A szociofotózás kellékei a Nincstelenek című regény képi világában

BORBÉLY SZILÁRD REGÉNYE

A Nincstelenek a remény és szépség nélküli világban múló gyermekkor könyve. A regényben, a sehova nem tartozás űrjében, a gyökértelenség tapasztalatában cseperedő kisfiú mikrovilága elevenedik meg. A műben ábrázolt család idegen marad a parasztok között, ahogyan nem tartozik a cigányok közé sem. A cigánysoron áll a házuk, amely egy szobából, egy konyhából és egy spájzból áll. A belső terek leírásai a regényben szociofotók gyanánt részletesen időznek a ház nyomorúságos tárgyain.

A következő képek tárulnak az olvasó elé: egy sarokba állított moslékos vödör, döngölt padló leterítve szurkos vászonnal. A bútorzat egy konyhaasztalból, és egy karos faládából áll, amin ülni is lehet. Látunk egy kisfiút, aki az anyja mellett, és egy lányt, aki az apával alszik a „surgyén” vagyis a szalmazsákon. A szegénység ételei a „platton” készülnek, a krumpli levéből készült üres leves, puliszka vagy jobb napokon a túrós haluska. A szöveg leíró részei a szociofotók kellékeivel ábrázolják a falusi környezetet és lakóit.

Míg a fekete-fehér fényképeken a fény és árnyék összjátéka többet fed el a mélyszegénység, a nincstelenség csúfságának részleteiből, ugyanakkor emelkedettebbé teszi a témát, a Nincstelenekben ábrázolt nyomor teljességgel nélkülözi a pátoszt. A regény főhőse és narrátora a nevetséges, és idétlen lehordott lányruhákba öltöztetett kisfiú, akinek a lába kapcába van csavarva, amikor hideg van. Ebben is rokon vonásokat mutat a falu bolondjával, a mindenki által megvetett cigányemberrel a Mesijással, a regény történelmi szálának egyik szimbolikus alakjával. A regény képi világában az árnyék kevésbé fontos szerepet kap, akár a színes szociofotókon, melyeken jól látható a kosz, a ráncok, a bőrhibák. A regényben éppen a gyermeki naivitás, a gyermekperspektíva veszi át az árnyék szerepét. A kisfiú lát és hall mindent, és sokkal többet tud, mint amennyit értelmezni képes. A főhős tekintete és a látottak interpretálása között képződő feszültség és ellentmondás hitelesíti a gyermeki perspektívát a regényben. Ezt a sajátos szituációt szimbolizálja a penészes falvédő, ahová a kisfiúnak minden este be kell fordulnia. A gyerek által érzékelt ellentmondásokat általában egy másik szereplő oldja fel, például a nővére, vagy a bolond Máli, olykor pedig az anya, ritkán az apa.

A nincstelenségben a szabadság és a végtelenség csupán az állatok megölésében vagy megkínzásban dereng fel. A regény atmoszféráját áthatja a vidéki unalom, és a töretlen várakozás aziránt, hogy megcsillan valami szépség, vagy magyarázat a főhőst körülvevő nyomorban:

„A földes konyhában mindig érezni a talajban áramló vizeket. De legerősebben tavasszal. Az árkok ilyenkor színültig vannak. Tavasszal megáradnak és hozzák magukkal a közeli erdő és a távoli folyó illatát.”

A falu lakóit elsősorban az anya szemén keresztül látjuk, aki több okból is megveti a parasztokat; mert nem szeretnek keresgélni, mindent megesznek még a romlott ételt is. A falu közönyösségének köszönheti a család rossz sorsát, ahogyan Mózsi családja is a falusiak gonoszságának, közömbösségének köszönheti végzetét. A regény a paraszti réteg éles kritikáját adja, amelyet történelmileg is szembeállít a zsidók nyüzsgő, élénk, újításra, változtatásra állandóan kész magatartásával. Az anya elviselhetetlenül megkeseredett, taszító és vonzó alakja radikálisan elhatárolódik a parasztoktól. Mindent felzabáló örömtelen, primitív embereknek látja őket, akik a természettől függnek és egyedül csak a földért élnek. A parasztok nem tudnak pazarolni és álmodni sem, ő azonban éppen arra biztatja a gyermekeit, hogy álmodjanak.

Az egyszoba-konyhás házon belül és az udvar a tisztasága ellenére, mindent átjár az elkeseredett igénytelenség. Az a lelki sivárság, szeretetlenség, amely a regény atmoszféráját áthatja sokkal inkább fojtogató, mint a tárgyi értelemben megjelenő nyomorúság. A falubeliek bemutatása az anya gőgös, ellenséges perspektívájából teljességgel nélkülözi a rokonszenvet. Hiányzik az olyanfajta ünnepélyesség például, amellyel a külvárosok nyomortelepeinek lakóit ábrázolta az író-filmrendező Pasolini.

A falu kategorikusan kirekeszti a kisfiú családját, ahogy a Mesijást is, és Mózsiék családját is. A regényben a jelen és a múlt mérlegre kerül, és végeredményben nincs változás az akkor és a most között. Mózsi elhurcolt gyerekeinek, Majomnak és Gogának a szerepét a kisfiú és a nővére veszi át. Mintha a múlt és a jelen drámai hirtelenséggel átléphetővé válna. Mintha a regényt lezáró villanásszerű megérkezés a jelenbe is arra figyelmeztetne, a múlt még mindig ott kullog a nyomunkban, mint a „tota Mesijás”, aki folyton a rokonairól faggatja a falubelieket.

(Borbély Szilárd: Nincstelenek. Kalligram, 2013, 328 oldal, 3000 Ft)

Teplán Ágnes