Egy fáradt posztmodern

DON DELILLO: COSMOPOLIS

„Veszett lelkek, veszett lelkek, Vándorolnak, vándorolnak.”
(Jimmy Perry – David Croft: Csengetett, mylord?)

A modern társadalom szimbolikus terévé növekvő nagyvárosban nem könnyű eligazodni, annál könnyebb benne eltévedni, kilátni belőle pedig egyenesen lehetetlen. Patrick Bateman még egy taxi fedezékében vágott neki a városi vadonnak, Eric Packer már egy limuzin hangszigetelt utasterében próbálja átverekedni magát a városon (és az életen). Don DeLillo túlírt, a posztmodern közhelyeit felmondó regénnyel jelentkezett Cosmopolis címmel.

Eric Packer egy New York-i reggelen két célt tűz maga elé. Elindul fodrászához levágatni haját, miközben legújabb technológiával felszerelt autójából spekulál a japán jennel. Limuzinjának belsejét parafa borítja (Igen! Proust! Proust!), ha nem lenne egyértelmű, mennyire elzárja ezt a mozgó irodát golyóálló ajtaja a külvilágtól. Útja során különféle alkalmazottaival találkozik, akik újabb és újabb közhelyekkel látják el őt és történetének kitartó olvasóit. Érdekes Az eltűnt idő nyomában szerzőjével való párhuzam, a két hangszigetelt térbe zárt elbeszélő összevetése azonban kihasználatlan és tudálékos utalás marad. Eric Packer látogatói komolyan vett, mélyértelműnek gondolt féligazságokat közölnek munkaadójukkal, nem áll össze belőlük a későmodern fogyasztói társadalom katalógusa, de annak paródiája sem. Megtudjuk, hogy a gazdasági vezetők adatokat, „grafikonokat, úszkáló jeleket, vibráló, színes számjegyeket” néznek számítógépeik képernyőjén, és ezek alapján hozzák döntéseiket. Megtudjuk, hogy a technika és a tőke kapcsolatban, sőt, kölcsönhatásban állnak. Arról sajnos nem esik szó, hogy a könyvkiadásig is elér a kezük, főleg a tőkének.

Az első meglepetés a csendes unalommal telő oldalak után akkor éri az olvasót, amikor Michael Chin valutaelemző egészen váratlanul azt mondja, hogy az árfolyamok visszamenőleges ellenőrzése „talán egész a rózsaujjú hajnalig eltart.” Az indokolatlan homéroszi vendégszöveg a gazdasági elemző szájában kötelező posztmodern gyakorlattá silányul, amelynek sem előzménye, sem folytatása nincs a regényben.

Eric Packer úgy jár-kel a világban, mintha a Tavaly Marienbadban című filmből érkezett volna: folyamatos távolságban él az őt körülvevő jelenségektől, amelyeket kommentárjai alapanyagaként kezel. Ebből azonban semmi más nem lesz, mint affektálás. Eric Packer nem a Tavaly Marienbadban című filmből érkezett, hanem befektetési alapokat kezel, és nem értjük, mire fel ez a fennköltség. Márai Sándor regényalakjai beszélnek így, sokan nem is szeretik, modorosnak gondolják őket. De Márai mindig ügyel rá, hogy szereplői fellépését és megszólalását előkészítse. A Válás Budán vagy a Vendégjáték Bolzanóban nagyjelenetei gondosan felvezetett szituációkból a regény és az olvasás idejében kibomló dialógusok, amelyekben a szereplők által beszélt irodalmi nyelv okkal szólal meg. Eric Packer szenvelgése a semmiből érkezik, és miközben limuzinjával áthalad a városon, nem kímél minket, bátran eláraszt egyhangú szólamaival a metropoliszról, a szexről, az elidegenedettségről, a városi életformáról, egyáltalán mindarról, amit a modern és későmodern próza ezekről a témákról összehordott. Rossz tézisregényt olvasunk a kapitalizmusról, ahol a folyamatosan mozgó főnök körül újabb és újabb alakok lépnek fel, hogy elmondhassák készen kapott gondolatfutamaikat.

A könyv végül Eric prosztatavizsgálata során éri el az olvashatatlanság határát, amikor semmi sem kíméli az olvasót a meglepőnek és szókimondónak szánt eszmefuttatásoktól a szexről („A szex leleplez minket. A szex átlát rajtunk.” Stb., stb.). A vizsgálat végeztével „a helyettes orvos letépte kezéről a kesztyűt, belevágta a szemetesbe, a szakadó latex meg az, ahogy Ingram kidobta, sötét jelentést hordozott.” E mondat forrásaként az instant Coelho-generátor kevésbé lenne meglepő, mint Don DeLillo, és nem is ez az egyetlen. „Ébernek és elszántnak látszott, [ti. Ibrahim, Eric sofőrje – G.L.] olyan lélekjelenléttel, amit a születése előtt hétszáz évvel sajátított el egy sivatagban.” Vagy másutt: „Megpróbált olvasni a sofőr rossz szemében, a zacskószerűen fityegő szemhéj alatti véraláfutásos csíkban. Tisztelte ezt a szemet. Itt egy történet lappangott, idő és végzet merengő folklórja. ” (Kiemelések tőlem. – G.L.) A részletek, bár a regény különböző szöveghelyeiről származnak, valójában összefüggnek, és nem véletlen juttatják eszünkbe a fent említett népszerű szerzőt. A jelentés olyan magától értetődően többrétegű, alteritásbeli világát állítják, amelyet a modern – és főleg a későmodern vagy posztmodern – próza soha nem állít magától értetődően, mert naivnak vagy egyenesen bugyutának gondolja. Az olvasó, illetve egyáltalán a jelolvasó vagy értelmező, és az olvasott szöveg (jel, személyiség, másik) között olyan szakadék áll, amely a modernségben nem ugorható át a sötét jelentés vagy a lappangó történet érzeteivel. Ezeken a szöveghelyeken a regény minden önreflexió nélkül saját beszédmódját ássa alá, és egy olyan (szöveg)világra utal vissza, amely a jelhez való megváltozott viszonyunk miatt többé nem érhető el ilyen magától értetődően. Mindez a szokásos posztmodern futamokkal, az önreflexióval és a műfajiság emlegetésével („Megfordult a fejében, hogy belelő a zárba, csakis az értelmetlen filmes gesztus kedvéért.”) válik igazán zavaróvá.

A Cosmopolis nem kritikája a későmodern fogyasztói kapitalizmusnak, hanem éppen a terméke: annak a rendszernek az áruja, amelyről fanyalgó megállapításokat és komolykodóan előadott féligazságokat közöl. Pedig nem is jönne rosszul ennek a civilizációnak, ha valaki a fogyasztás (Bret Easton Ellis) és az atomizált magány lidércnyomásai (Michel Houellebecq) után megírná végre egy regényben, hogyan lehet a szolidaritást és az individualizmust összefésülni.

(Ford.: Barabás András. Bp., Libri, 2012.)

Galántai László