Olyan nincs, hogy mese nincs
Előfordult már veled, hogy egész nap fájt a szíved? Megmagyarázhatatlan szomorúság dögönyözött reggel, míg kitámolyogtál a napra, hogy beszívd a késő nyár illatát. A szomszéd háromszínű macskája ijedten rohant keresztül az udvaron, nyomában a rémület halványkék felhője gomolygott. Álltál a fügefa alatt, és sírtál. Komolytalannak, üresnek, semmirevalónak érezted magad. Kapaszkodtál a régi nyarak pókjai szőtte hálóba, de nem tudtál meg a múltadról többet. Magadról sem. Akárhogy töprengtél. Feladnál mindent, de a mesét nem lehet abbahagyni. Folytatni kell. Fájó szívvel is.
A mesebeli hétfejű sárkány egy szerda délután árvaságra jutott. Senki nem kereste, senki nem hadakozott ellene, senki nem akarta többé legyőzni. Magányában, elkeseredésében elhatározta, hogy cukrásznak áll. Három nap alatt kitanulta a mesterség csínját-bínját, még medvealakú tortát is megtanult sütni, és elhatározta, hogy világgá megy. Ha már senkije nincs, miért is maradna egyhelyben. Bukdácsolva átkelt a Macskahídon, ami a falu határában állt, pedig hát átugorhatta volna a keskeny patakocskát könnyedén, de nem tette. A szabályokat követi ezentúl, határozta el magában, és jól viselkedik, hogy a mamája, papája büszke lehessen rá. Pedig már egyik sem foglalkozott vele szemernyit sem. A mamája – jótét lélek – rég angyallá változott, a papája meg beleragadt az elátkozott mocsárba, ahol reggeltől estig, estétől reggelig a saját kiválóságának foglya lett.
Hétfejű ment jobbra, ment balra. Útelágazásoknál erőst törte mind a hét fejét. Egy nap eszébe jutott, hogy milyen nevet kapott ő a keresztségben. Ám ahogy érzékelte, hogy tudja, azonmód el is felejtette újra. Nem baj, gondolta, a szomorúság név nélkül is épp eléggé fájdalmas.
Ahogyan távolodott a szülőföldjétől, úgy találkozott egyre barátságosabb lényekkel. A szúnyogok rámosolyogtak, és eszükbe sem jutott a vérét szívni. A pisztrángok ötösével játszották el neki kedvenc muzsikájukat. Kíváncsi kóbor macskák sült denevérrel vendégelték meg, a sapkás kisgyerek megtanította csúzlival célba lőni, a vízidisznók meg képeslapot küldtek neki, amire csak annyit írtak portugálul, viva primeiro.
Sárkány sétafikált, legalábbis úgy tűnt az őt messziről szemrevételező Paolo Mutinak, aki egy elnyűtt olasz nyelvkönyvből bújt elő villámokat tartva a kezében. A tarisznyájában finom édes krémesek lapultak. A gyorstalpaló tanfolyamot lezáró vizsgán kiváló minősítést szerzett Sárkány messziről megérezte a porcukor illatát. Abbahagyta a sétafikálást, a szomorkodást is, és elindult, hogy megkeresse, és elmesélje élete történetét a porcukornak. Nem gondolta ő balga fejjel, hogy az illatos fehérséghez élő személy tartozik, nem félt semmitől, csak ment, képes lett volna akár teregetni is némán, de minthogy Paolo Muti egyszer csak ott termett az orra előtt, hirtelen azt se tudta, mit tegyen.
– Éhes vagy? – kérdezte a villámokat szorongató.
Sárkány úgy értette: édes.
– Nem hiszem. Sosem voltam az. Inkább keserű. Vagy sós.
Paolo mosolygott.
– Azt kérdeztem, éhes vagy-e.
Sárkány elszégyellte magát. Éles? Ő?
– Nem tudom. Inkább életlen, tompa, csorba.
Paolo harmadszor is elismételte.
– Éhes vagy? Látom, a porcukor vonz téged a leginkább.
Sárkány legszívesebben a föld alá bújt volna, hogy ennyire félrehall, és hogy így beleláttak a fejébe, és a legrejtettebb, legtitkosabb, legféltettebb gondolatát is kitalálták. Mit válaszoljon, töprengett, de nem tehette túl sokáig, mert a villámokat szorongató Paolo előhalászta tarisznyájából minden kincsét, és megosztotta a cukrászmesterséget kitanult árva, nevét sem tudó sárkánnyal. Leültek az árokpartra, és hallgattak, amíg a krémes el nem fogyott, és azután is, hét nap, hét éjszaka, hetvenhét nap, hetvenhét magyar népmese.
Gajdó Ágnes
