A szelíd harapófogó

Jobban nem tudom elmagyarázni. A lényeg, hogy Déry Tibor Ítélet nincs-ébe is ezzel a kíváncsi lendülettel vágtam bele. Olvasás közben kiderült, ami minden művész életrajzából: hogy ő is ember. Már a mondatok hajlásából is, hiszen Déry is próbálja mentegetni magát, még ha nem is túlzottan. Vagy talán nem is mentegetni: aki az életéről beszél, óhatatlanul utólag és már „értelmében” látja, nem abban az összevisszaságban, ahogy a dolgok megtörténtek.

Mindenesetre szép visszaemlékezés, és Réz Pálnak sincs igaza, aki szerint Déry kíméletlenül leszámol Füst Milánnal. Én, éppen ellenkezőleg, azt tapasztaltam – és ezzel győz meg Déry máshol is –, hogy mindent próbál feltárni arról, akiről beszél. „Tegyük ehhez hozzá azonban, a kellő hangsúllyal, hogy a szerep nem csak szerep volt. Ha jobb színész, s hangfogóval játszik, akkor még különös, meghökkentő ficamaival együtt is az igazságot játszotta volna el. Elfogadtatott volna. Mert mi sem természetesebb például, mint hogy egy nagy s nem kellőképp méltányolt művész meg akarja ismertetni művét a világgal, még ha meg is veti ezt a világot, s munkája magányában kíván élni. A társtalanság, bármilyen eredetű, mindig megindító.” Ilyen árnyalós szöveg sok van a kötetben, és úgy érzem, egy ilyen hullámzás a kíméletlenebb jelzőket is megáztatja. 

Talán ez is tetszett: hogy az öreg Déry valamiképpen mégiscsak bölcs és megbocsátó ember. Az említett Füst Milánnak nemcsak azt a levelét közli, amelyben elutasítja egy zsidók melletti nyilatkozat aláírását, hanem azt is, amelyik így szól: „Kedves Barátom! Csak három szót, ha megengeded. Arra kérlek, ne vesd el a sulykot, és őrizd meg ítélőképességedet, mert az méltó hozzád. Ne ülj tehát össze könnyed ifjakkal röhögni a zsidók kényszerű és aktuális hazafiságán. Mert a zsidók kényszerűségei, ha valaha, akkor most igazán tragikusak. Ez nem nevetnivaló, sem röhögni való, Barátom – ez megrázó, ez sírni való. És ha örmények volnának, nem kevésbé érezném, hogy ez így van. Amily megvetendő volt számodra az az árnyalatocska, amellyel H. magasztalta Hitler képességeit, éppoly visszás érzést keltett bennem, hogy Te, aki kedves barátom vagy, képes vagy egy halálra kergetett nép kétségbeesett próbálkozásain ’röhögni’ – és akármilyen nevetségesek is azok! Végül mégiscsak az életükről van szó, vagy nem? Barátod: F. M.” Ha az az elutasítás valóban nagyhangú és önző volt is, kissé tán gyáva is, ez az érvelés nagyon is súlyos és megfontolandó. És ebben a szelíd harapófogóban ott csücsül Füst Milán, az ember a maga ellentmondásaival.

Az Ítélet nincs-ben pedig Déry csücsül ott, a gazdag ember, aki baloldalivá lett, aki túlélte barátait, és most már csak ő nyilatkozhat róluk, ők róla nem, aki ismerte Tóth Árpádot, József Attilát, Füst Milánt, Gáspár Endrét (a könyv egyik torok- és ökölszorító része, amikor elmeséli, hogyan szökött meg Amerikába a fordító egyetlen lánya egy német tiszttel, és hogyan írta meg apjának – anyja öngyilkos lett, amikor tudomást szerzett a viszonyról –, hogy többé ne írjon neki, „nem kíván több emlékeztetőt arra, hogy zsidó családból származik”).

Megelevenednek az alakok, és hát végül is ez egy emlékirat legragyogóbb erénye. Hitelességéről keveset tudunk, illetve arra is a mondatokból következtethetünk, és ízlés kérdése, kinek hogy tetszik Déry visszatekintése. Az azonban nem puszta ízlés kérdése, hogy a portrék jók, érzékletesek: a halálos beteg Ady, a Vörösmarty Akadémia elnöke, aki kásás hangon gúnyolódik Kassákkal, Aranka, aki különféle iszonyúan izgalmas szerelmi játszmákba hajszolja. Vagy mennyit elárul egy ilyen szinte odavetett mondat: „Attila legyintett; akkor még tudott”, József Attiláról lévén szó.

Az Ítélet nincs nagy mű, egy nagy író műve. Miről ismerszik meg az ilyen? Szerintem leginkább arról a koncentrált figyelemről, amelynek köszönhetően ennyire érzékletes arcképeket tud rajzolni, s az arcképbe természetesen az alak mozgását, gesztusait, véleményeit és életviteli jellegzetességeit is beleértem. Hogy Gáspár Endrének előbb be kellett vennie azt a pirulát, amelyet aztán a felesége vett be, méghozzá női betegség ellen, hát ez megint annyi mindent elmond egy házasságról és egy emberről, hogy jobban nem is lehetne jellemezni egyiket sem.

S az édesanyja, aki nyugodtan végzi a tornagyakorlatait,„egyetlen tekintetre sem méltatva a detektíveket”, akik a nyilas uralom idején keresik fel őket. Tolószékbe került édesapja, aki öngyilkos lett. És annyi minden, tényleg egy teljes élet.

Hogy ítélet nincs, azt persze nehéz bebizonyítani, mert valamiféle ítélet mégis kialakul mindenkiről. A cím igaza abban áll, hogy valóban megpróbálja emberi módon megfogalmazni az ítéletet, hogy még a véleménynél is rugalmasabb legyen. Paradoxnak tűnik, de nem hazugság, mert az élet összetettségében hordozza igazságát. Egy nagy mű, amely elrugaszkodik az élettől, hogy visszatalálhasson hozzá.

Demény Péter