Élő Csenge Enikő: Kilégzés

Legjobban azzal tudtam volna kihúzni a gyufát apámnál, ha egy zsidó származású férjjelölttel állítok haza. Végül is ezért mondtam igent Dávidnak, aki fél évig könyörgött egy találkozóért. Sármos, jól öltözött polihisztor volt, de rendszeresen lekoptattam egészen addig, amíg be nem láttam, hogy képes vagyok csak azért összejönni valakivel, hogy feldühítsem apámat.

Dávidot az Akadémián ismertem meg. Állandóan abban a konyhában melegítette az ebédjét, ami az irodám mellett volt, pedig két emelettel feljebb dolgozott. Amikor először szólított meg, épp egy Index cikket elemeztünk Kata barátnőmmel, a saláta fölött. Közbevágott, hogy tudjuk-e, hogy az a német fószer, akiről az írás szólt, a Hitlerjugend oszlopos tagja volt, amit a mai napig tagad. Tipikus zsidó mentalitás, gondoltam, aztán elszégyelltem magam. Apámra gondoltam, hogy az antiszemita gyűlölködése, amivel éveken át traktált, mégiscsak megtette a hatását. Reflex lett. Belém épült ez is. Ki a tökömet érdekel, ha most épp a megújuló energiaforrások népszerűsítésén dolgozik, vágtam rá.

Éppenséggel érdekelhetett volna, de még csak annyira sem izgatott a srác, hogy húsz másodpercnél hosszabban diskuráljak vele. Érezte, hogy nem vesszük a lapot, csendben evett tovább, aztán kifelé menet megdicsérte a hajamat, mintha muszáj lenne.

Minden nap elejtett egy bókot, végtelenül udvarias volt és segítőkész. Az egyik értekezlet utáni tivornyán megkérdezte, hogy hozhat-e nekem a kedvenc borából. Azt mondtam neki, ha fehér, száraz és rajnai rizling, akkor jöhet. Erre letett elém egy pohár szódát és azt mondta, szerinte erre most nagyobb szükségem van. Tény, hogy már vagy másfél órája hangosan szidtam az Akadémia vezetőségét, amiért ránk verték a heti tíz óra kötelező adminisztrációt. Tulajdonképpen tényleg jól jött az a szóda.

Ez után a figyelmes gesztus után sem mondtam igent a meghívásaira. Kata is csak ócsárolta, hogy túl tökéletes az öltözete, az ilyen vasaltinges macsók amúgy is elmebetegek, a hibátlan megjelenéssel csak a mániákusságot takargatják A legtöbbet meg azt hangsúlyozta, hogy ha összejönnék Dánossal – így csúfolta, mert szerinte inkább Jánosnak kéne hívni – biztos, rám erőltetné a vallását, mehetnék a zsinagógába kendőbe tekert fejjel, és cseszhetném a karácsonyt. Mondtam neki, hogy a csávó nem fanatikus, nyugodjon meg, nem próbál téríteni, és egyébként sem térítő vallás a judaizmus, kendőt meg pláne nem kell hordani a zsinagógában. Akkor sincs jó érzésem vele kapcsolatban, sunyi, a szemén látszik. Én nem gondoltam így, semmi rosszat nem tudtam mondani rá, tíz per tízes pasi volt, de egyszerűen nem érdekelt, még nem gyógyultam ki az exemből.

Kornélnak hívták. Idegenvezetőként dolgozott egy francia cégnél. Minden női munkatársa előre köszönt neki, mintha valami úr lenne, akinél be kell vágódni. Valószínűleg híre ment, hogy hatalmas a farka, és még jól is bánik vele. És hát tényleg értett hozzá. Nem is próbáltam megszelídíteni, hetente kétszer átmentem hozzá, reggel meg eljöttem.

Másfél hónapja viszont bejelentette, hogy kimegy Srí Lankára szörfözni. Azt mondta, érzi, most vagy soha, meg hogy világot kell látnia, szóval csak a szokásos. Ja, és hozzá tette, hogy tudja, hogy engem ideköt a munkám, a karrierem, ezért nem is gondolt arra, hogy lenne kedvem csatlakozni hozzá, meg a nagy kalandjához.

És igaza volt. Nem mentem én innen sehova. Soha nem is akartam. Még az egyetem alatt, az Erasmuson töltött időt is nehezen viseltem. Már az első hónap végén lebetegedtem, onnét kezdve állandóan volt valami bajom. Vagy a szívem szúrt, vagy ment a hasam, vagy zsibbadtak a végtagjaim. Szenvedtem attól is, hogy nem halottam magyar szót, ezért folyton az otthoniakat hívtam. Vagy ötvenezret eltelefonáltam pár hét alatt, úgyhogy a négyhónapos őszi ösztöndíjat kettő és félre redukáltam, és még jóval karácsony előtt hazajöttem.

Anyám rögtön bejelentett a háziorvoshoz, hiába mondtam neki, hogy csak a honvágy miatt voltam rosszul, és hogy ne aggódjon, mióta itthon vagyok, semmi bajom. Végül csak el kellett mennem, ahhoz a gyökér Galamboshoz. Már gyerekként is rühelltem. Kopasz volt, mint apám, bűzlött a szája, mert állandóan szőlőcukrot zabált, és a betegekre is tukmálta. Ez csak a kisebbik gond volt. Az az idióta még arra is antibiotikumot írt fel, ha kijöttek a szeplőim.

*

Kornél elment, én meg maradtam. Persze, hogy maradtam. Viszont a libidómat, mintha vitte volna magával. Még maszturbálni sem volt kedvem, túl magasra tette a lécet. Ezért sem akartam igent mondani Dávidnak, biztos, csalódtam volna, ha arra kerül a sor. Aztán húsvétkor, mikor hazautaztam és meglátogattam apámat, rám tört a felismerés, hogy tulajdonképpen nagyon is kapóra jöhet a srác.

Tavaly karácsony óta nem láttam az öreget, szóval illett már eljönnöm hozzá. Vagyis, nem illett, mert egy rohadék, de lelkiismeretfurdalásom volt. Tíz éve megvakult mind a két szemére, a felesége gondozza. Egész életében a határ mellett dolgozott egy szállodában, szóval az osztrák rokkantnyugdíjból elég jól kijönnek.

Még a látásvesztés se törte meg, ugyanakkora gennyláda volt, mint huszonöt évvel ezelőtt, mikor a hajamnál fogva húzott végig a tóparton, mert nem akartam belemenni a vízbe. Úszni se tudtam, nemhogy egy koszos halastóban akarjak lubickolni. Végig vonszolt a murvás parton, miközben prüszköltem a nyálat. Üvöltöttem, hogy nem akarok fürdeni, aztán persze szépen komótosan bele vágott az iszapos vízbe. Azt mondta ne legyek puhány, a nagyfater is így tanult meg úszni a Rábában, ráadásul sodrással szemben.

Az utolsó emlékem, hogy a zöldessárga vízben egyre mélyebbre süllyedtem, és valami undorító, nagy hal úszott el a lábaim között. A nyálkás, pikkelyes teste a lábujjamhoz ért. Kapálóztam, nem láttam semmit, csak éreztem, ahogy tapadt, simult az az undorító dög, menekült volna ő is, nem tudtuk, micsoda a másik. A következő kép, hogy Ater, apám haverja pofozgatott a parton. Törökülésben gubbasztottam, öklendeztem fel a vizet. A hátamat is csapkodta, az öreg meg kábé húsz méterre a pecabotját markolászta. Kapása volt.

*

Becsengettem. Lassan tizenötéve, hogy odaköltöztek, mégsem tudtam a kapukódot. Ezért is folyton basztatott, és még annyi minden másért, hogy már csak azért sem akartam megjegyezni azt a kibaszott hatjegyű számot. Mindig ideges voltam, ha odamentem. Rondának, dagadtnak, ostobának éreztem magam, a vitákban meg esélytelen ellenfélnek.

Engedlek, mondta, és sípolt a zár. Még egyszer. Meg még egyszer. Elsőre biztos nem tudok benyitni. Felszaladtam a harmadikig, az utolsó emeletre lassan másztam, mert képes volt azért is beszólni, ha izzadtam, vagy gyorsan vettem a levegőt, Többet kéne edzened, puhány vagy, még a negyedikre is lifttel, mi? sípolt a fülemben az éles pökhendi hangja. Nem zilálhattam, nem liheghettem, a legjobb formámat kellett hoznom, nem hagyhattam magamon támadási felületet. Vasalt ing, kevés smink, frissen mosott haj.

Az öreg nyitott ajtót, egyik kezével a botjára támaszkodott, a másikkal kopogtatta a félfát, közben meg gondolom számolta magában, hány perc alatt értem fel. Vittem neki After Eight-tet, az a kedvence. A nyuszi hozta, mondtam, és letettem a komódra. Kérdeztem, hogy vannak a gyerekek, egyik sem volt otthon. Elmesélte, hogy nagyon jól, remek, igazán remek tanulók. Nem úgy, mint én voltam az általánosban, gondoltam magamban. Biztos véletlenül nyomta meg a remek szót, biztos csak véletlenül nézett közbe a szemembe, majd ismételte el még egyszer, és az is egészen valószínű, hogy csak véletlenül tette hozzá, hogy szorgalmasan járnak szolfézsra is, amiről ugye én folyton ellógtam. Hibába nem mondta ki, olvastam a fejébe. Na nem úgy, mint a fizetős látnokok az Astroshowban, egyszerűen csak tudtam. Pontosan tudtam, hogy mire számíthatok tőle, és ezzel kapcsolatban sosem ért kellemes csalódás. Ahogy akkor húsvétkor sem.

Nem mindenki olyan csókos ám, hogy rögötön beteszik szoprán I. szólistának, mondta röhögcsélve. Minden mondatából éreztem, valójában mit gondol rólam. Nem küzdöttem a sikereimért, mindent a seggem alá tettek, hol anyám, hol a kórusvezető, Zsóka néni, hol az osztályfőnök, aki – állítása szerint – kivételezett velem, és csak a szép hangomért nem buktattak meg már alsóban matekból.

A kisebbiknek egész jó hangja lesz, csak vegyék fel a Pacsirta Csoportba. Szóljál már oda a Zsóka néninek, biztos, ami biztos, hogy megy a húgod felvételizni, jó?  Nem telt el tíz perc, mióta megérkeztem, de az iránta érzett mély szánalom, amit a távolság azért elég jól tartósít, máris kezdett gyűlöletté válni. Ha csak pillanatokra is, de átjárt. Rühelltem. Meg akartam ütni. Szívességet kért tőlem. Tőlem, akit félévente hív. Tőlem, akit letagadott a válás után. Ezért nem bírtam egy óráig se nála. Folyton eszembe jutottak a gyerekkori sztorik, meg amikkel anyám tömte a fejemet.

Vége lett valami kvízműsornak, és mintha kicsengettek volna felpattantam, elköszöntem, azt mondtam, lekésem a buszt. Milyen buszt, baszd meg, öt éve kocsival járok. Nem tudsz rólam semmit, suttogtam a lépcsőházban, és csak szaladtam, ahogy a lábam bírt.

Amikor kiléptem a paneltömbből, általában elbőgtem magam. Hol a bunkó beszólásai miatt, hol a számokérésekért. Máskor azért, mert újra és újra bebizonyította, hogy fogalma sincs arról, ki vagyok, és mit csinálok. Legtöbbször meg mind ezekért egyszerre, megtoldva azzal a ténnyel, hogy valójában a kudarcon kívül semmi mást nem jelentettem neki soha.

Ezúttal viszont nem sírtam. A szívem persze szorított, vagyis nem a szívem, hanem valami ott bent. Fájt. Szúrt. Egyre kisebbnek, egyre csupaszabbnak éreztem magam. Gyűltek is a könnyek. Már épp rá akartam zendíteni, amikor a papírgyűjtőben megláttam a múltkori Indexes cikket újragondolva, egy Lokál címlapján: Napenergiába fektet az exnáci. Felnevettem. Eszembe jutott Dávid, és belém hasított a felismerés.

Szerencsére, túl a harmincon egyre több dologra hivatkozhatok, hogy miért nincs időm hazajönni, így viszonylag ritkán teszem ki magam ennek a tortúrának. Teljesen elszeparálódni viszont képtelen vagyok. Kata például elegánsan oldotta ezt meg. Felvette az anyja nevét, és távoltartási végzést kért. Mondjuk a faterja jó párszor lerúgta a veséjét az anyjának, meg a bátyjának is, neki csak azért nem, mert még túl kicsi volt. Azt hiszem, most Kőhidán csücsül. Eldurvult valami kocsmai verekedés, és előkerült a pillangója, ami egy combartériában kötött ki.

A számtalan atyai dorgálásnak nevezett pofonon és hajtépésen túl, a legrosszabb az volt az apámban, hogy soha nem kért bocsánatot. Mindenről más tehetett. Amihez hozzányúltam, azt biztos, hogy tönkre is tettem. Ha sírtam, puhánynak nevezett, ha ésszel érveltem, lehülyézett, azt mondta, olyan vagyok, mint az anyám, ostoba, hisztérikus. Neki mindig igaza volt. A szülein kívül senkit sem tisztelt. Folyton pletykált a bátyjáról, a baráti köréről, anyám és keresztanyám fiatalkori dolgairól. Anyám meg persze apámról pletykált. A drogos múltjáról, hogy valami szakadt kurvát dugott a kocsija motorháztetőjén, amíg ő vajúdott velem, hogy semmit nem hozhattunk el a kiságyamon kívül, amikor elváltak.

*

Már az első hivatalos randink alatt az járt a fejemben, hogy csak kis időt kell eltöltenem vele, csak annyit, hogy magamhoz dédelgessem, és meghívhassam bemutatni. Kitaláltam az egészet, de rohadék voltam, egy szóval sem említettem Dávidnak, hogy apám neonáci, hungarista, skinhead, a Kárpátia, a Landser, és az Egészséges fejbőr legnagyobb rajongója.

Mindent megpróbált az öreg, hogy ahogy ő mondta, rendes, jóérzésű magyar embert neveljen belőlem. A mai napig, ha valaki kitartást kíván nekem, nem a köszönöm az első válasz, ami eszembe jut, hanem az Éljen Szálasi! Persze nem mondom ki hangosan, és nem is szándékos. Az évek alatt ragadt rám, még nem sikerült róla leszoktatni magam. Nehezen szabadulok mindentől, amit tőle kaptam.

Elvitt gárda bulikba, koncertekre, a Magyar Szigetre. Az utóbbi például a kevés jó emlékek egyike. Azt hiszem, tizenkettő lehettem, és valami kézműves gyerekprogram volt a nemzeti rockkoncertnek titulált karlengetős pogó előtt. Csináltam egy rohadt béna nemeztáskát. A programvezető csaj mellém ült és nyugtatni kezdett, hogy készíthetek másikat. Erre megjelent apám, enyhén spiccesen, aztán elkezdte osztani a csajt, hogy képzelje el, a lányomnak, olyan hangja van, (ha már kézügyessége nincs), hogy a tavalyi, zeneiskolai zárókoncerten mikrofon nélkül beénekelte a Kodály termet.

Mindig ezt csinálta, a jól érzékelhető tehetséggel dicsekedett. Most is ő fogja énekelni a himnuszt, mondta, és elrángatott valami megemlékezésre. Persze nem érdekelte, akarok-e pubertás tinilányként kétszáz skinhead előtt énekelni. Feltolt a színpadra, én meg ott álltam, MAGYAR VAGYOK NEM TURISTA feliratú pólóban. Behúzta alám valami néptánc együttes brácsása, meg se kérdezte, hogy jó lesz-e a hangnem, de apám már a göröngyös úton, sötét éjjelennél bőgött.

*

Mindent elterveztem. Két hónapja találkozgattunk Dáviddal, színházba vitt, kiállításra, de amikor a program végén felhívott magához, mindig elutasítottam. Tudtam, hogy türelmes, hát kihasználtam. Aztán kivettünk egy hosszú hétévégét, hogy lemenjünk az Fertő tóhoz. És ha már a közelben járunk, miért ne ugorhatnánk haza, bemutatnám a szüleimnek. Ennek látványosan örült, lelkesedett, alig várta a találkozót. Szegénynek fingja sem volt arról, mire készülök valójában.

Péntekre időzítettem a nagy eseményt. Kiszámoltam, hogy mikor kell elmennie a feleségének a gyerekekért az iskolába, hogy esélye se legyen apám mellé állni a vitában. Merthogy vita lesz, balhé lesz. Már Dávid vezetékneve hallatán üvöltözni fog, hogy hogy mertem alsóbbrendű, csőcselék júdét hozni a lakásába. Hármasban leszünk, a fejéhez fogok vágni mindent: hogy lelépett a szőke kurvájával, amikor másféléves voltam, aztán két évig felém se nézett, hogy megvert, mert nem tudtam bekötni a cipőfűzőmet, hogy hazugnak, rondának tart, hogy sohasem szeretett, hogy nem tud szeretni senkit, képtelen rá.

*

Épp fél kettőre értünk oda, ahogy akartam, becsengettem, ahogy mindig. Egész nap szakadt az eső, ránk tapadtak a vizes ruhák. Éreztem, ahogy a hónaljamból kiázott dezodordarabok szétkenődnek, viszkettem, de nem érdekelt, semmi sem zökkenhetett ki. Szépen, komótosan felmentünk, a zöldes-sárgára mázolt panelfalak penészszaga sem zavart. Életemben először nem ideges, hanem izgatott voltam. Erre vártam huszonöt éve, vagy isten tudja már mióta.

A felesége nyitott ajtót, rohantak felém a gyerekek. Ölelgettek, kérdezték, miért nem jöttem, mi tartott ilyen soká, hoztam-e meglepetést. Hát, végül is hoztam, mondtam, ő itt Dávid. Egy pillanatra megijedtem, hogy a gyerekek szeme láttára kell neki esnem az öregnek, de annyira fel voltam már spannolva, hogy ez sem tudott elijeszteni. Nyitnék be a nagyszobába, mire a felesége azt mondja, Nincs itthon, tegnap vitték be. 203-as szoba az elfekvőben, ahol a papa volt.

*

Dáviddal barátok maradtunk. Ott volt a temetésen, sőt, az SS tisztruhákat is segített eladni a Vaterán, merthogy az öreg rám hagyta az egész második világháborús gyűjteményét. Kétség sem fért hozzá, az ért a legtöbbet. Elvitették velem az akváriumot is. Hiába mondtam, hogy nem kell, nem fér el a kisházamban, az özvegye erősködött, hogy ezt is nekem szánta, a közös horgászások emlékére. Hazavittem, mind a nyolc algaevő ocsmánysággal együtt. A szoba világosabbik részébe tettem, hetente tisztítom az üvegfalakat.