Bánfai Zsolt versei

Kassák

Ahol tudok, félreállok.
Elég kötelék a naponta vasra vert
békevágy. Harc ez is: vergődő, és mindig
arctalan, nem csupán kilátást
nélkülöző. Tarlón sétálni
sebekkel jár. A nikkel szamovár
ott száll fejünk fölött, alatta szürkén nyüszít
a hódfarkú nyár. Csend van.
És harang. Fájdalom van, és holnap van.
Mindig csak holnap. Mert itt minden órában 
temetnek. A lovak túlélik, a madarak
könnyen felejtenek. Hosszúak az éjszakák
a falak mögött, melyeknek
réseiből errefelé nem kelnek ki
pillangók.

Exit

A reggeli tornádó után a fülkében
három labda, műanyag háromszög, pumpa,
meredező biliárd-dákók, csontgolyók, láz-
és vérnyomásmérő, miegymás. A labdákba fejek
vannak varrva. Ballasztok a kockák alatt, tőkesúlyosak.
Jól látszik, ahogy hajnalhasadt bőrökből kéken
leskelődnek a ping-pong-labda-szemek.
Hiába, ami üres, könnyen gurul, szakad, mi nem tart.
Arra viszont senki nem gondol, hogy ezekhez test 
is tartozik. A monitoron kivehető, amint
egymást követve a folyosókon, bekötözött szájú
zsákokban, némán dülöngélve haladnak
egy aggasztó kijárat felé.

Pillanat

Mindannyian összepréselt ajkakkal hallgatjuk el az igazat,
izzadt homlokunk mögött a tömeges sírkert, vak mezők.
Bújócska és kitalálós játék, csupán ez, mi bennünk közös – 
visszhangzik, csapdos, aztán mégis megbékélésre sarkall. 
Te ásóval ütöd agyon a varangyot, én szakrális mozdulatokkal
temetem újra és újra a tegnap lehullott leveleket, mindig
szigorúan fölé a kikapart csontoknak. 
Szemeiden bőrcsuklya: ragadozókkal zuhansz, énekelsz,
a sólyomhegy mögött hóhérokkal barátkozol.
A zenekari árok még néma, de elfojtva izzik már a publikum.
Azt mondod, ez a pillanat az, melyben végre
megvalósulunk. Én, aki vad leszek, hisz leopárdbőrben
születtem, áldozataimat végre fára vonszolom.
Te vélhetően uszonyt növesztesz, a flow elsodor végül
a kövektől, melyek közül reggelente
csak sírást hallani.