Szűk Balázs: Decemberi testamentum
Mit adhatnék még Neked, hisz
a „sóhajok hídját” már precízen
lebontották szomorú üvegodúm előtt;
egy évvel többre emlékszel
majd e század különös elejéről, mert
ötödik évszakunk tőlünk félve,
hóban menetelve, tovatűnik ím;
itt a tavasz mindkettőnknek,
a jósolt didergő ággal
[…]
Mit adhatnék még Neked, hisz
a „sóhajok hídját” már precízen
lebontották szomorú üvegodúm előtt;
egy évvel többre emlékszel
majd e század különös elejéről, mert
ötödik évszakunk tőlünk félve,
hóban menetelve, tovatűnik ím;
itt a tavasz mindkettőnknek,
a jósolt didergő ággal,
a Völgy nem hallgatja már a Hegyet,
mit is kezdhetne a Magassággal;
szépségedből álmodott diadémon,
mely értünk ragyogott egy fura „évszázadig”,
társtalan levelek zörögnek;
s nem jön a gyöngy a mélyből,
se remény buborékja a sötétből.
Vége van hát: messze még
az égi tó mélye, hol
lemállik rólunk földi festék,
csendesen, mint lenti esték
egymásra nevetünk, addig
pedig maradt e testamentum,
mint hallgatag kötelék…
Fehér palástom örök, hófehér
idő kulcsolja kezeink, a
bölcső üres, hó sincs
benne, csak a világegyetem
iszapos sötétje,s hiába várlak,
az éjszakától nem látni a napraforgótáblákat.
Boldog vagyok így, hisz
megérkeztem már,
nem lebegek, csak zajtalan eső van,
nincs már lehetetlen…
bezárom a templomom, s
utoljára nézem a ferde keresztet,
ahogy vérünk sírva csurog a tetőn,
egészen a szájunk szegletéig…