Barbárok?

PÉTERFY GERGELY:
KITÖMÖTT BARBÁR

Péterfy legújabb könyvét olvasva egy zseniálisan megírt, lebilincselő történetet tarthatunk a kezünkben. Bár az elbeszélés jelene, az 1831-es év majd két évszázadnyi messzeségben van tőlünk, a szereplők mégis, mintha a mi korunkban, a mi problémáinkkal birkóznának.

A regény Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman barátságát beszéli el Török Sophie visszaemlékezésében. Péterfy ezzel egy igazán érdekes, és titokzatos, ugyanakkor súlyos témát választott magának. Regényét a kezembe véve, elzárkóztam attól, hogyan lehetne fikció tárgya valóban létező történelmi személyiségek élete. Azonban olvasás közben meglepődve tapasztaltam, hogy teljes harmóniában fonódnak össze a köz- és magánéleti, a hiteles és valószínűleg fiktív szálak. Az olvasó mintha maga is végigsétálna Bécs utcáin, mintha a saját szemével látná Széphalom lassú elsorvadását és ő is ott állna Sophie-val a múzeum raktárában.

A két központi alak saját kultúrájában idegen, valamiképp kitaszított. Találkozásukkor Kazinczy 27, Soliman pedig 55 éves. Péterfy a lehető legteljesebb képpel rendelkezik az általa ábrázolt korszakról, a könyv megírása előtt öt éves kutatómunkát végzett a témában, amely PhD dolgozatának megszületéséhez vezetett. Ennek köszönhetően tudjuk, hogy Angelo a mai Nigéria területén született és rabszolgaként került Bécsbe. Itt később már szabad emberként a legmagasabb körökben forgott, többek közt Lichtenstein herceg házitanítója lett. Halála után bőre faszoborra feszítve a bécsi Természettudományi Múzeumba került, így lett ő a könyv címét adó „kitömött barbár”. Kazinczyval szabadkőművesként került kapcsolatba, azonban az már a fikció része, hogy bőrét ráhagyta volna, ezért az éppen börtönbüntetését töltő Kazinczynak Bécsbe kellett utaznia, hogy „hagyatékát” az államra ruházza és végignézze barátja „botránnyá” válását.

Sophie férje halála után Bécsbe utazik, hogy lássa, amit az ráhagyott, Angelo testét. Ez a regény kerettörténete. A 11 fejezetből nyolc kezdődik a majdnem szóról szóra megegyező felütéssel: „Ahogy álltam a Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában, és velem szemben a vörös szekrényben ott állt a fekete test, eszembe jutott…” (9.o.) Innen indul és ide tér vissza újra és újra Sophie elbeszélése. Nem lineáris történetmesélésről van szó, a nő a kitömött testet szemlélve párhuzamosan emlékezik vissza saját családi történetére, a nagy kolerajárványra, valamint férje elbeszélésére – amit ő soha nem volt képes lejegyezni – saját és Soliman sorsáról, kettejük barátságáról. Egyszerre áll benne a történetben és rajta kívül, ideális elbeszélői pozíció a regény különböző rétegeinek kibontásához. Az író több változtatás után jutott el hozzá. A regény hosszú ideig tartó megírása során több változat is készült. Először még egy külső elbeszélő mondta el a történéseket, majd született olyan verzió is, ahol Báróczi Sándor az elbeszélő, de olyan is, ahol több elbeszélőt alkalmazott. Sophie az, aki a regényben leírt dolgokról a legtöbbet tudhatja, Péterfy azt mondja róla: „annyira összebarátkoztunk, hogy remekül tudtunk együtt dolgozni.” Végig Ferencre koncentrálva mesél, férje elbeszélése az övébe ékelődik be, mintha Az Ezeregy éjszaka meséit olvasnánk. Bár az 1800-as évekből beszél hozzánk, mégis nagyon „mai”. A regény nyelvezete egyáltalán nem archaizál, ami csak az előnyére írható, hiszen így jóval könnyebb a befogadása, és ez is hozzásegít, hogy témáját, problémáit aktuálisnak érezzük.

Folyamatosan jelen van valamiféle idegenség, oda nem illés és kitaszítottság. Angelo bőrszíne miatt kívülálló, soha nem tud beilleszkedni környezetébe, hiába az egyik legműveltebb ember, aki csak Bécsben megfordult, nyelveket beszél, filozófiát és antik szerzőket olvas. Meg kell tanulnia, hogy sehol nem lehet otthon a világban. Kazinczy Bécsben magyarsága miatt kitaszított, hazájában pedig túlzott újító szándéka és haladó szelleme miatt nem fogadják el, még saját testvére sem, akinek minden vonása Ferenc torz megfelelője. Élete folyamatos szellemi harc a „barbárság” ellen. Kényszeresen műveli magát, folyton ír és olvas, erre kötelezi feleségét és gyermekeit is. Célja az emember, az az ember, aki saját hajánál fogva rángatja ki magát a mocsárból, amelybe mindannyian beleszülettünk.  Törekvése azonban saját kora meg nem értése miatt kudarcra ítélt, ahogy Széphalom, úgy ő maga is lassan elsorvad. A kolerajárvány ennek betetőzője, vagy épp párhuzama. Sophie leírásából párhuzamosan értesülünk Széphalom pusztulásáról, és a betegség folyamatos terjedéséről, mely végül férje halálát is okozza.

Minden cselekedetünket ahhoz mértük, hogy milyen messzire rugaszkodunk általa a barbárságtól, s az a remélt publikum, amely a jövőből figyel bennünket, mire tapsol, s mikor kezd unatkozni…

Olvashatunk a Goethe és Christiane mintájára tett sétákról, a kötelező napi olvasásról, a gyerekek oktatásáról, a házi előadásokról. Ez a törekvés azonban meghiúsul, eladósodnak, a hangszerek eladásra kerülnek, a gyerekeket el kell küldeni otthonról, és Sophie sem bírja már a sétákat. Ennek a lassú ellehetetlenedésnek, a kitörési kísérlet bukásának előképe, mindenesetre egy nagyszerű metaforája a magnólia fa epizódja. Ez a csodálatos, és akkoriban különösen ritka növény a parasztok szemében nem létezik, ezért csak az ördög műve lehet, és meg kell semmisíteni. Az éj leple alatt kivágják, Sophie soha nem tudja meg ki tette. Ilyen Kazinczy és Soliman helyzete is. A felvilágosodás céljai nem teljesültek, a szabadkőműves páholyok működését betiltják, a szellemi szabadságot a cenzúra váltja föl. Az újat és ismeretlent a kor barbárnak bélyegezve folyamatosan ellehetetleníti, szinte kiveti magából. Péterfy nagyszerűen ragadja meg a korabeli magyar ember mentalitását, az általa festett képben még ma is felfedezhetjük magunkat.

Ahogy a regényben is elhangzik, ez „botrány”. Ennek lesz ikonjává Angelo faszoborra kifeszített bőre a Természettudományi Múzeumban. Bár életét nem ismerjük pontosan, azt tudjuk, hogy királyi családból származik. Intellektusában és műveltségében magasan a kora fölött álló, felvilágosult szabadkőműves. Halála után azonban nem más, mint egy katalogizált kiállítási tárgy, egy faj egyede, amely önvizsgálatra készteti minden rávetődő tekintet tulajdonosát. A regény ily módon felvetett problémája még ma is eleven. Ha nem is mondjuk ki, mind azt gondoljuk, Angelo, Ferenc és Sophie sem barbár, sokkal inkább azok az őket körülvevő Pepi, Dienes, vagy Antónia.

A regény problémafelvetése egy bámulatosan megformált nyelviségen keresztül jut el hozzánk. Nem csak Péterfy magával ragadó stílusára érdemes felfigyelnünk, számos apró utalást, képet is elhelyez a szövegben. Ezek finoman húzódnak meg a háttérben, cseppet sem tolakodóak, az író meghagyja nekünk a lehetőséget, hogy mi magunk döntsük el, bevonjuk-e őket olvasatunkba, vagy elsiklunk felettük. Ilyen például a színekkel való játék: az idősödő Kazinczyt gyakran a levéltár falai közt érte az este. Egy ilyen alkalommal Sophie aggodalomtól hajtva rátörte az ajtót, és férjét az asztal lapjára borulva találta. Elszenderedett, miközben az asztalra ömlő tinta antracénkékre színezte arca felét, mintha angyali és ördögi részre szakadt volna. Élete végén a kolera festi kékre a felesége kezei közt eltávozó férfi arcát. Ehhez hasonló utalások, előrejelzések tömkelege bújik meg a könyv lapjain, játékra hívva a figyelmes olvasót.

Az író valós figurákat mozgat és egy hiteles korrajzot tár elénk. Problémája eleven, Angelo története a bécsi értelmiség körében mindmáig érzékeny téma. A hiteles eseményeket persze fiktív szálak tömkelege – a szereplők magánélete legalább olyan fontos, mint a közéletben betöltött szerepük – szövi át, de regényről lévén szó, ezt nem kell számon kérnünk Péterfytől. Sőt, a valós problémát éppen ez juttatja közelebb hozzánk. Kazinczy és Soliman kilépnek a történelemkönyvek és levéltári dokumentumok lapjairól, és létező nehézségekkel küzdő „majdhogynem létező” emberekké válnak. Ez az a gondolati és nyelvi gazdagság, ami miatt a kezünkbe kell vennünk a regényt.

Krisztián Renáta

Péterfy Gergely: Kitömött barbár

Kalligram Kiadó

Pozsony, 2014

448 oldal, 3498 Ft