Ő
Mert minden ott kezdődött, minden az oviban: hogy ő tudja leghamarabb megkötni a cipőjét, ő nem löttyinti ki a kakaós kávét, teát, vizet, és ő nem ejti lekváros-vajas oldalára a zsömlét. Ő az élelmes, ő az első a csúszdán, a hintán, ő tudja legjobban a mondókát, ő énekel legszebben. A suliba ő érkezik elsőnek, kabátja az első a fogason, ő szellőztet, ő törli le a táblát, ő ül az első padban, úgy tudja, ő ismeri legjobban a tancit, ha kérdezik, értelmesen bólogat, keze mindig a magasban, akkor is jelentkezik, ha tudja, akkor is, ha nem, úgy érzi, mindig csak neki magyaráznak, mert a matekot is ő érti, az ő betűi a gyönyörűek, csak ő nem ismeri a macskakaparást, pacát, foltot, ahogy ő énekel, Elton John vagy Bon Jovi is megirigyelhetné, amilyen hibátlanul hátrabukfencez, Nadia Comăneci is magánórákat vehetne tőle, hogy végre tudja rendesen. Ahogy az általánosban a biológiát is ő vágja szóról szóra: sejtosztódás, szaporodás, a bibéje, a szára, a gyökere, gyökér vagy, mondják neki, amikor földrajzórán azzal kérkedik, hogy ő már járt Malagában, a Riviérán, a gyökeret pedig megtapossuk, hogy többet ne járjon annyit a szája, körzővel meg is szurkódjuk, ha kell, hogy tanulja meg a fizikát is, tanuljon meg gravitálni, és tanulja meg a kémiai kötéseket, hogy ne bolyongjon, és jöjjön az udvarra focizni, kergetőzni, kidobózni, és jöjjön velünk ejtőzni a padon, suli után a parkban. De nem, ő mindezt nem érti, nem hallja, nem látja, tanítás után egyenesen hazarohan, és elsírja, felpanaszolja, hogy azok a mocskosok, hogy vele miért, mikor, pedig ő tényleg semmit, s hogy ő holnaptól más iskolába – és folytatódik minden úgy, ahogy az oviban elkezdődött, és megint ő, ő, ő, ő jut be a földteke legszebb országa legotthonosabb városa legjobb középiskolájának legeslegjobb szakosztályába, és ő már az érettségi előtt négy évvel tudja, hogy hová készül, mi akar lenni, orvos természetesen, vagy természetesen közgazdász, vagy jogász, mérnök, szintén természetesen, esetleg politikus, mert akkor legalább nem kellene dolgoznia, de mert egyik sem jött össze, mert összeesküvést szőtt ellene az igazságtalan világ, hát lett magánvállalkozó, ki jön-megy, fekete kocsival jár, sötét szemüveget visel, ő áll be eléd a sorba, ő dudál rád, ő rázza az öklét feléd, pénzt mos, felvesz és kirúg, pofádba vigyorog, ordít, a középső ujját mutogatja, és azt mondja: filantróp vagyok. És elhisszük, persze, mit tehetnénk, jár neki, hisz rádolgozott, és tudjuk, tudjuk, hogyne tudnánk, hogy neki is van lelke, már azt is elhisszük, hogy csak neki van lelke, egyedül neki, hogy makulátlan, hogy ő egyedül a lelki ügyekben járatos, még akkor is, amikor ajtó csukódik mögötte, kattan a zár, ahogy az óvoda ajtója nyílt egykor, és kint tavasz volt, tavasz.
Guruló kavicsok
Nyilván úgy volt, hogy vágyott a részletekre, a részleteken keresztül szeretett volna eljutni oda, ahová a megérzéstől a megértésen át vezet az út, de az utolsó játszmában végül alulmaradt. És ebből a veszteségből nem tudott kihátrálni, bár sokan voltak mellette. – Mi támogatunk! – mondogatták, de nem láttak bele, igazi lényegét nem értették meg, nem volt meg hozzá a figyelmük, vagy ő nem engedte, hogy közel férkőzhessenek hozzá. Mindent megpróbált: nyilvános tereken nem mutatkozott, elkerült vendéglőt, kocsmát, közértet, templomot, a holtak házát tudatosan kerülte. Az erdőket járta, a fák énekét hallgatta, a mezők színeváltozása megnyugtatta, magához szelídítette. Minden zsigerével azon volt, hogy elfeledje, ami megtörtént, hogy végleg elfeledjék. Most mégis itt fekszik, lába, keze az ágyhoz kötve, harmadnapja nyugtatókon él, nappal alszik, éjjel éber, néha rángatózik, néha folyik a nyála, nem szól, máskor azt suttogja: – Ha! Ha! Hallod? Éljenez a tömeg, azt várják, újra megjelenjek, hogy beszéljek nekik. – Hülyék, hülyék! – ordítja kétségbeesve. – Azért sem megyek! Dögöljetek meg! Drága hülyéim, meg fog-tok dög-le-ni, meg fog-tok mind dög-le-ni! Amikor köztetek voltam, akkor sem hittétek el, hogy én vagyok, én vagyok… tulajdonképpen ki is? – Hát miért fekszünk itt mindketten? – kérdezném, de tekintetéből kavicsok gurulnak megállíthatatlanul.
Hamvadás
A gyógyszereid között keresgélsz, pedig évek óta ugyanazokat szeded. A fásládához mész, letámasztod a botot. Tűzgyújtó, csutakok, papír, gyufa. Így égni fog, mondod, hamar meleg lesz. Vissza a székedig, leülsz. Majd az ágy. Egy féltenyérnyi kenyér a reggelid. Nehezen rágsz, alig tudsz nyelni. Forgatod a szádban az ételt. Ahogy téged évek óta a csend. Felsebzi bőrödet, izmaid lazulnak. Hamvadnak benned a szavak.
Szarvasok fénybe
Mert egy napon felsejlenek a távolban, és a láthatón túli mély felé vágtatnak. Talán erdő lesz, vérengző medvék nélkül, lombok, bokrok és avar, puha föld, hová nem jutnak el a vadászok soha. A fakoronák rácsain át a csupa kék, nap süt és hanyatlik, hold kel és nyugszik. Valahol egy tavaszban istenek álmodnak. Fénybe szimatolnak a szarvasok.
(Megjelent a Tiszatáj 2022. februrári számában)
Fotó: Szigeti Szenner Szilárd
