimmal együtt minél több hibát vétenénk, hogy nekünk legyen a legokosabb tanító bácsink.
A könyv vége
Eljött az osztályunkba egy író bácsi, akinek előtte el kellett olvasnunk a mesekönyvét. Az író bácsi magyarázta, hogy ő mindig a mese végét írja meg először, mert az a leglényegesebb. Jelentkeztem, és megmondtam, hogy én ezt már rég tudom, épp ezért kezdem a könyv végével az olvasást.
