1. a kompozíció fekvő, vízszintes képformátum helyett olykor bátran használhatunk álló, függőleges képkivágást, a lényeg, hogy semmi ne törje meg a harmóniát, csak az igazán fontos motívumra fókuszáljunk, ha pedig kimozdítjuk a főtémát a középpontból, helyezzük a kép valamelyik harmadára, hogy az aranymetszés szabálya is érvényre juthasson, amint a színek is, akár a fülnek a zene, de óvakodjunk a tarkaságtól, s ha mindez megvan, elkattinthatjuk a gépet…piros rúzs, rozsdás ér, száradó seb porhanyós szélei… 2. a fény kék hajnalban, narancs pirkadatban, sárga reggeleken, kékes délben, sárga délután, vörös naplementekor, kékes szürkületkor: ezek a színek pompáznak a horizonton, a felhőkön keresztül szűrődő szűrt vagy indirekt fény alacsony kontrasztokat adó, nem úgy, mint a déli napból érkező erős, direkt fény, amely a képzelet halántékán táncol, majd lenyugszik, s naplemente után lágy fények kelnek életre, akárcsak a párán átszűrődők, a fény-árnyék kontraszt játékai sem feledhetők, nevetséges kartonpapír-árny a nap szeme, s fénylik a rozsdás csillogás. 3. a téma vannak könnyebb és kihívásra késztető fotótémák: a városok, épületek az éjjeli lámpafényben nehezebben megfotografálhatók, akárcsak egy csónak, amint az evező hideg világokat rezzent, vagy maga az ember, kinek küldetése van: szociokulturális képek a szegénység peremvidékéről, amint egy mezítlábas gyermek kiflivéget majszol guggolva, vagy a kert végében teregető nyolchónapos édesanya, vagy a zárt osztály folyosóján nyálcsorgató beteg arca, amit csak engedéllyel lehet fotózni, de a szelfi is lehet jó, csak fontos az extrém háttér, a merész beállítás: a kifejező mozdulat és alsó vagy felső perspektíva… a fotónyelv kimerevített időpallos, mely belevág a térbe, részleteket horzsol le a világból, tömény narratíva.
