Azért élsz

BUDA FERENC: MÍG ÉLSZ

Hiába hangoztatta csökönyösen az ellenkezőjét: a huszadik század  földúlt s megalázott számos régi hitet, hogy a felszentelt történelmi oltáron nyugvó áldozatai után gyors sóhajt küldve, egy új hit alatt egyesítsen áldottat és kárhozottat. A testvériség, sugdossa e tájt valami  szellem, minden vihart kibékít. A testvériség szelleme már csak ilyen; vagy kiforr, vagy nem. (A teleszubjektívum költő – Buda Ferencé a nyelvi találmány – a vagy-vagyról:  „Csak a szókkal bánik örökkön: / szegecsel, majd szétszedi rögtön, / biberészvén el sose fárad, / öreg estig elkalapálgat”. –Ni)

De vajon a nem éppen becses század számolt-e az ígéret kétes mélységeivel, míg módszeresen diszkvalifikálta, amit egyébként története körének más pontján oly makacsul létrehozni kívánt: a nagyszerűt, a tiszteletre méltót. Nohát igen: a huszadik századnak is két arca van. S milyen érdekes, hogy az egyik mintha szisztematikusan lesajnálná a másikat. Szükségszerű, hogy ott, ahol az ellentmondásoknak se vége, se hossza, legyen több mint metafizikai bátorság: választani igen és nem közül. S ez még mindig csak a körülmények belátása. „Elhagyott kertben / kiapadt, mély szemgödör – / ókút homálylik.” Az ember, a költő (itt éppen Buda Ferenc) a helyzetek, viszonyok szimbolikájában a tisztánlátást hangsúlyozza. Aki egyszer hű és találó az alkotás magasán, aligha kíván az erőtlenség állapotába kerülni. Rajong vagy káromol, valamelyest mindig szembefordulva él. Ámbár a gyengeség, vagy a kétségbeesés okaival nyilván számolnia kell. S ok éppen akad. Nem szánalmas-e az az atavizmus, mely rögtön a következő századon kiüt; egyének és társadalmak dekadenciáját vájja, hogy minél inkább kitessék: a ma túlságosan is hasonlít a minapra. Düledezik, mondják, vagy meg sincs már az emberiben lévő mesterkéletlen monumentalitás.

Persze: eleinte minden dac, lázadás, háború hősies. Csakhogy a pillanat, legyen bár krízises, fakó, vagy felemelő, folytatást kíván. „S az ember bízik: hátha kitelelne. / Naponta újrakezdi szüntelen, / s bár tudja jól: eszméit szétdobálták, / a tavaszi s az őszi ünnepen / kitűz kettesben egy-egy kis kokárdát. / Nézi a sajgó föld göröngyeit, / s kicsinyeiben elgyönyörködik” – írja Buda Ferenc.

A leghatározottabb ős-új (a leghatározottabban ős és a leghatározottabban új) formája a tovább-létnek valahogyan csak átöröklődik. Igaz, a sorsépítő folytatások és újrakezdések folyvást csak bonyolódnak. Még a szent kázusoknak is van (volt volna?) valami sajátos derűje: „Már-már magam sem hiszem el, / úgy tündököl s olyan közel: / ha kinyújtom a tenyerem, / talán meg is érinthetem.” Volt volna – hanem kár, hogy annyira egy megpillantani és megsínyleni a monumentálist. „Az imént volt? / Vagy már rég volt? / Hova hátrált az az égbolt? / / Szemem mélyén csak egy vérfolt.” (Az a mennybolt)

Tehát: kegyelem nékünk! Kegyelem: tárgy, tudat és hit jóvoltából. Kegyelem nékünk, hogy van a lét. Hogy vannak költők, akik számára teljességgel értékelhetetlen a fellebbviteli líra; úgy telnek el a lét időtlenbe kifeszített nagy végcéljaival és végokaival, mint múló, permetegnyi pillanataival: érzés, hangulat, intuíció, nem pedig valami képzelt tematikai méltóság vagy kultúr-rang szerint. Utóvégre minden egész a rész által hiteles. Ahogy a saját időnk jövőjével sincs máshogy: egyedül a kivilágosított múlt tartja meg, és csakis e kivilágosítás árán írható nevünkre a ma. S meddig tartja nyitva hivatalát az idő? Míg élsz! (Azért élsz, hogy aztán egy kicsivel legalább tovább élj.)

Ugye, milyen egyszerű és állandóan újhodó, hogy nincs az a több, amivel az ember földi alakjáról előállhatnánk? Az egyéni sors, nemkülönben a közösségi: egyaránt örökkévalóságra szóló példák. Csupán nézőpont kérdése: melyik mihez képest apró, vagy grandiózus. Egyes-egyedül ebben az értelemben relatív az idő is: kezdet és vég egyénre szabott szakaszhatáráig, azaz a mostban dolgoznak: hang, hűség, hivatás. Reménykedni aztán reménykedhet az ember akár hosszabb távra is. De a művésztermészetbe talán örökre lehorgonyzott viszonyítási hajlam egyre csak dolgozik, s ebben a modernség a ludas. A magyar költészet nemes hagyományaira fölesküdött Buda Ferenc sem tagadhatná (nyilván: eszében sincs tagadni), hogy miféle kor neveltje. Ez a kor a komplexusaival és bűntudatával a modernségbe menekült; s beleszeretett a modernség komplexusaiba és bűntudatába, vagyis a véget nem érő feszültség jellemzi. Végeredményben épp e spannoltságra vall például az a típusos vers Buda Ferencnél, ahogy ő képzelete nagy erejét minduntalan próbára teszi a begyakorolt, szoros formákban. Megengedi a mai trapp az összefonódó érzékelés és asszociáció játékát és rendeződését az intim egyéni világ villanásaitól a közösség problémarengetegéig? Talán; míg élsz…

Míg élsz  –  fájó, de becsületes számadások, egészséges nyújtózásokkal a derű lugasaiban: ez a (Nagy András dicséretére) küllemében is remek Buda-kötet. S a könyv-nyitány taktusait leütve, Ilia Mihálynak ajánlott, címadó művében már adja is Buda Ferenc a jó nyalábnyi költeményhez a lírai jeligét: „Nincs Múlt s Jövő – Jelen van. / Míg élsz, mindig veled van, / álmatlan éjszakán túl / rád törő virradatban / ott hurcolod magadban.”

A szerzői közlés szerint a kisebb-nagyobb verstesteket a születési időrendjük sorakoztatja. A fontos következményűt még fontosabb követi. Majd zene, majd megint a nélkülözhetetlen ige. Muzsikál itt érzel és filozófia. S anélkül, hogy a ritmus megtörne, együtt élc, irónia, komolyság, küzdelem a lét belső viaskodásra okot adó problémáival: a könyv rendkívül színes. S amennyi melankóliát felvesz – a szerző kollektív élményeiből és magántapasztalataiból –, legalább olyan kemény beszédű.

Ha ürügye a versre a pillanat, sokszorosan nyomós indoka a történelem. Buda Ferenc számára alanyi tapasztalat: miért és hogyan ütközik egy korszak a gyermekeivel; miért és hogyan válnak ezek egymás küzdőfelévé. A Míg élsz legelején kérdező tizenegy kijelentő mondattól (Huszadik évem: 56) a szintén a forradalom inspirálta sorsvallomásig; az esedékes, s részben már az időtlenbe emelt históriai leckéig (a Parafrázisok a Falak könyvéhez című versig): közelítőleg egy évtized; a voltaképp kurta szakasz a két különleges értékű mű révén áldásos ozmózis a históriával. De legalábbis kikerülhetetlen. „asztalhoz ül az ítélő idő / a földgolyónyi tárgyalóteremben” – mondja Buda Ferenc.

Az ember, ahogy versében is mutatja: romló és romolhatatlan lény. E keverékből való egyik tulajdonsága miatt felelős a másikért. A tisztességes ítéletek etikettje éppen ebből a tényből fakad. A földgolyónyi tárgyalóterem esküdtjei egy korszakról ítélnek. Vajon az ítélet hagy-e eshetőséget a napjainkba beúszó félmúlt számára, hogy a tegnapias ma (akár elődje nevében is) mielőbb; sőt máris nekiveselkedhessen a vezeklésnek.

„Ami fölfelé végtelen, / az lefelé is végtelen, / és oda-vissza végtelen, / réseken, töredékeken, / kapaszkodsz hajszál-életen, / bízván, hogy nem reménytelen.” (Világ-töredékek) Bízván – amíg kétségbevonhatatlan, hogy van elvégezendő a gazdálkodáson túl is.

(Holnap Kiadó, Budapest, 2014., 88 oldal, 2900,- Ft)  

Kelemen Lajos