Áfra János versei

iszony az

arcába világít a lámpa,

míg csíkokat karcol asztalnál

a lapra, blokkokat rakunk

hajtott celofánba, vonal mentén

ragasztjuk papírra, segít készülni

egy kiállításra, közben mesélünk

neki én és a nagyanyja, akivel

annyi közös emléket hoztunk

már fel szóra, hogy mi régen

szerettük egymást, és feleségül

is vehettem volna, de el kellett

menekülnöm a Szovjetunióba,

ám negyven év és két férj után

rátaláltam újra, kár a fél életért,

hogy a helyzet így akarta, másképp

ez a gyermek talán nem is volna,

és most nem kéne végignéznie,

hogy mama a szürke ágy ráncaiba

süpped és lassan elfolyik a szeme,

a szoba meg vizeletuszodává válik,

ahogy ereszt a szemérme

pszichózis

pokrócba csavarta a testét, össze-

gubózva éppen elfért a fotelben, el lett

volna így egy egész estét, mozdulatlanul

nézte a tévét, még a konyhában neki

készült az ebéd, keresztben pihenő

végtagok, maga alá hajtva lábfejek,

eddig nem gondolt bele, milyen volna

nem érezni őket, de mikor ki kellett bújnia

maga alá hajtott takarója biztos magányából,

el kellett indulnia a tévé felé, hátha akad

neki való műsor, csak oda kellett volna

lépnie a gombokhoz, két lépést, hármat,

de a kitakart lábak nem engedelmeskedtek

neki, összerogyott a sárga csempén,

mintha az odamázolt ornamentikák

rántották volna magukhoz, és sírt,

hogy nem érzem a lábam, anyuka!,

én meg átölelve faggattam, hogy mi

történhetett, hogy mi járt épp a fejében,

s ha lábra állt, miért nem volt képes

elindítani őket, hangosan kapkodta

előlem a levegőt, közben szuszogva,

hogy ugyanilyen szegény, ugyanilyen

béna évek óta nagymama?

sosem ugyanaz a távolság

tervez valamit, valamit tervez,

üvegen át nézi a tehetetlenséget,

el akarja olvastatni magát, de

nem képes, írni még nem tud,

így olvastatni sem, betűket le-

galábbis, legfeljebb a mozgást,

le szokta rajzolni a monogramját,

mono gramm, így hívja magán

a filctoll nyomát, ilyennek látja

éjjel az arcát, szürkén laposnak,

szőkésen átlátszónak, így a fejét

hajráffal, rajzokkal fogja körbe,

vonalakkal fonja át, most is ül,

nézi, a fogasról hogy lóg mellé

a kabát, amihez mérni szokták

testét, és az ölében egy lapon őt

jelöli két betű, amit lerajzolt, de

nem olvashatott el, mégis saját,

bezárta őket egy körbe, szeretné,

ha valahol egymásba folynának

vonalaik, ez azt jelentené, hogy

nem lehet az ember egyszer sem

ugyanazon a helyen, hiszen még

soha nem is volt ugyanaz a hely,

és most, ahogy először suhan

a sínek felett, elhiszi, hogy van,

kinéz a rétre, a távolság jelöletlen

az üveglapon, mozdulatlan arc

átmeneti színe, meg sem rezzen,

de érezni lehet a képi áthatást

begyűjtés

legkisebb unokám, a szegény kicsi, be

volt gipszelve a lába neki fél éves koráig,

meg is műtötték a kis hasával, egyből, hogy

megszületett a bajával, nem tudta az anyja

tejét feldolgozni a kis teste, de azután evett,

és gyorsan jött rendbe, ahogy nőtt, a kis haja

fordult göndörbe, a szépet leste a kertünkben,

égen a kéket, piros bogarakat mutattam neki,

borostyánt a fákon, hogy a füvet a kertben

hogyan kaszálom, meséltem az oroszokat,

azokat a kemény szavakat, aztán jött ostorral

csergetni, segített kiscsibék számát olvasni,

tyúkok alól tojást, fáról gyümölcsöt szedni,

figyelte, hogy mászik fel papó a fára, pedig

gyenge volt már göcsörtös lába öreg korára,

és azóta egyre fárad teste, már nem sokára,

két fejjel mire fölé nő unokája, mégis úgy

megy el, ahogy mindenki akarna, esve

téli éjszaka, egyik álomból a másba

 Megjelent a Tiszatáj 2011/12. számában