„Szökünk, ha elviselhetetlenül szeretnek, szökünk, ha üldöznek”

Az antracit színű borítón egy megviselt, sokat látott, jellegzetesen romos pesti udvar kapualjában egy fiatal kora ellenére megviselt, sokat és messzire látó férfi, a költő áll. Előtte, tőle jobbra szellemszerűen elmosódott alak jelenik meg, a hosszú záridő mellékterméke. A kapualj egy folyosóra vezet, mögötte egy résnyire nyitott ajtón szűrődik be a fény a külvilágból. Hogy kijusson, a költőnek először egy sötét folyóson kell végigmennie egyedül. A kép a halálának metaforáját is ábrázolhatja. Sziveri mintha kissé behúzná zakóját, bizonytalanul, de eltökélten állna az hosszú, visszatérés nélküli út előtt.

Az olvasást érdemes ott kezdeni, ahol a Sziveri-recepció is teszi, a kiforrott költő műveivel, és visszafelé haladni az időben, egészen az első kísérletekig. Ez a meglehetősen szokatlan olvasási stratégia ugyanis lehetővé teszi a jelentől távolodva, a múlt eseményeit reprodukálva megérteni a szerző korai korszakának hirtelen felgyülemlő műveit. Sziveri korai költészete ugyanis – szemben a kései művekkel, melyek a közösség sorsával azonosítják a költőét – általános állításokat fogalmaz meg. A környezet, a konkrét helyszínek melyben késői versei születtek mind jelentősebb szerepet kapnak a művekben. A folyamatosan változó környezetet stációként is jellemezhetjük, Sziveri pedig énjét és állandósult kétségeit, küzdelmeit, bizonytalanságait összesen mindössze egy bőröndbe is képes becsomagolni. Megválni nem akar tőlük, mint azt a Rövid élet titka című írásában vallja:

„Él és emlékezik tehát egy „kalandor”, megéli emlékeit, megemlékezi életét. Majd ő maga is belepusztul boldogsággal pácolt csalódásainak, ürességének, hiábavalóságának sorozatába.

S történik mindez egy olyas vidéken, ahol mint vegyes saláta élnek egymás hegyén-hátán a népek, és inkább megtűrve, mintsem szeretve egyik a másikát.

Még jó, hogy az embernek mindig akad egy koffere, melybe begyömöszöli holmiját, s meglép — az újabb kilátástalanságok felé. Merthogy szökésre ok bármikor akad. Szökünk, ha egyedül maradunk, szökünk, ha elviselhetetlenül szeretnek, szökünk, ha üldöznek”.

Sziveri János alkotói történetét az irodalmi recepció az Új Symposion történetével azonosítja, vagy legalábbis annak kontextusában tárgyalja. Ezt a helyeztet alapul véve elmondhatjuk, hogy a költő legismertebb verseiben a magánvilág, a személyes élethelyzetek trivialitása nyilvánul meg. A Kos jegyében, a Zuhanó diadém, a Kóma, a Felnégyelt tájakon, a Bal-kánon, a Bábel, a Foggal, körömmel a személyes tragédia feldolgozását jelzi, amikor ez sikerül, akkor megjelenik a humor, gyakran idézetek, kölcsönzött szövegek formájában. A banális részleteket tehát az intertextualitások és parafrázisok egyensúlyozzák ki. Ha a költő nyelvezetéről szeretnék beszélni, akkor az írott beszéltnyelvűség fogalmát kell segítségül hívni. Walter Ong a kommunikációtörténetben megkülönböztet elsődleges szóbeliséget, írásbeliséget, a technika eszközeivel megvalósított másodlagos szóbeliséget. Ezt a hármast követi a modern utáni kor töredezettségére, a nagy narratívák megkérdőjelezése során született írott beszéltnyelvűség, mely Sziveri beszédmódját is jellemzi. A megszólalása ily módon gyakran nem mutat túl a konkrét érzések, kialakított vagy felvett attitűdök jelzésén, ez azonban illeszkedik a korszak, az 1980-as évek magyar lírájának tendenciájába. Az egyik ilyen attitűd a fennálló rendszerrel való szembefordulás a költészet eszközeivel, a személyes létezést túlszabályozó keretek elleni (belső) küzdelem. Megjelenik a felelősség kérdését is felvető szociális implikáció, melyet a kisebbségi létben tapasztalt anomáliák csak tovább fokoznak. Ne felejtsük el, hogy a költő egy olyan korszakban érkezik Budapestre, amikor a korábbi rendszer felbomlott, de az új még nem alakult ki, a magyar kisebbségi létről való beszéd pedig még alulreprezentált, és fél-, illetve tévismeretekkel volt terhelt. Sziveri költői gondolkodásmódját meghatározta a délvidéki magyar irodalom töredezettsége, és most már kimondhatjuk, hagyománynélkülisége is. Ebben a kontextusban, ahogy az Új Symposion keretein belül is más lapoktól és az anyaországtól eltérően szerepet kaptak az elitkultúra által be nem fogadott irodalmi formák és kísérletek, szabad, és gyakran a meghökkentés szándékával felvállalt beszédmódok. Sziveri verseiben így mindvégig, még Pesten is jelen van a helyi, kisebbségi jelleg, a couleur locale, mely egy történelmi tragédiából kiindulóan ellentmondó érzelmek és eredettörténetek keveréke is egyben.

Sziveri tiltakozását tehát a populáris kultúra eszközeivel, a slágerek, tömegdalok testével fogalmazza meg. Költeményei kapcsán nem mindig beszélhetünk műfajokról, de még műnemekről sem, ráadásul erőteljesen megjelenik benne a vizualitás is, amire az adhat magyarázatot, hogy Sziveri a képzőművészetben is kifejezési formára lelt. A most megjelent összefoglaló kötet belső borítóin, illetve lapjain a szerző rajzaival találkozhatunk, melyek leginkább korai költői korszakával alkotnak egészet.

A Sziveri költeményekben az alany már nem mindentudó, csupán kis részeit ismeri a világnak, de betegségével együtt ismeri meg saját mulandó testét is, amiről szövegeiben tudósít. Ebben a kontextusban saját teste gyakran a természet testét is jelenti, a benne zajló folyamatok pedig a természetre is kivetíthetők. Erre utalnak az olyan címek, mint a Terpesz, a Testcsel. Hasonló képekkel találkozunk Pilinszky műveiben is. Mintha nem lenne ura testének, amit a betegség csak tovább erősít. Nem kíván, de nincs is ereje az örök és általános igazságot keresni, megelégszik jelenlegi helyzetének jelentésével.

Erős szakadék húzódik a korai versek és a költő életének utolsó két évében írt versei között. A korai versek felé haladva az olvasó számára mind nyilvánvalóbbak lesznek az avantgárd jegyei, a költő kísérletező szándéka, az alany egocentrikus, gyakran öncélúan nevez meg dolgokat, ilyen például a Szabadgyakorlatok kötetben szereplő narancs képe is, mely ellenáll az értelmezési stratégiának, szimbolikus vagy metaforikus jelentése elhanyagolható, mivel bármely másik tárggyal behelyettesíthető. A lírai én itt csupán független létező, képtelen konkrét, a tárgyi világból vett jelenségre utalni vagy másik énnel kapcsolatot létesíteni.

A most megjelent gyűjtemény érdekessége, hogy az olvasó találkozhat a fejezetcím alapján néhány gyerekverssel is, ezek azonban pszeudo- gyerekversek, talán a leegyszerűsített beszédmódjuk az egyetlen, mely hasonlóságot mutat a gyermekeknek írt művekkel. A dramatikus művek egyik fő jellemzője a kísérletező jelleg, a párbeszédeket lírai részek rántják össze, és komoly vállalkozás lenne előadni őket. Az esszék és az alkalmi beszédek egy-egy délvidéki magyar szerző műveiről szólnak. A kötetet a már említett önéletrajzi írás mellett interjúk, majd jegyzetek zárják.

A könyv megjelenése remélhetőleg hozzájárul majd a szerző műveinek újrafelfedezéséhez, és további értelmezési kísérletek tanúi lehetünk majd. Sziveri János 1990 és 1991 között megjelent versei ugyanis a kortárs irodalom kiemelkedő alkotói közé emelik a szerzőt. A kötetet Reményi József Tamás szerkesztette, a szöveget Utasi Erzsébet gondozta.

(Szerk. Reményi József Tamás, Gondolat Kiadó, Budapest, 2011)

Szűts Zoltán

Forrás: magyarszo.com