Neve? Született? Valóban, születtem, néztem ki az ablakon. Kórházszag. Lőporszag, az ásványos furmint tűzköve.
Vizelet, kérdezte szárazan, mintegy az anyagot ellenpontozva az orvos. Az embert kellene nézni, válaszoltam. Megütközés, felhúzott szemöldök. Szünet. Az orvos kicsit megigazította az orrnyergén a szemüvegét, az asszisztensnő kinézett a monitorból, mintha létező lennék. Szóval a vizelet, kérdezte kicsit hangosabban, nyomatékosabban az orvos. Önök csak a fát látják. Azt mondják, hogy fa, fa, fa és fa, de nem mondják ki, hogy erdő. Vagyis kimondják, a legvégén, amikor a beteg már nem hallja.
Panasza van, kérdezte immár lágyabban, mint aki egy másik, lombosabb fát lát. Egy fűzfát. A mórahalmi iskolaudvaron, fekete hernyókkal. Tudom, hogy az érdekli, működik-e a prosztata. Hogy morzézik-e a pisi? A pisike, a húgy. A pisa. Nagyapám mindig azt mondta nagyanyámnak, hogy lemegyek pisálni. Lémögyök pisáni. Azért mondta így, hogy bosszantsa a szent asszonyt, aki minden nap hatkor friss virágot vitt a templomba, tata szerint elindult az oltármászó versenyen. A pisa távolságtartás volt, szúrós szagú distinkció az élet és a létezés között. Ezt persze mindketten másként látták, mamának a templom volt a lét, tatának a meztelen Munkás (vagy Terv) cigaretta füstjén át az égbolt a teraszról.
A pisáláshoz azért kellett lemenni, mert a ház magas pincéje fölé emelték a lakrészt, és tizenkét kőlépcső vezetett fel vadszőlővel futtatott, kovácsoltvas korláttal, a pottyantós meg hátul állt, a kisebb virágos kert végében, a disznóól előtt, ami mellett kiterjedt veteményes volt a végében egres és málnabokrokkal. A disznók alól és a pottyantósból közös emésztőbe csorgott az anyag. Ha a pottyantósnál bedugult, tata elővette a célszerszámot és egész egyszerűen átmerte egyik egységből a másikba, kihátrálva a pottyantósból és átlépkedve az emésztő fölé, aminek ilyenkor a téglakerítéshez volt felcsapva a fedője. A célszerszám egy kétméteres, vastagabb, amolyan gémeskútba való rúdra fémpánttal és szögekkel ráfogatott, második világháborús acélsisak volt. Német, orosz vagy magyar? Bezárkózott az idő.
A pottyantósnak az ülőkéje felhajtható volt, akár egy zsanéros ládatető, így fért hozzá tata az anyaghoz. Elől a kapun a postaládán lehetett így felhajtani a tetőt, amiből gyerekkorom első metaforái születtek. Amikor belefeledkeztem a málnaevésbe és összecsipkedtek a szúnyogok, majd a mama ecetes konyharuhával lekezelte a sebtében kivakart csípéseket, azt mondtam magamban, ezek a kicsi, piros, égő pöttyek morzejelek. Képzeltem mindenfélét a kép kifejtéséhez, de sohasem szökkent szárba, maradt az ecetszag.
A vizelet, kérem, nem téma. Nem azt kell mondani, hogy hull a hó, hanem hogy tél van. Akkor most, emelte meg a hangját a doktor, menjen vissza szépen a szobájába.
Ha magas láz tört rám, álmomban makkok kardoztak egymással. A termés kelyhéből kocsány helyett kardot ragadó kéz hajtott ki és a harcias tojásdad makkok lélegzetelállító kíméletlenséggel csépelték egymást önnön bizonytalan talapzatukat meghazudtolva, szélvészgyorsan himbálva a láz mustársárga homokján.
Van láza, kérdezte a nővér. Makkoserdő, mondtam, és nem érdekelt semmi. Túl a műtéten, száraz szájpadlásra tapadt nyelvvel, az orrlyukakban szaharai széllel, a hidrofor szivattyú hangjától telt füllel, amelyben elhullt makkok kardjai gyűltek, hullámoztak és visszhangoztak a mondatok. Hallottam az orvost. Idehozták ezt nekem százharminc kilósan, mi a faszt kezdjek a szívével. Hallottam, ahogy négy órán keresztül gurgulázva motyogott a saját, ezerkilencszázhetvenötben gyártott orsós magnójára kapcsolt mikrofonba, és amikor az ujjaimmal elértem és felerősítettem a potmétert, ki tudtam venni, hogy mit diktál a reménytelenségnek. Ez a kibaszott balpitvar, én ennyi szart még sohasem láttam együtt.
Hajléktalanok szöktek be az elhagyott házba, magukra húzták az ajtót. Fáztak, újságpapírral tüzet raktak a szoba közepén, rárakták az összetört székeket, a hokedlit, a nyirkos matracot, a megnyaklott tévéasztalt. Régen nem állványon, hanem dohányzóasztalhoz hasonló, kecskelábú asztalon állt a tévé. Ötéves voltam, épp hazaértam az óvodából, amikor anyám megállított a szoba közepén, leguggolt hozzám, és azt mondta, nézzek körül, milyen újdonságot látok a lakásban. Többször körbejárt a tekintetem, láttam a kis asztalkán a doboz formájú valamit, de nem tudtam a nevét.
Megmondani a nevet, birtokolni.
Nem tudtam, hogy te vagy a Vecsernyés, szólt oda a meccs után Esterházy. Én meg sokáig nem tudtam, hogy a polgári neve Dlusztus, jegyezte meg hintázva Zalán. Hintalánc vacog. Hat-hat lett a vége, Esterházy hármat vágott, én is. A meccs után, hangosan, hogy mindenki értse, a tusolóban azt mondta, gyere ide a víz alá, a jó játékosok együtt fürdenek. És nyújtotta a szappanát. Terike szabadnapot vett ki a gyógyszertárban, feljött velünk a rangadóra, amikor kijöttünk az öltözőből, a játszótéren ült a hintán, illatozott tobozkönnyűen. Zalán persze odaült mellé, van is erről egy fotó.
A Czakó utcai pálya azóta is nagyokat szusszant, amikor fölidézi ezt a meccset. Köblös Józsi a Társ utcából, meg Kovács Geni az Otthon utcából naponta itt megy át a hetvenhatos busszal Pestre, és ha mások nem is, ők látják, hogy három-négy centit emelkedik a gyep, megemelkedik a pálya mellkasa, amikor arra a mérkőzésre, a góljaimra gondol.
A hajléktalanok begyújtottak, melengették a kezüket, de a tűz belekapott a függöny foszlányába. Megijedve kiszaladtak. Nagy eső jött épp, erős zivatar, eloltotta a tüzet. Csúnya, ragadós, iszamós pernye, a vályogház sarával keveredett üszkös fa maradt utánuk. Jött az orvos, benézett a kulcslyukon, és az ajtó alatt beeresztett, kefevégű fémrúddal kitakarította a szobát. A balpitvart.
Amikor anyám meghalt, apám egyedül maradt a régi házban. Egész életében anyám mellett volt magányos, innentől egyedül. Kaptunk egy német juhász kölyköt, elvittem neki, hallani se akart kutyáról. Aztán megszokta, Lassie lett a neve. Amikor apám agyvérzést kapott és már alig tudott beszélni, a kórházi ágyon valahogy mindig kinyögte, hogy: lesszike? Az utolsó kapocs az élethez, utolsó, elfoszló öltés.
Apám a halála előtt többször mesélt el súlyos, elhallgatott történeteket az életéből. Csak neked, hogy tudd. Nem tudom. Nem tudom, hogy mi mennyi, de egyre nagyobbak a hibáim és óriások a bűneim. Gólemek.
Hetek óta fulladok. Lefekszem és fejjel lefelé, rézsút zuhanok, kapkodom a levegőt, száraz hányinger kínoz. Kukoricalevelekkel bélelt szemüregből méregetem a földrengés után kikapart holttestek fegyelmezett sorát. Honnan került elő hirtelen ennyi lepedő? Fűrészporral megtömött similabdák inognak a rekeszizmomon. Csak magamnak irgalmaztam, gyilkos szerszám volt a kezem. Leválik róla az idő.
Miután meghalt, évekig bátyám ruháit hordtam. Beleöltöztem az árvaságomba. A gyász jogosítványával ütöttem. Részvét nélkül nem lehet írni, a részvétben nincs öröm. Feszes melle van a legszebb mondatnak, ring a jelentés gyolcsa alatt. Leírom és sírok. Meggyet magozok és sírok. Beülök az autóba, kimegyek az ásotthalmi tanyavilágba és sírok. Rívó, Irodasor, Gátsor, Kissor, Körösér, elered az eső, könnyek mindenütt.
Él egy férfi a gyomromban, kiihatatlan pohárból issza a kövidinkát. Bolyong, folyton bolyong. Bányászcsákányát vállára veti, elindul körbe-körbe, leül egy redőre. Héját röptet, figyeli ívét.
Vecsernyés Imre
