Murányi Zita: con tristezza
halott kezemen az esték gyémántsora
késve érek oda az éjszaka fejéről lecsúszik
a csillagkorona amit tegnap még az ég ezüstfoglalata
fogott csilingelve csuklómon körberagyog
hófehér alakja mint egy viaszszobor
amikor átkarol van benne élet
az ágyra zuhan a pokol mindjárt
egy árnyékosabb verzió a föltámadásból
[…]
halott kezemen az esték gyémántsora
késve érek oda az éjszaka fejéről lecsúszik
a csillagkorona amit tegnap még az ég ezüstfoglalata
fogott csilingelve csuklómon körberagyog
hófehér alakja mint egy viaszszobor
amikor átkarol van benne élet
az ágyra zuhan a pokol mindjárt
egy árnyékosabb verzió a föltámadásból
az éjszaka sötét kabátja alól
az álmok csillagpora kiszabadul
tegnap félholdat fektettek az ágyra
mára elbomolva holdszagot áraszt
haja karja feje búbja és a halántéka
a szoba rozoga istenbútorán létszomja
zsugorodott álommá homlokán hófehér glória
apa csupasz vállát is betemette a korpa
fölöttünk az úr zengő furulya
huzalok az ablakpárkányba fúrva
és a nap millió sugara takar be
ez a kozmikus muzsika
még imádkozunk érette
hogy forró leheletét az összes lyukon
átbújtathassa még tíz ablak van a soron
(jó hogy nem pengő cimbalom)
túl korán húrjaira szakadna
ekkora imádkozásra
istennek is úgy kéne
megsokasodnia a bor a búza
de most még nem most még
itt köröz fölötte őrangyala
szürke drótból a szárnya összecsomózva
ék alakú árnyékot vet az ablakpárkányra
húzza-húzza con tristezza kifelé
most teljes a hold de mintha valaki folyton kibelezné.
(Megjelent a Tiszatáj 2017/9. számában)