A múlt, ami a jövőben történik

A három kötetből válogatott könyv 28 novellát foglal magába, s a Válogatott novellák történetei – az Albahari prózaírói tevékenységére jellemző módon – az új könyvben – olyképpen szerveződnek egységbe, hogy töredékességük ellenére is feleselnek egymással. A fragmentumok, a történet- vagy inkább eseménytörmelékek az elbeszélői attitüd, a történetek, a szereplők, az idő- és térkoordináták révén egy olyan új egészbe tömörülnek, amely egészet kisebb-nagyobb hézagok tagolnak, s mégis, az olvasóban, az azonos szereplők révén, egy családi legendáriummá állnak össze. Ezen a tényen az sem változtat, hogy mint fentebb már megállapítást nyert: az elénk táruló mű – a kiadói válogatásnak köszönhetően – három különálló kötetből válogatott rövid történetekből készült, amelyek, amint az az olvasás közben kiderül, a hálózatos építkezés eredményeként, előre és hátra, illetve visszautalásokkal is egybekapcsolódnak, mint például a Három megálló hazáig című novellában és a gyűjteménybe ötödikként besorolt Alkímia címűben láthatjuk a kötet „főhősének“, az apának a sorsával kapcsolatban: „…sohasem érte el, hogy osztályvezető főorvos legyen (nem számítva igazgatói beosztását Pećben, ahol ő volt az egész körzetben az egyetlen orvos az egyetlen nőgyógyászati ambulancián), sem Ć-ben, sem pedig Zimonyban.” Az Alkímiában az első novellában elhangzó megállapítás mintegy folytatódik: „Én a beláthatatlan távolból érintkezem veletek, ahol mi, a család, egy még ismeretlen múltban élünk, s ami minden Mában megtörténhet. Apám itt, az úttalan utakon a sikerről ábrándozik, amelynek, véleménye szerint, be kell következnie. Álmodozik, és nem lát. Nem veszi észre, hogy már évek óta nem hívják meg az orvostársaság gyűléseire, hogy senkit sem érdekel előadása a szülőutak lágy részeinek sérüléseiről.”

Ezt az előre és visszautaló összekapcsolást a figyelmes olvasó bölcseleti szinten is megtapasztalhatja, mégpedig a kötetbe negyedikként besorolt Ez volna az öregség, fiam?, az ötödik Alkímia, a hetedik Játszótér, a nyolcadik Jótevő, a kilencedik Jahiel, a 17. Pára és a 25. Ruben Rubenović egykori rőföskereskedő halálának leírása című történetben, amelyekben a Talmud és a Példabeszédek könyvének bölcsességgel kapcsolatos eszmefuttatásai, legfőként azonban Dávid fiának, Jeruzsálem királyának, Salamonnak, a Prédikátor könyve című bölcseleti művében megfogalmazott egy-egy örökérvényű igazság átmesélve, parafrazálva jelenik meg.

Az Ez volna az öregség, fiam? című novellában olvashatjuk: „A bölcsesség, magyarázta apa, fontos dolog: sok bölcs van, de közöttük kevés az okos. Valószínűleg, köhintett Ruben Rubenović egykori rőföskereskedő, és reszketeg ujjaival végigsimította szakállát. A rabbik, tette hozzá, azt mondják, hogy a szív a legjobb prédikátor, az idő a legjobb tanító, a világ a legjobb könyv, és Isten a legjobb barát… Valószínűleg, köhintette rá Ruben bácsi. A rabbik szerint, kezdte, a tegnap a múltunk, a ma a jövőnk, a holnap pedig mindenki titka. Csak az Isten, tette hozzá halkan, csak ő ismeri a titkokat.” Csupán zárójelben jegyezzük meg, hogy e szövegrészben a Talmud és a Példabeszédek könyvének bölcseleti világát véljük fölismerni.

A Játszótér című Albahári-novellában mintha folytatódna a fent idézett rész: „Nem kell emlegetni azt, ami azelőtt történt, mondja Ruben Rubenović, mert nincs semmi új a nap alatt. Ami volt, ugyanaz, ami ezután lesz… A szív fél próféta, nevetett a kereskedő, és fölemelte mutatóujját: Én nem vonom kétségbe a te tegnapodat, létezik, mint ahogyan létezik a ma, amely a te holnapod.“ S ha fentebb szó esett a Prédikátor könyvéről, hadd mondjuk el, hogy e mű 3. fejezetében áll az alábbi mondat: „Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt, és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt.”

A Jótevő című történet a Talmud jelentőségére hívja fel a figyelmet: „Az első, amit megtanultam, az volt, hogy a világ – a Talmud tanítása szerint – három dolog: a törvény az istenfélés és az őszinte jótétemény által maradhat fenn.”

Az Alkímia szintén része ennek a varázslatos szövedéknek: „Ez az egész élet egy kitérő. Nem tudjuk ki, de elhelyezett minket a lét értelmében és az egy feladatra irányuló életben, hogy feltárjuk saját, egyéni részvételünket és annak értelmét az általánosban. Ami persze nem könnyű. Ezért aztán a céltalanság érzésével halunk meg, és azt óhajtjuk, hogy ismét, akármilyen rövid időre is, de az égre, majd az alattunk lévő térségre tekinthessünk; hogy emlékezzünk az elsárgult térképekre, ahol nem jártunk soha, és haljunk meg csupaszon, üresen, úgy, mint amikor születésünkkel megleptük a világot.”

A Jahiel című novellában a régi, már-már elfeledett, ismerős (Jahiel) beszéde, a maga módján szintén kapcsolódik az elsőként emlegetett két novella bölcseleti anyagához, az Alkímia születésre és meghalásra vonatkozó mondata pedig szinte szó szerint megismétlődik: „Az ember ökölbe szorított kézzel születik, s nyitott tenyérrel hal meg… Amikor meghal, minden, amije volt, kihull a kezéből. Csupaszon és szegényen tér meg abba a birodalomba, ahonnan csupaszon és szegényen érkezett” – áll a Jahiel című novellában. Az Alkímia és a Jahiel idézett szövegei is visszanyúlnak a Prédikátor könyvéhez, mégpedig az 5. fejezethez, amelyben többek között ezt olvashatjuk: „Ahogyan világra jött anyja méhéből, mezítelenül, úgy megy el ismét, ahogy jött; Semmit sem kap fáradozásáért, amit magával vihetne. Ez is fájdalmasan rossz dolog, hogy ahogyan jött, ugyanúgy kell elmennie.””

A kötet közepén, a sorban a 17. novella a Pára ugyancsak tartalmaz bölcseleti kitételeket: „…nehéz megállapítani, mi az idő és az idő, minden a természetben, minden szüntelen ismétlődés, nincs vég és nincs kezdet, nincs különbség.” S ha kapcsolódási pontot keresünk a Prédikátor könyvével, akkor annak 1. fejezetéből az alábbi kijelentést kell idéznünk: „Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt.”

A könyv vége felé, a 25. novellában, a Ruben Rubenović egykori rőföskereskedő halálának leírásában olvashatjuk: „Minden napot tekintsetek úgy, folytatta Ruben Rubenović, mint az utolsó napot”, mert idézhetnénk a Prédikátor könyvének 6. Fejezetéből: „…mi válik javára életében az embernek, hiábavaló életének pár napján, amely elsuhan, mint az árnyék?”

– ezek a koordináták is kiolvashatóak a fenti idézetekből, s méginkább, természetszerűleg, a teljes novellákból. Érdemes-e a múlttal foglalkozni akkor, ha az örökérvényűnek tartott szentenciákból indulunk ki: „Nem kell emlegetni azt, ami azelőtt történt, mondja Ruben Rubenović, mert nincs semmi új a nap alatt. Ami volt, ugyanaz, ami ezután lesz…” – olvassuk a Játszótérben. A múlhatatlan, tartós, örök idő jelenik meg az idézetben, mert ha úgy vesszük, jövő sincs, mert, ami lesz, az már régen is megvolt. Vagyis amint a Pára című novellában olvasható: „…nehéz megállapítani, mi az idő, minden a természetben, minden szüntelen ismétlődés, nincs vég és nincs kezdet, nincs különbség.” Ha pedig nehéz vagy egyáltalán nem lehet megállapítani, hol a kezdet és hol a vég, mivel az örök körforgásban szüntelen az ismétlődés, az elbeszélő ki nem mondott szándéka az is lehet, hogy egy lépést tesz az örökkévalóság felé, esetünkben azonban – mivel irodalmi művekről van szó – minden bizonnyal helyesebb azt mondani, hogy a művekben az egyidejűség az, amivel folyamatosan szembesülünk. Nézzük csak meg a fentebbi Alkímiából vett idézetet: „Én a beláthatatlan távolból érintkezem veletek, ahol mi, a család egy még ismeretlen múltban élünk, s ami minden Mában megtörténhet.” Tér- és időbeli távolság, amelyben a múlt nyilván azért ismeretlen, mert egyrészt elmerült, másrészt az olvasó számára egyébként sem ismert. A még ismeretlen múlt pedig addig ismeretlen, amíg az elbeszélő jóvoltából a műalkotásban meg nem elevenedik, s a velünk, az olvasóval, való érintkezés, a mű, a könyv révén, mává, jelen idejűvé nem válik, mert minden, ami volt, az most van: a múlt, az most történik, vagy – amint azt Albahari mondja – majd a jövőben fog megtörténni, s ennek a jövőnek az ideje is a mában vagy a múltban van.

Albahari novelláiban, a narráció, az elbeszélés szintjén, a leíró nyelvnek köszönhetően, a múlt jelenként és jövőként, a jelen és a jövő pedig valójában múltként jelenik meg. Ha Félicien Marceau-t akarnánk idézni, azt mondhatnánk, ez a „historikus, abszolut idő”: a leírás értelemszerűen a megállított, mozdulatlan idő, amelyben a történés, az írás és az olvasás ideje is összemosódik: jelen idővé válik. Amit az elbeszélő láttatni akar, az mind megtörtént, lezárult esemény, még az is, ami majd a jövőben fog megtörténni, lásd az Alkímia című novellában szereplő kijelentést: „Sok-sok évvel később beleszeretek majd Elzába, a virágáruslányba, aki koszorúüzletben dolgozott.” Ez az a szituáció, amelyről a Pára című novellában említést tesz, ez pedig, hogy „idő keveredett idővel”.

A valóság is csupán egy megmerevedett tükör, amelyben láthatóak a dolgok, s az elbeszélő is látja magát, de ebbe a képbe csupán a narráció révén hatolhat be. „Valóság mindaz, ami létezik, a nappal fénye és az éjszaka sötétje, a reggel, a dél. De nem, ez már az idő, s az idő nem létezik, csak a nappal és éjszaka, a köd, a patak, a szomorúfüzek. Ez minden fiam, ezenkívül semmi más nincs, nem tapintható, nem látható” – olvashatjuk a Mozi című történetben, Az ember, aki megölte Liberty Wallance-t című fejezetben. S tovább ugyanitt: „De még ha a másik oldalt választod is, amely láthatatlan, távoli és érzékeinknek hozzáférhetetlen, mitévő leszel? Valóságnak nevezed és ugyanott vagy. A játék tehát ugyanaz, lényegtelen, melyik oldalról kezded. Ami nem valóságos, azt az elme úgysem éri fel.” Mégis, akkor mi az, amit az olvasó lát, ami kitárul előtte? „Az olvasó csupán a történet ismertetésének kísérletét látja, s eközben – miként a bármilyen egyéb ábrázolásnál is – a hibák elkerülhetetlenek. A történet így ebben a formában csupán látszat, s annak lényege az író előtt ismeretlen” (uo.). S mi az a történet, amely az olvasó előtt lejátszódik? Csupán „az írói fantázia gyümölcse” – írja ugyanebben a fejezetben. A történet hősei pedig nem mi vagyunk – írja a Mozi Godzilla, a tengeri szörny című fejezetében. S mi történik, amikor az író belefog a történetbe? „…Amikor a történet kezdődik, többé nincs visszaút. Együtt indulunk annak (még feltáratlan, nem létező) térségein, ugyanakkor tudjuk, hogy mindegyikünk a maga útját járja, vagyis: kihasználva a metafora lehetőségét: íme egy alagútba értünk, ahol nem látjuk, nem halljuk egymást, inkább talán csak megsejtjük, ám oly nagy a félelem, hogy elnémíthat” – idézzük a Ruben Rubenović egykori rőföskereskedő halálának leírásából. „A történet végén, a metaforában: az alagút végén, amikor a fény előbb homályosan, majd egyre élesebben felfed minket, megtudjuk, mennyiben különbözünk egymástól, találgatásink mennyire gondatlanok, és reményeink mennyire csalfák. A metaforának a történettel szemben viszont van egy előnye: önök, ha kiábrándulnak, ugyanazon az úton visszatérhetnek az alagút kezdetéhez: míg az egyszer elolvasott történet már nem ismétlődhet: nem olvasható visszafelé.” (uo.)

A kérdések kérdése pedig, hogy „…mi a valóság, hogy létezik-e valóság?” Az író válasza: „a történet tehát magától keletkezik…” (uo.) S mit tehet maga az író? „E történet írója lehajol, felemeli a kisfiút (vagyis gyerekkori önmagát), néhány lépést tesz, és az alagút végéhez ér. Már régóta bent van az alagútban, s többé nem bizonyos afelől, hogy létezésének helye a metafora, a valóság vagy egy ügyesen megkomponált elbeszélő próza” (uo.)

A bizonytalanság pedig még ennél is nagyobb, ha számba vesszük A halál Antóniója egyik megállapítását: „A történet, amelyben mindez lejátszódik, az írói fantázia gyümölcse.” S „a történet, melyben mindez lejátszódik, nincs többé.”

A Dolgok, melyeket nem tudhatunk című novellában olvassuk: „Mikor benyitott, megállt, szinte megbújva a nagy tálca mögött, s Daniel tudta, mit lát: ugyanazt, amit kevéssel azelőtt: nem a valóságot, mert a valóság mindig mozgásban van, hanem a létezésnek valamilyen megmerevedett formáját, a valóság fényképét.” A Folyóparti séták című novellában hangzik el az apa részéről, hogy „nincsenek már igazi történetek… nincs már cselekmény… nincs kibontakozás…” Ruben Rubenovic közbevetése pedig: „…úgy tűnik minden igazi történetet elmeséltek már, többé nincs mit mesélni.” Az Esszé című novellában az író kijelenti, hogy „a művészetnek úrrá kell lennie a megkopott kereteken. Többjelentésűnek kell lennie! Törekednie kell a szintézisre és sűrítésre.”

Amennyiben tudomásul vesszük, hogy többé nincs mit mesélni, felvetődik a kérdés, mi az, amit az író, az elbeszélő elmesél. Albahari történetei a szó szoros értelmében alig nevezhetőek történeteknek. Az, ami a „mozdulatlan időbe” merevített leírásban megjelenik, az emléktöredékek árnyéka, s ebben az árnyékban minden együtt létezik, ugyanúgy, ahogy minden ember lelkében, tudatában mindaz, ami a születésétől kezdve megtörtént vele. Az élet emléktöredékeinek árnyéka a lélekben. Ezeket az egymásba folyó árnyékokat emeli ki a feledés homályából, hogy a sors, a sorsok lezártságát valami módon feloldja. Újraéleszteni pedig csupán a metaforában lehetséges, vagy pedig úgy, hogy elővesszük a fényképalbumokat, s lapozzuk és lapozzuk őket, s közben az emlékek árnyéka mozogni kezd, úgy, mintha egy moziban ülnénk.

Az Alkímia című novella elején, sorra véve a nőtípusokat, a vörös hajúakról, akik a mendemondák szerint „…a hegyi tündérektől származnak…” azt mondja, „ők vízcseppből lesznek, és lebegnek a levegőben, az aszfalt fölött”.

Az Apám evangéliuma című novella, de az egész novelláskötet csúcspontja az apa vízen járása: „Apa néhány lépést tett lefelé a betonlépcsőkön. Valaki tönkretette a folyót, mondta, csak nem tudom, kicsoda. És lépdelt egyre lejjebb, nem fordult vissza, hamarosan eltűnt a járda kőszegélye alatt. Aztén nemsokára megláttam, amint óvatosan kerülgetve a tócsákat és a cuppogó sarat, a vízhez közeledik. Arra gondoltam, mégis figyelmeztetnem kellene: korára, leplezetlen ügyetlenségére, meg arra, hogy a folyópart nagyon csúszós. De ő kitartóan haladt tovább, megkerülte az akadályokat, s amikor már azt hittem, átázik a cipője, lába, nadrágja – rálépett a vízre. A folyó megremegett a teher alatt, a hullámok összerándultak, s apám, karját kitárva, mint a kötéltáncos, egyre magabiztosabban haladt, egyre jobban bízva egyensúlyérzékében. Rémületemben behunytam a szemem, de hiába. Csak ment tovább a felborzolt víztükrön, nyugodtan, rendíthetetlenül, tovább és tovább, arccal a szélnek, nem törődve viharral, havas esővel, mígnem elérte a túlsó partot, s akkor teljesen kimerülten leroskadt a piszkos fövenyre. Ott ült zihálva, könyökére támaszkodva; ám időről időre mégis összeszedte erejét, s felém intett, és meglepően érces hangon átszólt hozzám: Gyere! kiáltotta. Mire vársz?! Gyere!”

Az Anya című történetsor Apára irányuló figyelem című részében az apa leánya férjhezmenetelekor „… a szeretetteljes és talán aggódó apa görcsös, féktelen zokogásban tört ki, hétrét görnyedve, mint amikor valakit az utcán elfog a rosszullét, csak akkor veszik észre a meghívott vendégek, hogy ő, apa, mindvégig nem lépked, hanem lebeg, a levegőben járkál, egy deciméterrel a szőnyeg és a parketta fölött, nem érintve a talajt, nem érintve a valóságot.”

A Befejezetlen kéziratban egy olyan időgörbét ír le, amelyben minden megtörténik: kétségbeesés, bizonytalanság, az esőt nem napfény, hanem havas eső váltotta fel, oly gyakori volt a szivárvány, hogy az utcán járni se lehetett, a szél hetekig betemetett mindent papírhulladékkal, a csillagok reggel sem tűntek el az égről, a nyári napok lerövidültek, s a dél nem egy órakor ért véget, hanem délután ötkor, a fagy augusztus elején beszögezte az ablakokat…  A szakadó esőben „ismét látom apámat: hatalmas esőfelhő közepén áll, elfeledve, elhagyatottan a sáros parton, míg vízpatakok, kígyófolyók csorognak homlokán a szemébe. Most lassan felemeli kezét, egészen az arcáig, és az eső megáll, nem szűnik meg esni, de megáll a levegőben, egy méter hatvan centiméterrel a füld felett, és csak időnként, egy kegyetlenül fehér és áttetsző emberi kéz alakjában megérinti apa arcát és nyitott tenyerét.”

A kötetzáró Jeruzsálem című történet a város metafizikai jelentéstartalmán túl az apa haláláról szól. S bár magában a történetben nem szerepel, de e sorok írójában összekapcsolódik a két tér, a két idő: amikor az apa átegyensúlyoz a folyón, s a túlpartról hívja az őt dermedten néző fiát, s átkiált neki: Gyere! Apja halála előtt „nyár vége volt, már beköszöntött a koraősz, de még ingben jártunk. Emlékszem: könnyűnek, félelmetesen könnyűnek éreztem magam. Szinte repülni tudtam volna. Akkor telefonált valaki, és bejelentette, hogy apa meghalt – s a szavak többé nem voltak fontosak.” S itt vége a történetnek, vége a könyvnek. A telefont megelőző szituáció, s a repülni tudás érzése is elszállt, pedig, amíg még megvolt, át is mehetett volna, az apát követve a vízen, a túlsó partra.

Mivel esetünkben egy könyvről van szó, nyilván az írás és befogadás problematikája is felmerül. S ha fentebb mozaikszerűen összerakott, fényképekbe merevült, emléktöredékekről és egymásba folyó árnyékokról beszéltünk, amelyek egy mozdulatlan időben léteznek, akkor az egymásba torlódott idő egyidejűségében

S mondhatjuk, az olvasó ezzel az elbeszélői fogással egyáltalán nem jár rosszul, mert egy olyan evangéliumban találja magát, amelynek időbeli koordinátáit az Exodus (i. sz. e. 1445 körül), vagyis az Egyiptomból való kivonulás, a leghíresebb és legnagyobb jeruzsálemi király, Salamon, i. sz. e. 1000-ben befejezett Prédikátor könyve, a Spanyolországból való kiűzetés (15. század vége), az időszak, amikor a Duna túloldala még Magyarország volt („A túloldal már Magyarország, próbáltam meggyőzni”), a II. világháború és a táborokba való elhurcolás, majd az 1945 utáni újjáépítés és a családalapítás. A Pećben és Ć-ben való ottlét, s a zimonyi otthon melege, a család és a baráti kör, az ismerősök, a nők, az udvarlások, az élet apró kockái. Végül a koordináta pontos évszámai: „Apám 1961. március 18-án megőszült, majd a következő: „1972. szeptember 13-án, hazatérőben szokásos sétánkról, apával felfedeztünk egy játszóteret”, s végül „1973. december 3-tól 1973. december 16-ig, azaz teljes tizenhárom napon át az ajtónk előtt állt az Ember, aki megölte Liberty Wallance-t”. A kötet gazdag, vagy talán inkább széleskörű téridejéhez hozzátartoznak a jeruzsálemi utak, találkozás Jézussal, az elmúlással, a halállal, amikor apját, Izrael földjéről hazaviszi Belgrádba, meghalni.

Albahari rövid történetei nem hagynak bennünket közömbösen, s annál sikeresebbek, minél mélyebb és szélesebb világot nyitnak meg bennünk.

(1990)

Forum Könyvkiadó

Újvidék, 1989

150 oldal