RÉSZLET A CEAUSESCU ELVTÁRS, PAJTÁS CÍMŰ REGÉNY TERVEZETT MÁSODIK KÖTETÉBŐL
Bogdan dolgavégezetlenül visszafordult a piac irányába. Megállt az élelmiszerbolt előtt, majd rövid hezitálás után belépett. A polcok üresen ásítoztak. Igaz, szardínia és lekvár volt bőségesen. Egy másik polcon mosószappan is akadt. Amit mindenki úgy ismert: kulcsszappan, az oldalán lévő díszítmény miatt. A fiatalember elhúzta a száját. Gyermekkorában, fürdés közben a legtöbbször ezzel a barna, durva felületű és büdös szappannal csutakolta az anyja. Később, felnőttként is nehezen viselte ezt a kellemetlen szagot. Más szappant viszont egyre nehezebben lehetett beszerezni. Különösen az elmúlt pár évben, mióta az ország mindent exportra termelt. Gyerekként még rajongó örömmel kísérte anyját az Alimentara feliratú élelmiszerboltokba. Szegényes életükben ezek a polcok jelentették a rácsodálkozást a világra. Bár kimondott árubőség akkoriban sem volt, de a kisfiúnak ez a kevés is sokat jelentett. Kedvence az édességes pult volt, amely alatt mindig talált egy-két elgurult cukorkát. Míg az anyja vásárolt valamit, vagy a polcok között bóklászott, addig ő egy óvatlan pillanatban bekúszott a pult alá, és kihalászta a cukorkát. Hogy örült ennek a pár szem édességnek! Ezzel jutalmazta magát ezeken a vásárlókörutakon. Mostanra azonban cukorka sem maradt. Sem a pultok felett, sem a pultok alatt.
A nagy méretű bolti mérleg mögött három fehér köpenyes eladó diskurált. Úgy belemerültek valami történetbe valami Irináról, hogy ügyet sem vetettek a fiatalemberre. Bogdan ráérősen haladt a zömében üres polcok között. Az utolsó polcok tömve voltak szardíniás halkonzervvel és almalekváros üvegekkel. Egy darabig csak nézte ezt a furcsa és egyoldalú bőséget. „Mit tetszik?”, kérdezte egy szigorú, számonkérő hang a háta mögött. Az egyik eladó volt. A boltvezető.
A kereskedelemben dolgozók nehezen tűrték, ha tétova, határozatlanul bóklászó vásárló tévedt a boltba, aki a tetejében mindig valami olyat keresett, ami nincs. Ahelyett, hogy beérte volna a halkonzervvel, az almalekvárral és minden mással, ami ott díszelgett, amolyan kirakatáruként a többi boltban is. „A fene a gusztusát”, mondták ilyenkor egymásnak az eladók, akik a folyton jövő, folyton keresgélő vásárlóban személyes ellenségüket látták, akinek feltett szándéka, hogy a bolti eladók idegeit cincálja.
„Csak nézegetek”, válaszolta a fiatalember, és tett egy újabb kört a polcoknál, mintha valami kiállításon lenne, értékes műtárgyak között. „Azt lehet”, jött a leereszkedő válasz. A boltvezető összenézett a beosztottjaival, azzal a lenéző tekintettel, amire az volt írva: „na, ezt is éppen ide ette a fene, sétálni a polcok között. Aztán persze nem vesz semmit. Ismerjük az ilyeneket.” A munkatársak finoman bólintottak, és a továbbiakban ügyet sem vetettek a vevőre, hangos szóval, nevetéssel és vihogással folytatták párbeszédüket, még mindig arról a bizonyos Irináról, akiről pár perc alatt Bogdan szinte minden fontos és jelentéktelen dolgot megtudott.
A férfi már éppen kifelé tartott a boltból, de egy váratlan gondolattól vezérelve még odafordult az eladókhoz. „Marhahús mikor jön?” Azok kikerekedett szemmel néztek rá, mint valami istencsudájára. „Micsoda?”, kérdezett vissza a boltvezető elvörösödő arccal, mintha valami sértést vágtak volna a fejéhez. „Tudja, marhahús. Vettem már itt. Olyan két éve.” A boltvezető fölényesen legyintett. „Volt az két hete is. Miért nem akkor jött?” Erre a direkt kérdésre a fiatalember hirtelen nem tudott válaszolni, csak a fogait csikorgatta dühösen. „Mégis milyen ország az, ahol a kereskedők folyton megalázzák az embert és úgy kezelik, mint valami undorító piszkot, amit le kell seperni a vállukról?”, gondolta.
„Viszont éppen van halkonzerv és almalekvár”, mondta kihívóan az egyik fiatal eladó. „Mennyit kér belőlük?” Bogdan elvörösödött. „Éppen van?! Két éve is ezzel volt tele a bolt.” A boltvezető elmosolyodott. „Kérem, nézzen be gyakrabban a kedves vevő. Ne csak kétévente. Jövő héten csirkelábat is kapunk. Minőségi áru.” „Én azért maradnék a marhahúsnál, ha lehet”, mondta vicsorogva az ifjú vásárló. A boltvezető gúnyos mosollyal széttárta a karjait. „Hát kérem, lehet próbálkozni. De az, ha jön is időnként, hamar elfogy. Nagyon hamar. Résen kell lenni.” A fiatalember bólintott. Hát hogyne. A felét már pult alól szétosztják a rokonoknak, a kevéske maradékot meg fél óra leforgása alatt eladják az összeverődött nép kis részének. A többség meg marad azzal a szimpla élménnyel, hogy marhahúsért állhatott sorban, de ahogy a borítékos sorsjegyben is áll: nem nyert.
A boltba ebben a pillanatban lépett be a két ismerős öreg. Úgy érkeztek, mint valami győztes hadsereg, a vár diadalmas bevétele után. A tömzsi még mindig a pártlappal hadonászott. Az irodalmi hetilap rosszabb sorsra jutott. Azt, Vadim és Păunescu versei ellenére is, a fagyos hagyma közé gyűrte gazdája. „Kifizettük a külföldi adósságokat! Ezután dúskálhatunk a jólétben, komám!” Azzal szapora léptekkel körbenézett a hatalmas Dorobanți téri boltban, mintha éppen az emlegetett jólétet keresné a polcokon. Egy darabig nem találta, de ahogy egyre inkább hátrább haladt, szembe találta magát a hatalmas halkonzerv- és almalekvár-piramisokkal. Elégedetten csettintett, és az összecsavart Scânteiával már mutatta is, merre van a jólét.
Hórihorgas társa azonban nem követte őt, hanem válasz helyett odalépett a pulthoz, melynek túloldalán a három eladót teljesen összezavarta a két vevő lelkesedése. A boltvezető azon töprengett egy pillanatig, vajon komolyan kell-e venni ezt a két fickót vagy sem. A vékony öregember úgy magasodott a pult előtt fekete báránybőr kucsmájában, mint valami torony. Egy cseppet sem zavartatta magát a reá meredő üres polcoktól. „Adjon fél kiló szebeni szalámit, egy bontott csirkét és egy fehér kenyeret.” Az eladók elsápadtak. A két beosztott a főnökre nézett segítségért. Ki ez, aki ilyeneket merészel itt kérni? Csak nem valami fontos beosztású elvtárs lehet? De ha az is, akkor sincs semmi. Csak kulcsszappan, meg az a kétféle konzerv.
A boltvezető készségesen az üres polcokra mutatott. „Nincs.” „Nincs?”, kérdezte meglepve az öregember. „Nincs!”, ismételte meg az eladó, most már türelmetlenebbül. Ettől a hanghordozástól segédei megnyugodtak. Akkor hát mégsem fontos ember ez a két vén trotty. Megszeppent arcuk felengedett, tekintetükre kiült a vevők számára kifejlesztett fagyos, lenéző utálat. A hórihorgas mellett közben felsorakozott a társa, aki visszatért felfedező körútjáról, és gyors mozdulatokkal kiterítette a pultra a lepedőnyi újságot. Újra megnézte az öles címet, ami arról tudósított, hogy Románia az utolsó centig kifizette külföldi adósságát. „Na jó, elvtársak, de itt azt írják…” Nem mondhatta végig, mert a boltvezető a szavába vágott. „Az, hogy mit írnak ott, az nem rám tartozik, kérem. Én boltot vezetek, nem újságot.”
A két öreg összenézett, arcukról lehervadt a diadal, a lelkesedés és a bizakodás. „Na jó, de akkor mégis mi kapható?”, kérdezte rosszat sejtve a hórihorgas. A három eladó egyszerre intett a hátsó polcokra, boltjuk büszkeségére: a halkonzervből és almalekvárból kirakott piramisokra. Kinyújtott jobbjuk, mint három párhuzamos útjelző tábla jelezte az irányt. A kommunista Kánaánt. „Aha. Na sebaj. Ezek csak kezdeti nehézségek. Még kell egy kis idő, amíg átáll a termelési rendszer. Pár hét, és újra tele lesznek a polcok. És akkor mi újra itt leszünk”, biztatta egymást töretlen optimizmussal a két öreg.
A boltosok zavarodottan néztek egymásra. Hirtelen nem tudták eldönteni, az árubőség jó vagy rossz lenne-e nekik. Mert hát akkor mindenki azt venne, amit akar. Vége szakadna a jól megszokott pult alatti külön üzleteiknek. Úgy érezték, az üres bolt hatalmat ad a kezükbe. Az emberek nyomakodnak, sorba állnak és számukra a csodák csodája, ha több óra várakozás után végre az eladók elé kerülnek. És kérhetnek, már-már könyöröghetnek. Ahol a fehérköpenyesek, mint valami Szent Péterek, szigorú tekintettel döntenek sorsukról. Jut nekik vagy sem? Jobbra menjenek vagy balra? Lám, ez a kulcsok hatalma, ami egy bőséges árukészlet esetén menthetetlenül kihullna a kezükből. Mindezt végiggondolva a boltvezető dühösen fordult a két öreghez. „Na, akkor kérnek is valamit, vagy csak válogatnak?” A két öreg zavartan nézett körül, azzal a tekintettel, mintha képtelenek lennének választani a bőséges felhozatalból. Végül a tömzsi két halkonzervet vett, a hórihorgas meg egy almalekvárt. Szégyelltek üres kézzel távozni, miután diadalmasan berontottak a boltba.
Bogdan, aki az előbb még távozni akart, a két kellemetlenkedő idős elvtárs láttán félrehúzódott egy polc mögé, és gonoszkodó vigyorral nézte végig a közjátékot. „Nesze nektek szardínia!”, gondolta, amikor a két fekete kucsmás elégedett tekintettel elhaladt előtte. Aztán nem állta meg, hogy oda ne szóljon nekik. „Hanem aztán nekem is jelezzék majd, ha ránk szakad a jólét. Nehogy véletlenül lemaradjak róla.” És diadalmasan felvillantotta hibátlan fogsorát a két öregre. Azok megtorpantak a hirtelen elébük álló fiatalember láttán, majd kiült arcukra a harag. A tömzsi fenyegetően emelte a felcsavart újságot. „Megint maga az? Kicsoda maga, valami hivatásos bajkeverő?” Aztán a zsiráf magasságú társa is felsorakozott: „az ilyennek semmi sem jó. Folyton csak válogat és elégedetlenkedik. A jólétért meg is kell küzdeni, kisfiam. Nem hull a sült galamb a szánkba.”
Bogdan vigyorogva hallgatta őket. „Hát sült galamb az nem. Csak egy ősrégi szardínia a szatyorba. De maguknak jó lesz az is. Meg egy kis lekvár az otthoni kőkemény kekszre. Jó étvágyat hozzá, elvtársak! Élvezzék a jólétet.” És kacsintott egyet. A két öreg elvörösödött a dühtől. A tömzsi olyan sportosan pattogott, mint egy irányt tévesztett gumilabda. „Na tudja, ki a maga elvtársa. Egy ilyen kötekedő alaknak. Aki nem becsüli a párt és Ceaușescu elvtárs erőfeszítéseit. Miközben ő egész nap azon fáradozik, hogy a mi drága román népünknek jól menjen a sora, és ezek a polcok megteljenek nekünk bőséggel.”
Bogdan nem válaszolt. Valami furcsa mosoly ragadt az arcára. Közben megállás nélkül megértően bólogatott, mintha valami elmebeteget hallgatna, akit nem szabad felhergelni, mert két ember sem képes lefogni. Az volt a tekintetére írva, neki aztán mondhatnak bármit ezek az elkötelezett elvtársak a nagy hűségükkel, a kiemelt nyugdíjukkal, meg a karmesteri pálcaként használt Scânteiával, mert az üres polcokat nem lehet kimagyarázni, sem pártújsággal, sem külföldi adósságokkal, sem pedig Ceaușescu elvtárs erőfeszítéseivel.
