05.20.
| Közös, szolidaritáson alapuló kampány indult >>>
08.23.
| Költözik a budapesti Fülesbagoly Tehetségkutató >>>
05.22.
| Táncold körbe Magyarországot online! >>>
06.18.
| Világszerte elérhető lesz a Müpa Wagner-fesztiválja >>>
05.14.
| Ezen a héten a Hóhérokat adja a Miskolci Nemzeti Színház! >>>
05.15.
| Új MADOKE-akció >>>
05.08.
| Vírushelyzet vs. szerzői jog >>>
06.12.
| A Quasimodo költőverseny fesztivállá növi ki magát. >>>
05.11.
| 25 éves a Söndörgő >>>
05.07.
| Online közvetítik a Prágai Tavasz fesztivált >>>
05.04.
| OSZK – Trianon 100 – Történelmünk tragikus sorsú művészeti alkotásai >>>
NAPI TANDORI

05.28.
| Elhunyt Dr. Diószegi István történész >>>
05.26.
| Ezek a könyvek esélyesek az idei Merítés-díjra >>>
05.26.
| Wa(l)king the city – Pályázati kiírás >>>
05.22.
| Online tárlaton láthatók a szegedi Táblaképfestészeti Biennálé alkotásai >>>
05.21.
| Könyvtárak az álhírek ellen a koronavírus-járvány idején is >>>
05.18.
| Elindult a Cinego >>>
05.13.
| Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázatot hirdet az idei PesText >>>
05.12.
| Nádasy Erika kapta idén a Déryné díjat! >>>
05.05.
| Elstartolt az 1749.hu >>>
05.04.
| Értéket ment és munkahelyeket teremt a Népi Építészeti Program >>>
04.28.
| Zene otthonmaradáshoz – Lounge remix album a Kerekes Bandtől >>>

Aczél Géza, Samuel Martin Eno Belinga, Gömöri György, Julesz János, Rékai Anett, Vajsenbek Péter versei

Bene Zoltán, Kovács Katalin, Nyerges Gábor Ádám prózája

Bartha-Kovács Katalin, Éles Árpád, Nagy Fruzsina tanulmánya

Bakonyi István, Baráth Tibor, Kabdebó Lóránt, Lukács Barbara, Sántha József, Széchenyi Ágnes kritikája

>>>

Hegedűművész, énekesnő, zeneszerző Szirtes Edina Mókus, aki a komolyzenét tartja anyanyelvének, miközben improvizálva keveri a különböző stílusokat és műfajokat. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán diplomázó alkotótól azt is megkérdeztük, mit csinál, amikor nem a zenél? – ÚJSZÁSZI ILONA INTERJÚJA

>>>

Belül lüktet a dzsinn
2020.05.18 - tiszatáj

KRUSOVSZKY DÉNES: AKIK MÁR NEM LESZÜNK SOSEM

Mohácsi Balázsnak

Krusovszky Dénes új nagyregényének értelmezését leginkább a közepén kellene kezdeni. A több mint 500 oldalas regény legrizikósabb, legveszélyesebb vállalását ugyanis az egyben legemlékezetesebb középső, A dzsinn című fejezet jelenti. De haladjunk szépen sorban.

Az Akik már nem leszünk sosem öt, különböző idősíkon játszódó részre tagolódik: az (1) 1990-es prológust egy (2) 2013-as rész követi, ezután jön a (3) beékelt 1986-os fejezet, ahonnan visszaugrunk (4) 2013-ba, végül pedig (5) a még közelebbi múltban, 2017-ben zárunk. Nem csak időben, térben is ugrálunk: a regény egy rövid, csattanós amerikai sztorival indul, melynek névtelen szereplőiről csak a könyv végén tudjuk meg, hogyan kapcsolódnak a szépen kibontakozó viszony- és történetrendszerhez.

Ezután ismerjük meg a magyar fővárosból szülőfalujába (Hajdúvágásra(!)) magánéleti zűrzavarok és egy esküvő miatt elmenekülő Lente Bálintot, a regény főhősét, aki vágási ismerőseivel egy szokatlan módú stresszlevezetős „bulin” talál egy ’86-ban rögzített kazettát – ennek háttértörténetét kapjuk meg a legsikerültebb, legemlékezetesebb harmadik részben. Ezután visszatérünk a 2013-as, hajdúvágási Lente-szálhoz, hogy a volt osztálytársai kínosan művi esküvőjén és lagziján végigkövessük a harmincas fiú múlt- és jelenbeli lelki-kapcsolati esetlenségeit, zavarait és aha-élményeit. Végül pedig a nem túl messzi, ámde sokkal jobb életszínvonalat kínáló Bécsben kötünk ki, ahol az eltelt négy évben történtek összegzése után a munkát és lakhelyet váltott főhősünk számára fény derül az utolsó múltbéli titokra, hogy minden szál (kicsit túlságosan is) tökéletesen elvarródjon és megszülethessen, (kicsit túlságosan is) kimondódhasson a tanulság.

A mozaikosan – kis túlzással novellákból és kisregényekből – összeálló regényt nemcsak idő- és térbeli, de elbeszélői heterogenitás is jellemzi: kérdéses, hogy több elbeszélőnk van-e, az viszont biztos, hogy többféle elbeszélésünk. A szövegegyüttes háromötödét uraló narrátor, Lente Bálint a fiktív Reflex online lap belföld rovatának újságírója. Talán ez a tény indokolhatja a zavaró narrációs hangnembeli elemeket. A visszaemlékező énelbeszélő rögzíteni akar, a mélyinterjú, a nagyriport igényességével feltárni mindent. Leginkább önmagát. Amivel nincs probléma, hiszen az állandóan jelenlévő önfeltáró, önanalizáló közbevetésekben még néhol megvan a találgatás, a bizonytalanság. Ám a leírások túlzott precizitása, a cselekvések túlrészletezése és az életeseményeit, illetve a hozzá csatolható személyeket körülíró folyamatos magyarázkodások szükségessége megkérdőjelezhető. Ehhez szorosan kapcsolódik a következő kérdéskör: mit olvasunk, hol a helye az olvasónak, hol az elbeszélő pozíciója, mi a viszonyuk? Válasz lehet például, hogy az olyan műfajmeghatározási próbálkozásokhoz, mint fejlődésregény, lélektani regény, történelmi regény, riportregény, családregény, csatlakozhat a memoár is. Realista igénnyel megírt, dramaturgiailag kicsit széttört, tudatos ívbe konstruált emlékirat. Benne az elbeszélő és holdudvarának lélektana, a jelenkor és a múlt történelme, magánélet és közösségi kérdések, filozofikus ráébredések, tanulságok.

Az ötrészes szövegegyüttes mindennek tehát változatos elbeszélését adja, ám e változatosságban is feltűnik a középső rész (A dzsinn) kiemelt, de a szövegegészbe bizonytalanul illeszkedő pozíciója. A könyv közepén lüktető ’86-os fejezet nem csak a maga komplettségében emelődik ki, és nem is „csak” abban, hogy tulajdonképpen a teljes regény köré épül, azt írja körbe minden rész. Ezeken túl az elbeszélő kiléte az, ami megbontja az egységet. A többi fejezettel együtt Domján Edit kritikájában ezt a részt is Lente Bálint elbeszélői tulajdonaként tételezi, még ha „retorikájában eltéréseket is mutat a két szöveg”, számomra viszont ez kérdéses. Ebben a kiugró részben a mindentudó elbeszélő nemcsak hogy Lente által nem ismert részleteket árul el, de tökéletes háttérben maradásával hiányzik bármiféle olyan utalás, amely – az első, szintén Lente által nem tudott információkat tartalmazó részhez hasonlóan – arra mutatna, hogy Bálint invenciójáról lenne szó. Természetesen hiba volna erre tett utalások sokaságával terhelni a szöveget, így viszont a bizonytalanság teljes hiányában valamiféle deus ex machinának megfelelő narratív eljárásként érthető meg ez a narratíva. Fölülről az énelbeszélés tengerébe dobott palackposta az olvasónak. Ugyanakkor az első fejezet elbeszélői stílusához, hangneméhez hasonlít ez a rész, tehát – annak ellenére, hogy számomra A dzsinnben sokkal jobban működik ez a fajta narráció – mégis megmaradhat a feltételezés, hogy a két E/3-as elbeszélés ugyanazé a narrátoré. Bárki is legyen az elbeszélő, neki köszönhetően az olvasó fölénybe kerül a korlátozott tudatú, egyre több információval gazdagodó Lente Bálinttal szemben, későbbi nyomozáskísérlete a mindentudás birtokában figyelhető. Jobban mondva a többlettudás birtokában, A dzsinn zárása ugyanis – hasonlóan tehát e rész narrátorának személyéhez – nem egyértelmű, ami ugyanakkor a regény erénye is.

Itt érdemes rátérni kicsit részletesebben a kiemelt harmadik részre. Az Akik már… nehéz, zavarbaejtő helyzetbe hozza kritikusát: azért kellene hibáztatni a regényt, mert tartalmaz egy erős, megrázó fejezetet, ami szinte tökéletes, kompakt egész, a karakterek jól felépítettek, a megteremtett világ hangulata egyedi, emlékezetes, a viszonyok ábrázolása és a motívumrendszer (itt is) igen érzékeny, a dramaturgiai ív hatásos, de nem hatásvadász, a lezárás által pedig egy pontosan kikerekített kisregénnyé emelődik, vagyis önmagában is megállná a helyét. Ugyanezek nem mondhatók el a többi fejezetről. Ez az 1986-ban játszódó rész egy kisvárosi tüdőkórház légzésbénultjainak életét és két kiemelt szereplő, az ápoló és az Aszalós Ferenc nevű beteg történetét írja le. A fejezet külön feszültségfaktora a narrációs játék: a harmadik személyű elbeszélő szorosan az ápoló perspektíváját és tudatát követi, miközben ő, a fokalizátor-főhős az egyetlen szereplő, akinek nem tudjuk a nevét. A férfi, az ápoló, így utal rá az elbeszélő, és a regény végén ki is derül, miért. Aszalós pedig a regény legjobban kidolgozott karaktere, holott ez a közbülső rész nem szűkölködik a rétegzett figurákban.

A dzsinn című fejezet tehát időben és térben is távoli, szokatlan, az elbeszélés mégis otthonos környezetet fest, autonóm univerzumot, amely olyan zárt, hogy falai közé még a csernobili atomkatasztrófa is csak távoli, a kórház lakóit nem érintő, bár izgató hírként szüremkedik be. A történelmi-politikai-társadalmi háttér tehát megmarad – hangsúlyos és jól érzékelhető – háttérnek. A zárt világ a közkedvelt ápoló attitűdje okán olykor szinte családiasnak mutatkozik, ami termékeny feszültségbe kerül a légzésbénultak sivár, kiszolgáltatott létmódjával. Ez a két komponens, az intim viszonyrendszer a kórház mint kolónia terében és a kilátástalan életképtelenség folyamatos vibrálása egészen érzékeny összhangba kerül. Ám a mérleg az előbbi javára billen: a nyers drasztikumot ugyanis általában feloldják az életképtelenséghez kapcsolódó gép-ember viszony esztétizált, poétikus (s a ma egyre divatosabb kutatási irány, a poszthumanizmus felől értelmezhető) megfogalmazásai. Nemcsak az ápoló tudatában – tengeralattjáróba zárt búvárokhoz és űrhajóba zárt kozmonautákhoz hasonlítja az éjszakai kattogó csöndben a betegeket –, de a külső elbeszélői szólamban is finom, lírai képek társulnak a magatehetetlen ember és az őt éltető(!) gép összefonódásához. Például: „Az épület hűvös kamráiban, mintha belső szervek lennének, egyre csak lüktettek, pulzáltak a súlyos berendezések” (241).

Már az elzárt betegvilág miliője eszünkbe juttathatja A varázshegyet, de Krusovszky egy határozottabb apró gesztussal is utal Mann regényére: a különösen feltűnő Hajnal Ágnes nyitott légcsövét az ápoló valahogy úgy nézi, ahogy Hans Castorp Madame Chauchat röntgenfelvételét: „Ám amikor a lány testét a ráterített törölközőn kívül más nem fedte el, nyitott légcsöve ismét hangsúlyos lett. Mégsem volt visszataszító, inkább megejtő és bizonyos szempontból felkavaró; habár valójában nem lehetett rajta benézni, az ápoló gyakran úgy képzelte maga elé a sebet, mint egy ablakot, ami a lány huzatos bensőjébe nyílik, s amit valami képtelen hiba miatt lehetetlen bezárni” (212).

Még emlékezetesebb viszont az a folyamat, ahogy a kis varázshegyszerű zárt világba beleterpeszkedik a történelmi trauma az oral history, az 1956-os zsidó pogromról szóló monológkísérlet által. Bár nem a legszokatlanabb elbeszélői eszköz, de a gyerekszemszög jól kiaknázható, főleg, hogy nem az áldozati, hanem az elkövetői oldalon jelenik meg. Mindezt Krusovszky egy magatehetetlen, lélegeztető géphez kötött mogorva ember – ráadásul a rossz állapota miatt az orvos által megtiltott – kitárulkozásának kontextusába helyezi, és így olvasztja össze a különböző emberi közösségekhez köthető különböző problémákat, traumákat egy életben és egy szövegben. Komoly kihívás, amelynek A dzsinn képes megfelelni.

Ám ez a kétségtelenül legsikerültebb fejezet sem hiba nélküli: a regényt amúgy is jellemző túlírás sajnos itt is tetten érhető. A kompakt elbeszélésből egy jelenetet érdemes lett volna húzni, a kocsmait. Ez a rész kiviszi az olvasót a kórház, az ápoló otthona és a kettő közti (bicikli)út szoros teréből, ami által megbomlik a fejezetben ábrázolt zárt létmóddal összhangban lévő minimalista térkezelés, de nem gazdagítja sem az ápoló karakterét, sem a korrajzot. Utóbbi megvalósul az újságolvasások és a kintről érkező szereplők egy-egy sztoriján keresztül, a férfi empatikussága pedig tökéletesen megmutatkozik/megismerhető a kórházban tanúsított viselkedésében.

Ám a túlírás nem itt a legfeltűnőbb. Nem állítható, hogy a 2013-ban és 2017-ben játszódó – szintén elég olvasmányos – fejezetek történései és a mondanivalói ne lennének érdekesek, de sem a túl részletesen elmesélt vidéki lagzi, sem Lente Bálint családi és magánéletének taglalása nem olyan katartikus, mint a kórházi történet.

Az viszont biztos, hogy e fejezetek nagy erénye, ahogy a középső részt magukba dolgozzák. A légzésbénult Aszalós Ferenc monológját félálomban hallgatja Lente Bálint egy kazettáról, így víziószerű minőségbe hajlik a szöveg, amely végig ott van Bálint fejében, hol halványabban, hol erősebben. Amikor pedig a kazetta, jobban mondva az ápoló története a centrumba kerül, szinte semmit nem ismételnek el a szereplők a ’86-os fejezetben olvasottakból, egyszerűen csak más szemszögből dolgozzuk fel.

A körülírás mikéntje tehát nem illethető a túlírás vádjával, nem így a cím kezelése. Az „akik már nem leszünk sosem” állítás első előfordulása izgalmasan (ön)ironi­kus-gúnyos megszólalásba ágyazódik, s a cím e rétegelt kontextusú megidézése tökéletesen elegendő lett volna. A szöveg azonban nem hagyja, hogy olvasójában dolgozzon a – talán túl sokszor alátámasztott – mondanivaló: a lezárásban Lente Bálint aha-élményeként kell megismételni, immár hosszas magyarázó körítéssel a kijelentést, vélhetőleg azért, hogy a regény tételmondata elhangozhasson: „Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat” (539).

Az „túl sokszor alátámasztott mondanivaló” kis kibontást kíván: a regény egyik, ha nem a központi kérdését, a figyelem/figyelmetlenség problémáját illusztráló cselekményszálakból mintha kicsit több lenne a kelleténél. Legalább négy súlyos dolog van, amire a főszereplő késleltetve jön rá (és plusz egy, aminek felfedezését nem tematizálja, csak egy másik szereplő szólamában említődik). Bizonytalan vagyok a téren is, hogy a szöveg szándékai szerint olvasom-e ezeket a ráébredéseket: Például Tuba – egy másik jól kidolgozott szereplő – szerelmére már jóval korábban gyanakodhatunk, mint ahogy az a regényben nyilvánvalóvá válik, ami ugyan nem lenne gond, kerülhet az olvasó e téren is az elbeszélő tudata fölé, de akkor másként kellene elbeszélni a nagy felismerést. A Juli-szál szintén tartalmaz vitatható lélektani elemeket, a szomszéd kislány betegségére való igen megkésett rádöbbenés viszont finomabban megoldott, eltaláltabb jelenet, ami Lente figyelmetlenségét talán a legjobban szemlélteti.

A regény erényei közt kell említenünk a motívumrendszert és a különböző síkokat összekötő párjeleneteket. Bár ezek értelemszerűen az újraolvasás során válnak inkább feltűnővé, természetesen a kezdettől fontos szerepük van a szövegkohézió létrejöttében. Szereplői és beszédhelyzeti hasonlóságokra gondolok: Aszalós és Bálint apja egyaránt (poszt)kórházi szituációban beszél a róla gondoskodó ápolóval, illetve Bálinttal. Vagy egy másik példa: jelentéses a szexualitás hasonlósága, illetve elkülönböződése (Hajnal Ágnes, Hárs Juli és Janka, a feleség). Ezek mellett apróbb visszatérő motívumok például: a vibráló-hangos tévé fel-fel­tűnése (különösen emlékezetes a zajos meditáció kifejezés mint a lefekvés előtti bamba tévékapcsolgatás meghatározása), az orchidea motívuma és érzékletes leírása vagy a zseblámpa/mobilfény folyamatosan visszatérő derengése – s még folytatható volna a sor.

Fontos kitérni röviden a politikai olvasatra is. A belföld rovatba író Lente perspektívája, világlátása liberális, társadalmi kérdésekre érzékeny tudatot tükröz, a szöveg pedig nem próbál implicit utalásokkal élni: az olyan erős képektől, mint a vidéki kocsma lenémított tévéjére bekúszó „Életfogytiglant kaptak a romagyilkosok”-felirat vagy az autópályán álló, „űrruhás figurák” által körülvett, 71 menekült holttestet rejtő kamion, a fővárosi gyűlölet és a vidéki „magától értetődő” rasszizmus különbségére tett reflexión át a bécsi hidzsábos nők és fekete kosaras fiúk közti nyugodt sétálgatás említéséig mindenféle rétegben megjelenik a politikum. Fontos korrajz. A gender-perspektíva is érdemes a továbbgondolásra. A macsó szemlélet hol reflektáltan, hol reflektálatlanul tör fel a szövegben, ami – ki tudja, szándékoltan-e – pontosan mutatja fel, hogy egy baloldali, társadalmi kérdésekre, hátrányos helyzetű emberek problémáira érzékeny fiatal férfiban is ott lehet a megkérdőjelezhető igazságú maszkulin perspektíva. A családi beszélgetések alatt megnyilvánuló női diskurzusokat és a külső, esztétikai gesztusokat érő főszereplői-elbeszélői ítéletekre talán azért lehetünk különösen figyelmesek, mert a regénynek is, hasonlóan A fiúk országa című novelláskötethez, erénye az érzékenység, amellyel a családi viszonyrendszereket ábrázolja: a kimondatlan reflexiók másik általi dekódolását, a testtapasztalatokat.

Élvezetes, olvasmányos könyv az Akik már nem leszünk sosem, néhány rendkívül erős, kiemelkedő résszel, és a kollektív és egyéni problémák, traumák igen széles spektrumának érzékeny felrajzolásával. A dzsinn című fejezete maradandó alkotás, ami a komplett dramaturgia, a prózapoétikai elemek és a történelmi és lélektani problémák ábrázolása okán önálló szövegként is megállná a helyét. A pusztán élvezetes, gördülékeny olvasási élményen túl az izgalmas és mély kor- és emberrajz teszi emlékezetessé Krusovszky Dénes első regényét.

Seres Lili Hanna

(Megjelent a Tiszatáj 2019. májusi számában)

 

Magvető Kiadó

Budapest, 2018

539 oldal, 3999 Ft

 

 

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2020.05.28 - tiszatáj

J. M. W. TURNER THOMSON’S AEOLIAN HARP (THOMSON ÆOLHÁRFÁJA)
„William Turner minden idők egyik leghíresebb és legeredetibb művésze; festészetével kapcsolatban a szakirodalom többsége szuperlatívuszokban fogalmaz. A művészettörténetben a „fény őrültjeként” emlegetik, „aki valóságos katalógusát adta a fenségesnek”, és aki „a végsőkig kifinomult ábrázolásaival ajándékozott meg minket”. Turner munkássága és hagyatéka azonban nemcsak képzőművészeti, de lírai alkotásokat is tartalmaz – amint erre elenyészően kevesen, de az utolsó ötven év kutatásai közül többen is felhívták a figyelmet […]

>>>
2020.05.27 - tiszatáj

RÉVÉSZ EMESE: SIMI ÉS A RENDETLEN BETŰK
Révész Emese nevével eddig leggyakrabban művészettörténeti kontextusban találkozhattunk, a gyermekkönyvek kapcsán is leginkább művészettörténeti, illusztrációs kérdésekkel összefüggésben. Most megjelent könyvével a gyermek- és ifjúsági irodalom platformján jelentkezett, az elemzői oldalról az alkotói oldalra térve át. Könyvének főhőse Simi, az óvodából iskolába kerülő kisfiú, akinek iskolakezdő éve jelentősen különbözik osztálytársaitól… – KATONA ANDREA KRITIKÁJA

>>>
2020.05.26 - tiszatáj

BÖDECS LÁSZLÓ: AZ ÁRVÍZ HELYE
Bödecs László második kötete is a hiány esztétikájára épít, ahogy számos műalkotás a XX. század elejétől egészen napjainkig. A hiányérzet, a töredezettség, szétesettség, az értékvesztettség tapasztalatából táplálkozó művek a világot, a dolgokat in absentia ábrázolják. A hiány azonban olyan jel nélküli jelölet, olyan üres hely, lyuk, hézag, repedés, űr stb., amely mindig a valamivel – az artikulálhatóval, jelenlévővel – szembeállítható. A semmi is a valamivel, mindennel szemben megképződő nemlét… – VISY BEATRIX KRITIKÁJA

>>>
2020.05.25 - tiszatáj

AZ ELSŐ ÁRULÓ

Radikális baloldaliként indult, Pasolini barátjaként tartották számon az idén 81 éves Marco Bellocchiót, jóllehet tavalyi maffiadrámája végképp nem bír semmilyen újító, pláne felforgató szándékkal: Az első áruló olykor csúnya kilengésekkel, de összességében biztos kézzel felépített biopic, amelynek esélye sincs, sőt, talán soha nem is akart a legnagyobbak közé emelkedni… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS BOZÓKY FELÍCIA AKA I AM SOYUZZAL
Az I Am Soyuzt hallgatva úgy érzed magad, mintha belekerültél volna egy álomba, ahol minden megtörténhet. Bozóky Felícia különböző emberi érzelmekkel apellál és közelebb hozza, érthetőbbé teszi őket számunkra. A jelenleg is orvosként praktizáló, sürgősségi osztályon dolgozó singer-songwriter mesél nekünk… – BRESTYÁNSZKI BERNADETT INTERJÚJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

Hegedűművész, énekesnő, zeneszerző Szirtes Edina Mókus, aki a komolyzenét tartja anyanyelvének, miközben improvizálva keveri a különböző stílusokat és műfajokat. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán diplomázó alkotótól azt is megkérdeztük, mit csinál, amikor nem a zenél? – ÚJSZÁSZI ILONA INTERJÚJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

GERGELY ÁGNES: A SZOMJÚSÁG ÁRA. KÉT REGÉNY
Gergely Ágnes lírája, tárcái, memoárja és regényei szorosan összetartoznak, írásainak mélyrétegeiben beforratlan, újra meg újra feltépett sebek sejlenek fel. Regényei szereplőinek az életét egyéni és kollektív traumák, a személyiséget eltörölni próbáló hatalmi rendszerek alakítják. „Mi is megtapasztaltuk a már elfelejtett szavak – mint éhség, szomjúság és hazátlanság – elemi jelentését” – írja Pilinszky János. Gergely Ágnes azt tárja elénk, mi lett ennek a gyötrelmesen megtapasztalt, majd elfelejteni próbált elemi szomjúságnak az ára… – POLGÁR ANIKÓ KRITIKÁJA

>>>
2020.05.16 - tiszatáj

CAPONE
5 év karrierpokol után új filmmel jelentkezett Az erő krónikájával hirtelen felkapottá, majd gyorsan kegyvesztetté vált Josh Trank. Szerzői kommentárokkal dúsított anti-gengsztermozijában végig ott lüktet fiaskójának összes zöngéje: drogmámoros, alkoholgőzben pácolt, kreatív nézeteltérésekkel, végül idegösszeomlással dúsított rendezőpályáját a szesztilalom legismertebb gengszterének hattyúdalával állítja párhuzamba… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő