„Az az arc, amelyik át-meg »átvérzi a történelem szövetét«”

MOLNÁR ILLÉST KOVÁCS FLÓRA KÉRDEZTE HÜLLŐK ÉS IZZÓK CÍMŰ KÖTETE KAPCSÁN

Kovács Flóra: Frissen megjelent köteted, a Hüllők és Izzók (Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, FISZ-könyvek 58., 2013.) rendkívül érett irodalmi nyelvet mutat. A kötet anyagán mióta dolgozol?

Molnár Illés: Ez a kötet tavaly februárban kezdett el megszületni, 6-8 hónap alatt készült el. Persze ennél régebben, úgy 2004 óta írok verseket, ezeknek csak kis töredékét publikáltam, úgy alakult, hogy a régebbi szövegekből nem lett könyv. Rögtön a második kötetemmel debütáltam. Ehhez kellett egy belső lomtalanítás is – a régi verseimtől meg kellett szabadulnom, azokból összesen négy sort emeltem át a Hüllők és izzókba. Ezt egy koherens, kerek szövegnek szántam, egyfajta újrakezdésnek, mintha először írnék. A szövegek megszületése pillanatában szinte minden tudatosság mellőzésével. Később persze hosszas, tudatos szerkesztői munkával.

K. F.: E kötetre jellemző a „megemelés” és nagyon erős anyagiság is, a tárgyak összetételében való aprólékos elmerülés. Az ellentételezés vonz a mindennapok szemlélésben is?

M. I.: A hétköznapi gondolkodásunkat formáló ellentétek mögé igyekeztem benézni. Anyag és szellem, szabad akarat és eleve elrendelés talán csak egy szűk, töredékes nézőpontból egymás ellentétei. A cím ezt is sugallja: az élő, amint hűl és az élettelen, amint izzik.

K. F.: Éreztem is ezt végig a kötetedben. Tulajdonképpen az egymásmellettiség, az együttes, ha így jobb ez a szó, foglalkoztat?

M. I.: Igen, mondhatjuk így – legalábbis tudatosítani igyekszem azt, hogy bár az ismeret rész szerint van bennünk, mégis van bennünk egy várakozásteli igény a teljességre, ami egyfajta kettős látást ad, és ennek a kétfajta érzékelésnek a mindennapos, együttes jelenléte nagyon is foglalkoztat.

K. F.: Nem lehet elmenni amellett, hogy az emlékezés kérdésköre mélységeiben jelenik meg a kötetedben. Az emlékezés természetéről magáról sokat olvastál a kötet darabjainak megalkotásánál? Kiemelten a Vaktérkép egységére gondolok.

M. I.: Szándékosan nem akartam ennek így külön utánaolvasni, sőt, mikor írtam, inkább szabadulni igyekeztem ennek minden már bennem lévő előzetes elméletétől, szerettem volna, ha minél inkább saját formát talál az, ami belőlem kijön, így inkább kerülni akartam az előzetes öntőformák használatát, ami persze csak részben lehetséges.

K. F.: Számomra az emberi arc emléknyomainak bemutatása mellett a megragadó könyvedben az, ahogyan a természet, a tárgyak emléknyomaira összpontosítasz. Végig a kettő egyensúlyát szeretted volna megtartani?

M. I.: Nem volt ilyen prekoncepcióm, de végeredményben ezek tényleg jelenlévő motívumok. Az arcra és a tájra egyaránt ráíródik annak története, magán hordozza azt. Persze ez közhelyszámba megy, de írás közben kezdett el ez a folyamat számomra is érvényes, személyes jelentéssel feltöltődni.

K. F.: Emellett az arc mégis kiemelt fontosságú számodra?

M. I.: Különösen az az arc, amelyik át-meg “átvérzi a történelem szövetét”. De a test is, ami hordozza az arcot. És hogy ki hordozza a testet.

K. F.: Az emlékezésről természetesen nem tudunk beszélni a felejtés problémájának felvetése nélkül. A kötetben említett térképekre a felejtés miatt is van szükségünk?

M. I.: A vaktérképre épp mi rajzoljuk oda a hegyeket. De arrébb mozdul-e a hegy, ha belerajzoljuk a tengerbe?

K. F.: A nyelv, önnön nyelv keresése, megtalálásának reménye hangsúlyos a kötetben. A nyelv utáni keresésnek van nagy, hanem a legnagyobb tétje. E keresést ezért is ábrázolod olyan mindenek felettinek?

M. I.: Elég korán, négyévesen megtanultam olvasni. Írni viszont igen nehezen, balkezes voltam, és a falusi tanítónk nem nagyon tudott ezzel mit kezdeni. Lehet, hogy felnőttként újrajátsszuk gyerekkori mérkőzéseinket? Aki ma megszólal, sosem hallott zajban teszi. Ettől kisebb vagy nagyobb lesz a megszólalás tétje? Szeretem azt hinni, hogy nagyobb.

K. F.: A nyelvhez emellett brutalitás is párosul nálad. Jól látom?

M. I.: Ezt mások is mondták, de azért kapásból tudnék a magaménál brutálisabb hangokat sorolni. De persze nincs értelme egymáshoz méricskélni a brutalitásunkat, és nem is törekedtem rá, de mint említettem, szeretem azt hinni, hogy van tétje a megszólalásnak, ezért olykor belemegyek durvább játszmákba is egy-egy versben, amikor úgy érzem, muszáj.

K. F.: A látást összekötöd újra és újra a hang tartományával is. A kötetedben fellelhető összekötési módot régóta keresed?

M. I.: Ennek hagyománya van, már János apostol is ‘látta a hangot’, amint arra egyik példaképem, és fülszövegem szerzője, Visky András is több ízben felhívja a figyelmet. Ha az ember megpróbál benézni a nyelv mögé, arra a határvidékre, ahol az elsődleges érzéki tapasztalatainkat kódoljuk, óhatatlanul valami furcsa szinesztetikus nyelvvel próbáljuk meg érzékeltetni, mennyire érzékeltethetetlen mindaz, amiről pedig fontos lenne beszélni.

K. F.: E köteted megjelenését nem kapkodtad el. Következő könyvön dolgozol már?

M. I.: Igen, épp most jutottam el oda, hogy a fizikai formát nyert könyvre már kívülről tudok nézni. A szimbiotikus szakasz lezárult, és elkezdtem dolgozni egy következőn, de erről még elhamarkodott lenne bármit is mondani.

Fotó: Földy Lilla