Diólét
Iderajzanak a dolmányos varjak,
elhordják csőrükben az időt.
Fekete tolluk alatt viszik a fekete
csöndet, majd elszállnak, s károgva
hintik szét Isten megszentelt igéit.
Diót kopogtatnak az őszi fénysugarak,
ott teremtem én is benne: dióba zárva
éltem idáig, s most hagyom, hogy
feltörjenek, mint amikor tojáshéj
koppan a tányér peremén. Világra
törve lépek ki az őszbe, szememet
könnypermet áztatja, mígnem tetem
leszek, kit idővel szétcsipegetnek.
Beomlik minden, ami fájhat;
fekete hétfő, fekete kedd,
fekete szerda, szemhéj-
csütörtök, íriszpéntek, pupilla-
szombat… Vasárnap szemgödröt
ás a hajnal, magokat szór bele
az emlékezet, halálnótát zeng az erdő,
nincs már semmim, ami létezett.
A szememet kivájják a varjak, és
mi van, ha ez mégsem képzelet?
Őszvégi lamento
Az őszvégi napokat falevél-röptető
szellő simogatja, minden madárdal
lecsöppen az égből, s fülünkbe ültet
egy régi dallamot. Földre szállt angyaltánc
Bóbita tánca, lecsukódó zongorafedél alatt
kopaszra nyírt kottafejek, madárcsőrnyi
hangtemető. Gyűlnek a gesztenyék, mint
mini-küklopszok. Most rozsdaszínű
a hajnal is, csak az emlékek karcsúsodnak
a múltból… túlfolynak a gondolatok
az akvarellpapíron, túl a szívkamráig
s tovább: ott legbelül dől el minden.
Amíg lepkék repdesnek az ütőérben,
addig egy szárnya nőtt fohász az égbe száll.
Csak én tudom, milyen is az valójában, akibe
a lélek már csak hálni jár. A csontig lesoványodott
vigasz kevés a túlélésre, varjak károgása, mint egy
befejezetlen szimfónia, szól. Olyan, mintha Isten
eltévedt volna valahol.
