A nagy amerikai mítosz

11. RÉSZ: A SZUPERHŐSÖK ALKONYA

A szuperhősök hirtelen jött népszerűségének első hulláma alig egy évtizedig tartott ki. Az 1938-ban felbukkant Superman és utódai útmutatást jelentettek az útjukat kereső bevándorlók és a gazdasági világválság következményeit nyögő olvasók számára, majd a második világháború ideje alatt inspirációként szolgáltak, reményt adtak, és tökéletes eszképizmusnak bizonyultak. Ráadásul nem csak a hátország polgárai, hanem a fronton harcoló katonák számára is, akik az otthonról érkező ellátmánnyal együtt kapták meg az acélember, a sötét lovag, a csillagos-sávos hős vagy éppen a harcos amazon kalandjait elmesélő magazinokat. A háború végeztével azonban megváltozott a dolgok állása.

Amerika egy új gazdasági fellendülés korába lépett, és ez úgy formálta át a társadalmat és a kultúrát, hogy azzal – ha csak ideiglenesen is – véget vetett a szuperhősök diadalmenetének. Az emberek a tudományra, a haladásra, a jövőre irányították a figyelmüket, a háború előtti korszak iránti nosztalgia pedig szinte nem is létezett. Következésképp rendkívül előretört a science ficton – nem véletlen, hogy bár ennek a műfajnak az aranykorát ugyanúgy a ’30-es évek végétől számítják, mint a szuperhősökét, az igazán nagyhatású szerzők (Asimov, Clarke, Bradbury stb.) fajsúlyos művei csak a ’40-es évek végétől/az ’50-es évek elejétől kezdtek megjelenni. És ez természetesen kihatott a képregények világára is: azok a szuperhősök, akik túlélték zsánerük hanyatlását, kényszerűen alávetették magukat a korszak divatjának, és addig többé-kevésbé földhözragadt történeteik idővel megteltek sci-fi kütyükkel és űrkalandokkal. Vagy éppen horrorelemekkel.

Mert a sci-fi melletti egyik további fő irányzat a képregények területén ekkoriban a horror lett, és ez egészen sajátos módon forgatta ki magából a szuperhőssztorik jellegzetességeit: az atomkornak a mindenféle rémfilmek által is fűtött paranoiájában (a nukleáris háborútól a földönkívüli invázión át az „ámokfutó tudományig”) egy különleges képességekkel felruházott lény inkább horrort, mint hősiességet jelentett az emberek számára. Vagyis visszatért a több évtizeddel/évszázaddal korábbi gondolkodásmód, aminek megváltoztatásában pont a jelmezes igazságosztóknak volt kulcsszerepük: az emberfeletti lény egyben embertelen lény is.

Mindehhez jött a kommunizmus, a mcCarthyzmus, a bombától való rettegés, a hidegháborús félelem, illetve az olyan alapvető társadalmi változások, mint a lázadó ifjúság megjelenése (a tinédzsereknek többé nem feltétlenül kellett már korán munkába állniuk), és az olyan, az akkori világképet felforgató újdonságok, mint a nemzet szexuális szokásait feltáró Kinsey-jelentés. Így a fejlődés és az optimizmus mellett egy rakás negatív érzelem és bizonytalanság is jellemezte a korszakot – míg a második világháború alatt egyértelmű volt, hogy ki az ellenség, és hogyan kell legyőzni, a ’40-es évek végére és az ’50-es évek elejére a világ komplikáltabbá vált, megtelt árnyakkal és kételyekkel. A problémát már nem egy bajszos, hőzöngő fasiszta jelentette, akinek fenyegetését Amerika Kapitány egyetlen jól irányzott jobbhoroggal megszüntethette.

A Captain America sorozat egyébként kiváló példája a szuperhősök felemelkedésének és bukásának. Miután 1941-ben elstartolt, egymilliós körüli példányszámban fogyott, vagyis népszerűségében felvette a versenyt Superman történeteivel. A háború után a patriotizmus értékei köré épített szuperkatona bűnözőket ütlegelt, az írók pedig új karakterek behozásával próbálták útját állni az eladási mutatók csökkenésének – hiába. Végső, keserű iróniaként a sorozat utolsó két száma már az azt kinyíró horrortrendekhez igazodott, és Captain America’s Weird Tales címen futott. A 74. számban a Kapitányt egy démon viszi el a pokolba, ahol a Sátán színe előtt kell megküzdenie nemezisével, a Vörös Koponyával, a végső, 75. számnak pedig már kizárólag a címében szerepel a karakter: a borítón mögött három rövid horrorsztori várta az olvasót.

A legtöbb szuperhős a csillagos-sávos hőshöz többé-kevésbé hasonlóan esett ki az olvasók kegyeiből, ahogy a standokat elárasztották a rendkívül népszerű sci-fi-, horror-, western- és krimiképregények. A korszakot leginkább csak Superman és Batman (illetve valamelyest Wonder Woman) vészelte át sértetlenül, bár a változó idők szele őket is megcsapta. A ’40-es évek első felének komor, noiros bűnügyi történetei kivesztek a sötét lovag sorozatából, és Batman az árnyékok közül előtörő alvilági ostorból mosolygós és joviális „mindenki apukájává” vált, aki a képregény végén kedvesen megosztotta az olvasókkal a történet tanulságát. A dolog nyilván a karakter ellenségeit is érintette: az őrült, gyilkos Jokerből egy komikus, gőgös és bolond bohóc lett, akit Batman és Robin vidám egysorosokat rikkantva pofozott fel.

A sci-fi elemek ugyan szintén beszivárogtak a sötét lovag világába, de a műfaj aranykorának hatása Supermannél volt csak igazán érzékelhető: az Acélember korai kalandjainak társadalmi témái átadták a helyüket a teljesen elszállt fantasztikus történeteknek, amelyeket olvasva a gyerekek olyan hihetetlen akciókat és látványosságot kaptak, amilyeneket sehol máshol (Superman ekkorra korlátlanul erőssé vált, pl. puszta kézzel bolygókat tologatott). Népszerűségére jellemző, hogy még ezekben a szuperhősök számára válságos időkben is indultak új sorozatai (pl. a Superboy 1949-ben), ahelyett, hogy az addigiak megszűntek volna.

De a jelmezesek igazságosztók vesszőfutása ezzel még messze nem ért véget: néhány pár éven belül a fél amerikai társadalom haragja rájuk irányult.

(folyt. köv.)

Rusznyák Csaba