A felszín, és ami alatta van

SZOLCSÁNYI ÁKOS: A FELSZÍNRŐL

Az utóbbi évek egyik legfigyelemreméltóbb költői indulása (Csehország szép, útjai jók, Orpheusz, 2008) minden bizonnyal Szolcsányi Ákosé. E meglehetősen szűkszavú, ritkásan, de akkor a fontosság érzetével szóló lírikus nem kevés merészséggel mind az utóbbi egy-két évtizedben (minimálisan) elvárt posztmodern formai bravúrmutatványok, mind az egyre szenvtelenebb, sterilebb hangú, kváziobjektív líra hatásaitól függetlenítve magát nem tett mást, csak versszerű verseket írt. Méghozzá a szó legnemesebb értelmében véve, mindenfajta lilaködös művészkedés nélkül, sokszor rímelve is, minden veretes pátosztól és tocsogó giccstől mentesen, mégis érzelmileg, és ha ilyesmit egyáltalán szabad felfedezni pályakezdőknél, meglehetős érettséggel felvértezve. Hangja már az első könyvbéli megszólaláskor sem mutált, kevés kivételtől eltekintve meg sem remegett, így érthető, ha az irodalomkövető közönség izgatottan várta a folytatást.

Szolcsányi azonban második, A felszínről című kötetével, mint egy magára valamit adó, lezser rockzenekar, szabályosan fityiszt mutatott ezen várakozásoknak. Hogy a rezignált, elmélkedő lírai hatások kerültek túlsúlyba ezúttal, már a kötet pretextusai is éreztetik, a könyv egy (verseskötetben első ránézésre elég száraznak ható) Melville-idézettel nyit, majd Szép Ernő Néked szóljának feldarabolt és összekevert szövegdarabkái kísérik a három ciklusnyi versadag minden egyes darabját, akár odakívánkoznak az épp aktuális vers elé, akár nem.

De nem csak e (korántsem lényegtelen) külsőségek terén változott sokat Szolcsányi költészete, hiszen e versekben már érezhetően teljesen más hang szól (részben) más dolgokról. Statikus szituációk elevenednek meg, írná a kritikus, de a könyv számos darabjában nincs túl sok elevenség, esetenként még szituáció sem nagyon. S bár, hogy mindjárt az egyébként igen jól sikerült kötetnyitóból hozzunk példát, természetesen akadnak eredeti, figyelemre érdemes momentumok („Rajtad kívül – csupa átmenet, lágy, mint a / folyóvíz a kárvallott kavicsok fölött.”), ezek a fel-felvillanó eredetibb megoldások többször is elvesznek valami kásás egyen-versnyelvben. Olyanfajta masszában, amelyet manapság inkább Szol­csányinál egy vagy fél generációval fiatalabb lírikusok használnak előszeretettel, s amelynek nyelvi-han­gulati-prozódiai Kemény–Borbély–Györe–Marno reminiszenciái is már csak közvetett hatások, lévén elsősorban a Telep-csoporttól öröklődnek tovább – érthető módon mindig egy kicsit tompábban. Nézzünk példát: ez az (Kele-Fodor Ákost idézem) első kötetében még „gazdag és ravasz” nyelvvel megáldott költő négy évvel későbbi könyvének lapjain már ilyesformán kezd verset: „Vannak a többinél fontosabb kérdések, / nem, a kényelem szerintem sem válasz.” (Az ínyenc)

Szolcsányi azonban kivételes irodalmi és dramaturgiai érzékkel megáldott, nem kevés érzelmi intelligenciával bíró költő, így bármilyen modorba és tónusba merítse is versei nyelvét, akarva akaratlanul is (többnyire) igen jó költészetet csinál. Főként, mikor nem szorítja vissza korábbról eredő, leheletfinomságú, kesernyés iróniáját, és vagy ahol a verset bár emlékező szituációba pozícionálja, mégsem „csak” történetet mesél. „[m]ár nem vagyok a régi, / mondta apánknak, hozzá is ez volt az első / nemapós mondata, többet nem bíztak / nagyapánkra, az ő korában a szégyen már / veszélyes következményekkel járhat, mondták” (Megismerjük a következmény szót). Épp az ilyen sorok környezetében különösen bosszantóak a helyenként (ez esetben például egy amúgy igen jó versben) feltűnő, odakentnek, slendriánnak ható megoldások, mint ez a verskezdés: „A papunkat szeretem is, de / csak a hálát látja.” (A sirató), vagy, szintén egy felütés: „Amíg nem kapnak el, tisztaság: / csak nevemé a bűn.” (Hasfelmetsző Jack), továbbá (verszárlatként): „mintha volna tanulság, pedig csak megszokta, hogy / nem lát semmit, és hogy amit mégis lát, az nincs” (Pánik). Az idézett helyeken a hajdanán oly rokonszenves módon egyszerre koraérett és komoly, másrészről viszont kérlelhetetlenül szarkasztikus és megejtően szellemes versbeszéd helyett jobbára csak felszínes bölcselkedést, valami avíttasan veretes, közhelyes gondolatiság erőltetését találjuk.

Lám, mennyit összepanaszkodtam A felszínről kapcsán és még ki sem böktem, hogy ez – minden gyarlósága dacára is – igen jó könyv. Igaz, nem annyira az összkép és a (számomra nem teljesen tisztán kirajzolódó) koncepció, mint inkább a jó, mi több, emlékezetes versek nem kis száma miatt. Ilyen például Az üldözöttek megrendítően szép, komor (mégis finom, szerencsére szájbarágástól mentes) allegóriája, a Követ szeretni, A férfiak („A visszajáró férfiak eleinte / kiváltanák, a kezét is megkérnék, / lassan értik meg, hogy nem lehetnek / fontosak, ha ő sem az”), A liliomtipró („így szégyenkezik minden, ami nem / gömbölyű”), A patkányok, A gyászoló, A halottkém („rögtön eldől, ki-ki melyikünket / akarja, és senki sem közömbös”), A sebész és a felsorolás még folytatható volna. A kötetben nagyítóval is alig lehet jó sorok, tetszetős megoldások, meghökkentően eredeti szótalálások nélkül való verset találni, Szolcsányi Ákos tehát mennyiségre ismét nagyon sokat tett le az asztalra. Az esetleges kritikusi szemöldökráncoló aggodalmaskodás inkább e költészet nagy vonalakban megfigyelhető alakulásának szól.

Hiszen, ahogy maga Szolcsányi is írja a Hasfelmetsző Jackben, „egy bemutatkozás nem lehet hazug”. S bár végső soron e mostani folytatás sem az, a felvett és érezhetően nem mindig mellékíz nélküli költői pózok, a szerzőtől eddig (s ami nagyobb baj, mostani kötetében is) némiképp idegennek tűnő, (ál)szenvtelen, tárgyias líraiság sokat gyengítenek az összképen. Fontos azonban szem előtt tartanunk, milyen fehérholló-ritkaságú manapság az a merész és bátor (még ha az épp regnáló irodalmi divat felé is tett) gesztus, amivel egy költő képes elsőről második kötetére megújítani eszköztárát és (úgy tűnik) költészetének alapjait egyaránt. A kitaposott ösvényt tehát új és izgalmas kísérletek terepére cseréli. Márpedig a tudományos gondolkodás úgy tartja, hogy a (többé-kevésbé) negatív eredmény is eredmény, s így korántsem érdem nélkül való. Ha A felszínrőlt vesszük alapul, ez a feltevés a költészet esetében is bízvást bizonyítást nyerhet.

(Pesti Kalligram Kft., Budapest, 2012. 86 oldal, 1995 Ft)

 Nyerges Gábor Ádám

Megjelent a Tiszatáj 2014/2. számában