A megalkotottság mikéntje

Walter Benjamin emlékére

A szöveg a kultúra megszámlálhatatlan anyagaiból kibontott fonalszálak összeszőtt szövete. (Barthes írt ilyesmit, de ő nem szövetnek nevezte.) S a textúra pedig a különböző képlékeny matériák, bor, olaj, méz elegye. Erre rájön a szemcsésség, a manduladarabok, a só, a mintázat. Az anyagiság összetett, szerteágazó organizmusok összjátékaként zajlik. Az ízek, zamatok is történnek. Voltaképpen soha el nem készül, a telítettsége, teljessége részleges a szövegnek. Minden pillanatban más, mert a fogyasztók, befogadók ízlésén keresztül érzékelt, olvasás közben is finomodik, érik. Közlés és ízlés. Összefügg. Urim és Zummim. Mémrá. Íráspraxis.

A beszédnek el kell törlődnie az érzés előtt. Az érintés megrázza a hallgatást. Telefonfülkék és budoárok az elgondolás teátrumában. Hordozható vécék és súgólyukak. A bohóc ecsettel integet. A sokadik lépésnél már fény derül a karakterére, hiszen ő egy fémvázas, villanydrótozott harlekin. Magyarul: robot. Odasétál a művésznőhöz és festegetni kezdi a hölgy meztelen hátát. Egy keresztet mázol a bőrre. Barokk zene szól, fagott és fuvola, csembaló és hárfa! A Merevlemez Paprikajancsi végül a hölgy arcára is piros festéket ken, s a tenor gyors mozdulattal feltör egy tojást, amit a nő a kezében tart, s amiből egy Hold alakú plazma hull a padlóra. A molett díva belenyúl a robot övtáskájába és egy piros nyelű kést húz elő belőle, amivel rögtön felszeleteli a főtt tojást. A színpad elsötétül. „Ennyit a jövőről és megvalósulásról.” Suttogja Spinoza. Egy markáns pukkanás és a színtér metamorfózison megy át. Egy esernyő lóg a levegőben és rengeteg Rubik kocka jelenik meg a deszkákon. Meg egy sárga tojás.  Az egyik tojáshéj kipattan és kigyalogol belőle, a meszes tüllfátyol mögül, egy gépcsibe. Elindul a közönség irányába és a súgólyuknál felszáll. Nem tudni, hova tűnik. A kulisszák mögül gregorián hallatszik. A plébános porszívóval jön és eltakarítja a recepció fragmentum-cserepeit.

Hárfát hallgat. Gramofonon, a kerek asztalkán. Kicsit nyers a hangszóróból kibúvó rezonancia. A sarkot, ahol ott a széles karfájú, plüss fotel van, beborítja a napfény, amit a szobaablak bőkezűen beenged. Az ágyat, aminek a fejtámlája fölött könyv-vitrin van, plüss mackók szegélyezik. A becsukott Biblián egy csomag pemetefű cukor, átgumizva. Egy eltört hegedűvonó. Biciklipumpa. Menóra. Kiviszi a képeket emlékezeten kívülre. Megfogja a kurzorral a dolgokat és áthelyezi a jövőbe. Hogy a semmittevésre való hajlandóság és a melankóliára való fogékonyság, feledésbe merüljenek. Ámen. Ásítanak a cselekvésképtelen lényegek. Imára kulcsolódnak fejében a kezek.

Lecserélné másikra ezt a történelmet. Mert e stúdiumnak nincs szíve. Csak a rációt ismeri, ami által gonosz. Minden érzése rossz. Mondvacsinált a hite. Csak a hatalmat bálványozza, a pénzt. A historizmus egy pribék.  Nem bírja a szerver. Se a lágyrész. Hányingere van a gólemnek. Nem tünteti el a bor a sok vért. Hiába öltöztette a zombit szentnek. Az eszmék, a mirtusz. Tönkrementek. Egyfajta idióma a gyilkolás nyelve. A tét. Ki cicomázza szebbre? Ne semmisüljön meg, mert bizonyíték lesz. Valaki másként mentse!

Egy akaraton a szöveggel. Mennyiben más énem, mint a hangom? Aki-ként beszélek, Túlfűtött ego. Mégis valami anyagtalanság mondja el. Abból, amit írok, egyre több a szó. Lassan kirekeszt a szövegből a nyelv. Munkába állít a szó. Képzelni kell. Nem elég várni, hogy szülessen magától. Én beszélek, és közben tágul. A túlzott összhang nem emel, csak gátol. Bár egy akaraton vagyok a szöveggel. A szívem helyén mindvégig a nyelv ver. Egyfajta cél lebeg lelki szemeink előtt. Csak sejtjük, mi a mellékes és mi a fő? S nemcsak az idő, a szöveg is felejt.

Architektúra: bizonyos mértékig ember Csak ma reggel ez már a többedik énem. Megnyugtatóak s jól mutatnak a monokróm evidenciák. Kerek asztal, ebédlő. Ablakpucolás. Elegy: misztika és szükségszerűség. Csak mellesleg entitás. Hogy a megszokást kibetűzzék. Lapozza a képzelet az érveket. Múlt, kis vér s hegek. Duchamp piszoárja se lehetett fehérebb. Mire jönnek a vendégek, kisimul az arc. Leköpöm a tükröt. Plusz ablakmosó, illatos géllel. Éjjel szobor voltam legalább. Most boldog habarcs. Boldog, vadonatúj cipő. Kabát. Bár késnének. Esne a hó. Akadály teremtődne, több kiló. S amikor erre gondoltam, a huzat lesodort a polcról egy ódon indigót.

Van, amikor hátrafordul a múlt és leül elmélkedni. Miként múlik el, ami egyébként megmarad? Kérdezi a szótárt. De a polc megreccsen. Összeszorítja a szótárt, hogy ne tudjon reflektálni. És akkor bekopog a futurizmus a könyvtárba. Helló! A kontinuitás megszakítottság-sűrítmények, hiányok és rések horhosain keresztül hatol az időbe. felel a szöveg. mint kijárat. A tudás pompás ingatagsága tarka szőttes, ornamentikája és konzisztenciája viszont így is lenyűgöző.

Mintha legbenső lényegét tagadná meg a művészet, amikor új módokon reflektál a nyelvre, metanyelvet fabrikál egy új jelenség kedvéért.  Minden gyökeres újítással átírja, újradefiniálja eredeti fogalmait. Szembeszegül önnön természetével, legsajátabb attribútumait számolja fel. Kívül kerül a maga teremtette elefántcsonttornyon. Ez által lesz örök.

Soha nem úgy értjük meg azt, amit mások valamiként már elgondoltak, dekódoltak, hanem belátjuk, hogy miért úgy értették azt, amit mi másképp! Ezzel az egykori jelentést a mi kérdésünkké változtatjuk át. Ami persze nem jelenti azt, hogy mindenki ekként kezeli majd az egykori tartalmat az adott kontextusban. De ez a szép! A konzekvenciák szekvenciái felfűződnek az édes, napsütötte szőlőtőre. S körbeszaglásszák a kövér, zölden áttetsző fürtök formáit.