03.09.
| REÖK – Rendőrség – avagy a helyzet egyre hülyébb >>>
03.06.
| Trafó – Artman vol.7. – 20 kép >>>
03.04.
| Grecsó Krisztián Szegeden is bemutatja Verát >>>
02.28.
| Asztali beszélgetések… – Európa | Iszlám és kereszténység? >>>
02.23.
| Pannon Filharmonikusok – Vidovszky 75 >>>
02.22.
| Kötetbemutató – Nagy Zopán: Felhő regény >>>
02.16.
| Deák17 – Gyermekrajzok bőröndökben >>>
02.14.
| Jazz Kocsma – Deres Kornélia Bábhasadás című kötetének bemutatója >>>
02.14.
| Asztali beszélgetések… – Street art, graffiti, szakralitás. A kibékülés terei? >>>
02.07.
| OSZK – Zárul a Corvina Könyvtár budai műhelye című kiállítás >>>
02.18.
| Átadták az Artisjus-díjakat >>>
02.15.
| Imre megnyitotta Bélát, Béla megnyitotta Imrét >>>
02.15.
| Crescendo Nyári Akadémia és Fesztivál 2019 >>>
02.12.
| Takács Zsuzsa az Artisjus Irodalmi Nagydíjasa >>>
02.05.
| Újabb országos toplistára került fel a REÖK >>>
02.01.
| Szegedi Szabadtéri – Sztárok a Titanicon >>>
01.31.
| Marno János Tiszatáj-díjas >>>
01.24.
| Lendület program: három kategóriában várja az Akadémia a fiatal kutatók pályázatait >>>
01.18.
| Újabb sztárfellépők a 39. Budapesti Tavaszi Fesztiválon! >>>
12.18.
| Elhunyt Grendel Lajos >>>

Shrek Tímea, Szakács Réka prózája

Horváth Veronika, Kovács L. Zsolt, Mohai V. Lajos, Németh Zoltán, Olty Péter, Siska Péter, Veszprémi Szilveszter versei

Rácz Lajos beszélgetése Konrád Györggyel

Borsodi L. László, Hajnal Géza, Nagy Csilla tanulmánya

Nádas Ale­xandra festményei

Diákmelléklet: Sebők Melinda Babits Mihályról

>>>

BESZÁMOLÓ A MADRIDI DISNEY-KIÁLLÍTÁSRÓL Disney neve hallatán kinek ne jutna eszébe az a meserengeteg, melyet Mickey egér teremtője és Disneyland megalkotója stúdiójában vászonra ne vitt volna. Az 1923-ban megalapított filmstúdió több mint 600 alkotást tudhat maga mögött. Tekintve, hogy a mozi a huszadik század uralkodó médiuma volt, a mesemondás szerepét […]

>>>

„Mintha kitakarítanád a szobád otthon”
2019.02.06 - tiszatáj

INTERJÚ
HÖFFLER NORBERTTEL
ÉS TÖRÖK DÉNESSEL

Január elején jelent meg az August Clown zenekar első EP-je, ami a Gribedli stúdióban készült. Az album megszületésének körülményeiről, az Artur zenekarral közös lemezbemutató koncertről és a jövőbeli tervekről az August Clown énekesével, Höffler Norberttel, valamint a stúdió hangmérnökével – és egyben az Artur énekes-basszusgitárosával –, Török Dénessel beszélgettünk. 

 – Jussunk el Dénesig! Az első, August Clown-t említő feljegyzések szolnoki programajánlókból valók, 2013-ból. Ezekben az olvasható, hogy „kevésbé ismert előadók” számait adod elő. Kik voltak ezek az előadók? Hány éves is voltál ekkor?

Höffler Norbert: – Tizennyolc. Még gimnazista. A Lúdláb Bisztróban játszottam, a Csiki Borozóban, meg a Tiszapart Moziban – ott volt az első koncertem is. Folk, indie számokat. Bár általában indie-t szoktam mondani, mert a folk mindenki számára népzenét jelent, és amikor mondom, hogy amerikai népzenére gondoljanak inkább, akkor meg a country-ra gondolnak. Szóval ez a műfaj még mindig nem annyira ismert Magyarországon. Akkoriban még ennyire se volt. Én nagyrészt mindig külföldi, amerikai zenészeket hallgattam és játszottam. Olyan akusztikus számokat, amik a singer-songwriter irányt célozzák meg.

Mert nekem nem volt bandám. Én csak azt csinálhattam, hogy tudom az A-mollt, a C-mollt, a D-dúrt, bla-bla-bla, és éneklek. Ezekből kellett dolgoznom.

Először feldolgoztam Metallicát, Nirvanát meg ilyesmit is, de nem jött át a dolog. Aztán rátaláltam egy zenészre, Gregory Alan Isakov-ra, akinek nagyon könnyen megzenésíthető számai vannak, és pont olyan hangfekvése és skálája van, mint az enyém. Egész albumokat tanultam meg tőle, első számtól az utolsóig, fejből. Tudtam, hogy jól működik, mint stílus, és jól áll nekem. Tehát amikor az ajánlóban kevésbé ismert előadókról írtak, az azt jelentette, hogy én valahol Gregory Alan Isakov számait játszom egy koncert kilencven százalékában.

Rajta kívül a listámon volt még az akkoriban külföldön nagyon befutott The Lumineers, a Mumfords & Sons– de lehet, hogy az már később –, és a Tallest Man on Earth. A legérdekesebb ebben mégis az volt, hogy mivel senki se ajánlotta ezeket, nem tudtam, jó zenének számítanak-e. Bennem volt a feszkó, hogy „ez tetszik az embereknek egyáltalán?” És amúgy tetszett nekik. Amikor valamilyen egyszerű, kávézós kis esthez kerestek zenészt – ott Szolnokon –, engem hívtak. Bár ezek inkább kocsmák voltak. A menedzsereknek tetszett a zeném, mert nem zavart sok vizet. Nem kellett hangosítani – keverőpult kellett hozzá meg egy mikrofon, és kész.

 

 

– Mikor kezdtél el saját számokat írni? Mennyire voltak rád hatással az előbb felsorolt zenekarok?

HN: – Semennyire. Azt hittem, hogy teljesen. Azt is akartam, hogy olyan zenét írjak magamtól, ami hasonlít ezekre. Volt is bennem egy ilyen, hogy vajon mikortól számít valami lopásnak. És itt nem a konkrét akkordmenetekre, szövegekre vagy dallamvilágra gondolok, hanem arra, hogy lopásnak számít-e az, ha én tényleg olyan hangulatot akarok teremteni, mint ez vagy az a zenész. Ha olyan versszakokat akarok írni. Ha ugyanolyan szövegfelépítést akarok. Ezen gondolkoztam, miközben meg bármi, amit írtam, nem is hasonlított arra, amiket hallgattam.

 – 2013-ban feldolgozásokat játszottál, idén kijött az August Clown háromtagú formációjának az első EP-je. Mi történt a köztes időben?

HN: – Nagyon hobbis időszak volt. Úgy értem, a videojátékozást vagy a filmnézést nagyobb hobbinak tartottam, mint a zenélést. Most ez megváltozott, mert csináltam valami kézzel foghatót. Kiadtam egy EP-t.

Ennek most már van egy olyan hatása, hogy ez mégsem lehet csak hobbi. Mert letettem valamit az asztalra.

Mikor teremtődött meg benned az igény, hogy másokkal együtt zenélj, bandát formálj?

 HN: Amikor elkezdtem megismerni embereket. Nem akartam felhívást kitenni a szolnoki vagy a szegedi zenészkeresőbe, mert akkor random emberek jelentkeznek, akiket nem ismerek. Akikről nem tudom, milyen zenét szeretnek, milyen stílusuk van. Vagy nem is a stílus a lényeg, hanem az, hogy milyen személyiségek. Szerintem bandát csak úgy lehet alapítani, hogy véletlenszerűen találkozol valakivel, aki jófej, szereti ugyanazt a stílust, és véletlenül tud is egy hangszeren játszani, ami véletlenül kell is neked.

 

 

– Azt tudtad, milyen hangszerek tennének jót a singer-songwriter számaidnak?

HN: – Igen, és itt visszatérünk ahhoz, hogy tudom, milyen zenét szeretnék csinálni. Olyat, amit hallgattam. Abban pedig van basszus, aláfestő dob, valami vonós hangszer – ami lehet hegedű is, vagy cselló, de nem durván, csak úgy a háttérben –, és még egy gitár. Volt, amikor megőrültem volna még egy trombitáért. Vagy egy zongoráért, ahogy a Lumineers-nél. Ezek tetszenek, fel tudják dobni a hangzást.

Az évek során felhalmozódott számaidból végül öt került fel az EP-re. Hány számból válogattátok ki ezt az ötöt? Miért ezekre esett a választás?

HN: – Ez az öt szám, ami fent vannak a lemezen, szerintem három évnyi részeg hazamenésből, random egyetemi firkálgatásból és otthoni gitározgatásból áll. Ezekből lett összekavarászva. Mintha kitakarítanád a szobád otthon. Mintha azt mondanád, hogy „jó, most egy kicsit rendet teszek, és ezeket a hasonló szemeteket egy kupacba rakom. Beteszem őket egy dobozba.” Ezt a dobozt vettem elő egy éve talán, hogy megnézzem, ebből mi jó, mi rossz. Hogy mit lehet még kiegyenesíteni – egy Bibliával! –, hogy olvasható legyen. Megnézni, mit gondoltam akkor, és hol voltam az életben, amikor ezeket írtam. Nagyjából tíz olyan szám volt, amiből végül kiesett ez az öt.

Szóval nem úgy volt, hogy elvonultam egy kabinba írni egy albumot, ami én vagyok, és ami kifejez engem, hanem úgy, hogy folyamatosan kifejezgettem magam, és aztán eldöntöttem, hogy keretbe foglalom.

Hogy jött a bővülés, és milyen változáson mentek keresztül ezek a számok Brestyánszki Bernadett és Mozsár Mátyás közreműködésével?

HN: – Legutóbb, amikor koncertlehetőséget kaptam a Grand Cafétól, úgy voltam vele, hogy most már ráírok egy-két emberre. Mozsár Matyi rögtön azt mondta, hogy simán, van kedve a kollaboráláshoz, Bernadett pedig már régebben is kifejezte az érdeklődését, és még mindig érdekelte a dolog. Ő Szabadkáról jött próbálni. Kevés időnk volt, ezért kiválasztottam azt az öt számot, ami szerintem tök szupin szólna. Először kábé úgy éreztem magam, mintha egy szimfonikus zenekarral játszanék, mert hat évig egyedül játszottam. Elkezdték nyomni, amit gondoltak, és kiderült, hogy fasza. Öt számot gyakoroltunk be – erre volt időnk a koncert előtt. Végül ugyanez az öt szám került fel az EP-re is.

 

 

–  Honnan jött az ötlet, hogy fel is vegyétek a számokat? Egyértelmű volt, hogy a Gribedli stúdióban akartok felvételt csinálni? 

HN: – Én ismertem Dénest, tudtam, hogy nemrég csináltak egy ilyen alternatívnak mondható stúdiót, és azt gondoltam, talán ez lenne az a hely, imázsban is, barátság szempontjából is, ahol fel tudnám venni az anyagokat mindenféle feszengés nélkül.

De igazából az egész onnan jött, hogy volt még egy közös koncertünk Szabadkán, és Bernadett nyaggatott, hogy töltsünk már fel valami hanganyagot az eseményleírásba. Mert egyébként van Bandcamp-es és YouTube-os oldalam is, de én mindre azt mondtam, hogy nem jó, mert nem tükrözik azt, amit játszani fogunk. Bernadett viszont erősködött, hogy kell valami, és próbálnunk is kéne.

Felhívtam Dénes: „Hé, neked van egy stúdiód! Lehetne ott próbálni?” Miközben beszélgettünk, és kiderült, hogy ráér, megkérdeztem, hogy „és akkor már csinálhatnánk egy ilyen, tudod, felvételt is?” Mondta, hogy igen, csapassuk, majd egybe felvesszük az egészet, mint egy ilyen live session-t. Szóval így jött az, hogy Gribedli. Meg így lett az, hogy EP.

– Tehát végül felvettétek azt az öt számot, ami igazából időszűke miatt került kiválasztásra. Utólag ezek a számok albumkoncepció szempontjából koherensnek bizonyultak?

HN: – Egy EP-nek tökéletesnek gondolom az egészet. Ahogy fel lett véve. Ahogy meg lett jelenítve – radar alatt, ismerősöknek. Jó, hogy van egy ilyen “fizikai” kontentem, amit lehet linkelgetni. De ha egy LP-n dolgoznék, akkor teljesen mást csinálnék. Más számokat írnék. Ezeknek a számoknak ez volt a végcéljuk.

 

 

Meséljetek a felvétel napjáról! A zenész és hangmérnök szempontok mennyire összeegyeztethetők? Feszített volt a tempó?

Török Dénes: – Kezdjük ott, hogy én ismertem a zenét, a felvétel előtt többször játszottunk  már együtt. Nem az volt, hogy megkeresett valaki, és nagyon ki kellett találni, mit kellene itt csinálni. Bár a felállás engem meglepett, mert ezt a hangszerelést nem ismertem.

Azt tudtam, hogy ezt a felvételt az énekre kell kihegyezni.

Merthogy az szerintem kurva erős. Főként emiatt szerettem volna ezen a produkción dolgozni. Maga a megkeresés viszont hirtelen jött. Nagyon rövid idő alatt történt minden, körülbelül egy-két hét leforgása alatt.

HN: – Nem telt el négy nap, hogy szóltam, és eljutottunk odáig, hogy felvétel.

TD: – Ráadásul karácsony előtti időszak volt, rohanás. De ez nem baj, mert egyrészről, ha gyorsan kell valamit csinálni az meglátásom szerint kreatív döntésekre kényszerít – kevés lehetőségből jó dolgok sülhetnek ki –, másrészről nekem a live session felvétel a kedvenc műfajom. Szerintem ez a legjobb: van egy zenekar, aki bejön, és eljátssza a számait. Igazából már a stúdió alapgondolatánál is hangsúlyos volt, hogy itt lehessen ilyet csinálni. Minden szempontból beleillett a képbe ez a produkció.

HN: – Én ezelőtt mobillal vettem fel számaimat. Régebben, a soundcloudra meg egy kettétört, jack-es mikrofonnal. Itt az volt a jó – profi keretek között –, hogy csak oda kellett állnom a mikrofonhoz, és eljátszanom a számokat a többiekkel. Nem kellett aggódnom azon, hogy ez most hogy fog szólni. Ezzel foglalkozik Dénes. (Mosolyog.) Nekem csak el kellett játszanom a számokat. Ami rossz volt benne, az az, hogy kurva sokszor kellett eljátszanom őket. Nem a stúdió miatt, hanem magunk miatt. Mert, mint a filmekben egy long take-nél, ha egy hosszú felvétel kell, és már a végén jársz, azon reménykedsz, hogy ne kúrja el senki, mert akkor kezdhetjük elölről az egészet.

 

 

– Volt olyan, amikor nem rontás miatt, de mondta Dénes, hogy csináljatok még egy felvételt, mert lesz ez jobb is?

TD: – Érdekes kérdés, amit említesz. Nagyon fontos dolog, amikor producerkedsz meg instruálsz egy zenekart, hogy mikor van az a pont, amikortól még van értelme erőltetni, mert jobb lesz. Több hangmérnökkel beszélgettem már erről.

Valójában erre rá kell érezni, és nem sok köze van a szakmánkhoz. Inkább pszichológia.

Egy anyagon belül pedig számonként is eltérő lehet. Néha az első a legjobb, mert akkor játszák azzal az érzékenységgel vagy akár jó értelemben vett bizonytalansággal, amitől igazinak érzed. Vagy van az, amikor harmadik-negyedikre sikerül. Itt inkább ez volt, mert nem volt lehetőségük olyan iszonyatosan összepróbálni a számokat. Egyébként, amikor van egy nagyon jó take, általában azt szoktam mondani, hogy legyen még egy biztonsági is belőle. Ez a tétnélküliség szokott működni. Van, hogy az utolsó utáni felvétel, amikor nincsen rajtuk az a nyomás, a legjobb.

– Az utómunka mennyi időt igényelt? Illetve a hangkezelés tekintetében is kell lennie egy albumkoncepciónak, ugye? Kell egy albumra jellemző hang.  

 TD: – Ez nem volt annyira egyszerű egyébként, általában a dobokkal vagyok elégedetlen, itt is ez volt. Amiről tudom, hogy jó döntés volt, az az ének a mikrofonozása, még úgy is, hogy nagy áthallás volt a többi hangszerrel. Általában amúgy ezekkel kell sakkozni ilyen live session felvételnél: hogy milyen távolságra vannak egymástól a szereplők meg a mikrofonok. Figyelni kell, hogy az áthallásos terek fáziskülönbségei nehogy rossz irányba vigyék a hangzást.

Mindazonáltal arra törekedni például egy ilyen típusú felvételnél, hogy minél jobban el legyenek szeparálva a résztvevők és a mikrofonok egymástól, szerintem nem mindig szerencsés megközelítés. Egyrészt azért, mert a szeparáció egy bizonyos ponton túl azt jelenti, hogy maguk az emberek is szeparálódnak, és ez az együtt-játszásnak szerintem baromi rosszat tesz. Másrészt azért, mert ha közel-mikrofonozott, elszeparált hangforrásokat próbálunk utómunkával „életre kelteni” – pláne ebben a singer-songwriter műfajban – sokszor természetellenes hatást érünk el.

A legjobbat akkor tesszük magunkkal, ha jó minőségű mikrofonokat jó helyre rakunk le.

– Felvételek után egyből elkezdted az utómunkát?

TD: – Nem, ezt sosem így csinálom. Általában pár hét pihenőt mindig tartok, hogy friss füllel tudjam meghallgatni, és ne az emlékeim befolyásolják, amit csinálok. Persze, erre itt nem volt lehetőségem, de azért néhány napot vártam. A legfontosabb információkat egyébként, amik a keveréshez kellenek, beleírom a sávok alá, a felvétellel kapcsolatos több emlékem úgyis csak tévútra csalna. Aztán az első keverés után is mindig tartok egy hosszabb pihenőt. Legalább annyit, hogy addig más cuccokkal foglalkozok. Mert ha ezután benyitsz valamit, utána rögtön hallod, hogy szar az egész. (Nevet.) Nekem legalább három-négyszer friss füllel neki kell ülnöm, hogy jó legyen.

 

 

Milyen volt az August Clown EP eddigi fogadtatása?

HN: – Akik eddig is ismerték a zenét, és hallották, haverjaim, ismerőseim, a koncertre járók, azoknak tetszett. Örültek, hogy fel lett véve. Mindenkivel lekommunikáltam, hogy live session. (Dénes felé.) És egy csomó új ember is megismerte amúgy. Haverjaim haverjainak a haverjai. Sokan rákérdeznek, hogy „Norbi, te tudsz zenélni? Nem csak pultos voltál?” Ez tök jó. Még a metálarcok is rám írnak. „Ja, ez általában nem az én stílusom, de ez adta. Bejött.” (Utánozza.)

 TD: – Klasszik romantikus. Nekem is ezt szokták írni. A Spotify-on pörög egyébként. Merthogy csináltam egy online, stream szolgáltatókon való megjelenésekkel foglalkozó, mondjunk úgy, hogy kiadót, ahol egyelőre 5 zenekarral foglalkozom, akik gyakran járnak nálam. Norbi anyagának elég magas a hallgatottsága. [August Clown EP a Spotify-on]

HN: – Gyorsan is tud terjedni, mert mindenki ott hallgat zenét.

TD: – Meg mert angolnyelvű. Az könnyebben eljut mindenkihez.

Dénes, nemrég készítettek egy live session videófelvételt az Artur zenekarral – aminek énekes-basszusgitárosa vagy – ugyanitt, a Gribedli stúdióban. Mesélnél erről egy kicsit? 

TD: – Igen, az is egy kábé egy hét alatt jutott a tervtől a megvalósításig. Úgy volt, hogy lesz egy fellépésünk a Grandban, ahol is van egy sorozatunk, a Grand Café Live. Ennek az a koncepciója, hogy minden hónapban kiválasztunk egy koncertet, amit felveszünk hangban és képben az Elephant Studioval közösen, és azokból kettő-három számot, plusz egy interjút utómunkázunk, aztán feltesszük a Youtube-ra. Végül úgy alakult, hogy a koncert rajtunk kívülálló okok miatt nem tudott megvalósulni, de mivel az Elephant és mi is úgy készültünk, hogy aznap felvétel lesz, itt a Gribedliben megcsináltuk a live-ot.

 

 

– Erre már jött is egy reakció, a recorder.hu-n ugyanis megjelent egy cikk, amiben azt írták a felvételek kapcsán, hogy „összetett, okos és érzelmes, olykor rockoló, máskor elkalandozó számok ezek a dalszerűség határán.” Fontos számotokra, hogy elkerüljétek a skatulyázást, és egy beazonosíthatatlan peremvidéken mozogjon a zenétek?

TD: – Nekem ez nagyon tetszik, szívemből szólt az író, pedig nem is ismerem. A „dalszerűség határa” pont az, amire törekszünk az Arturral. Egyrészről fontos, hogy a zenénktől legyen egy látens pop érzésed. Hogy befogadható legyen. Másrészről viszont törekszünk arra, hogy a dalstruktúrában legyenek olyan fejlődések, amik elsőre nem egyértelműek. A számaink alapja szinte mindig a közös improvizáció. Mindent felveszünk – aztán mazsolázunk az ötletek között. A kiválasztott ötletek kibontásakor viszont sokszor szélsőséges irányokat vesz a fejlesztés, és ilyenkor nem ragaszkodunk ahhoz, hogy visszataláljunk a kezdeti harmóniákhoz. Szóval ja, ez a dalszerűség határa foglalkoztat. Lehet egy kicsit a hangmérnökség hordaléka, de szeretem látni, amikor vonalzóval és ceruzával terveztek meg egy számot. Viszont az ízlésem meg azt szereti, ha valami csúnya, zajos.

A csúnya esztétikája vonz titeket?

TD: – Simán. De erről igazából a többieket is meg kellene kérdezni, én csak a magam nevében beszélhetek.

Február 8-án, az August Clown albumpremierjén együtt fog zenélni a Jazz Kocsmában az August Clown és az Artur. Szerintetek hol van a találkozási pontja a zenéteknek?

HN: – Nagyon jó kérdés. (Nevet.)

TD: – Így, hogy már harmadjára játszunk együtt, biztos van valami.

HN: – Igen, amikor játszottunk, összeillett. Nem kioltotta egymást a kettő, inkább felfrissítette. (Gondolkodási szünet.) Amúgy szerintem találkozik a két stílus.

TD: – Megfejtetted közben?

HN: – Mindkettőben benne van a csúnya esztétikája. Az enyémben az éneknél. A kiegyensúlyozatlanságában. Hogy van egy olyan része, ami egy lírai búslakodás valakiről, aztán meg egy ordibálósabb rész, amikor karcossá válik. Nálatok is egy kicsit ilyen szenvedős. (Dénes felé.)

TD: – Tényleg. A szenvedés. Hát ez az! Mit gondolkozunk tovább?

HN: – Jó, de minden zenekar szenvedős számokat ír. A miénk máshogy szenvedős. Nem csak a dalban van benne a szenvedés, hanem abban is, ahogy éneklünk. Ahogy azt kifejezzük.

TD: – Szomorú gyereknek éneklünk.

 

 

Mik a zenekari terveitek? Klip, fellépés, turné?

HN: – Én nem tervezek klipet. Nem tudom, hogy ezt kijelenthetem-e mindenki nevében, de nem. A Facebook oldalon viszont már elkezdtem gondolkozni. (Nevetés.) Itt tartok jelenleg ezzel a projekttel.

Koncertezni szeretnék. Azt szeretem. De az biztos, hogy előbb szeretnék egy Grand Café Live-ot, mint egy videoklipet. Jobban szeretem a session felvételeket. Ha videoklipen gondolkodnék, abban nem lenne benne a zenekar úgy, hogy játszik a zenekar.

Ha forgatnék klipet, nem arról szólna, hogy a mezőn játszok az akusztikus gitárommal egy fehér ingben, miközben Bernadett egy nádszállal csellózik.

TD: – Nekünk most elég sok koncertünk lesz tavasszal. Azt hiszem hét, szóval mondhatjuk tavaszi turnénak is. Ami különösen foglalkoztat ezzel kapcsolatban, hogy május 31–június 1-re szeretnék egy kétnapos fesztiváljellegű dolgot csinálni a Grand Caféba, valahogy a Gribedli név alatt, azokkal a zenekarokkal, akikkel a közelmúltban dolgoztam. Nagyon fontos számomra, hogy ez ne csak egy hely legyen, hanem egy olyan közösség, amit egyfajta értékrend, vagy akár kritikai érzék fog össze, amely az innen kigördülő alkotásokat valamiféle minőséggel látja el.

Szutorisz Szabolcs

 

Fotó: Ács Péter

 


Címke: , , , , , , ,
2019.02.19 - tiszatáj

MÉSZÁROS MARIANNA ÚTJAIM C. KIÁLLÍTÁSA
A spanyol zarándokúton készített tömérdek fotóanyagot rendszerezte és napokra bontva kiválasztott egyet-egyet, hogy grafikusként kedvenc technikájával rézlemezre karcolja vizuális emlékeit. Alkotó minőségében más szemmel használja fényképezőgépe ablakát, merész képkivágásokkal vonja be a nézőt művészetébe. Minden munkája érett technikai tudásról ad számot. A sokszorosító grafikát láthatóan előtérbe helyezi az egyedi képpel szemben… – ALE ILDIKÓ MEGNYITÓJA

>>>
2019.02.19 - tiszatáj

BORSODI L. LÁSZLÓ:
MASZK ÉS SZEREPJÁTÉK
Egy időtálló költői életmű léte dinamikus, folyamatosan dialógusképes, hiszen állandóan megújuló értelmezéseiben létezik, ilyen értelemben soha nem lehet lezárt, befejezett – tartja az irodalomkritika egyik alaptézise. Igaz ez a dinamikus lét Baka István életművére is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy újabb fontos állomásához érkezett a Baka-kritika: Nagy Gábor 2001-es monográfiája után ismét egy szintetizáló jellegű mű látott napvilágot… – NAGY MÁRTA KRITIKÁJA

>>>
2019.02.17 - tiszatáj

DOBÓ KATA FILMJE
A Kölcsönlakással bármilyen kapcsolatot tartó bohózatok közös gondja nem a hihetőség, hanem az, hogy a történet a szükség- és törvényszerű csavarokat, kalamajkákat, félreértéseket és egyebeket miként tudja tálalni. Természetesen érdemes mindazt, amit látunk, a saját tapasztalatainkkal összevetni, a néző ezt rutinszerűen megteszi, de készek vagyunk minden olyasmit nevettetőnek látni, ami mégiscsak szokatlan, mégiscsak olyasmi, amivel nemcsak hogy nem találkoztunk soha, de még elképzelni sem tudjuk… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

>>>
2019.02.16 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
A tárlat előkészítését egy 2016 márciusában megalakult munkacsoport (Passuth Krisztina, Pataki Gábor, Radák Judit, Boros Lili, Petőcz György és Szabó Noémi részvételével. A kiállítás vezető kurátora Szabó Noémi, a Ferenczy Múzeumi Centrum Művészeti és Muzeológiai Főosztályának vezetője) végezte. A kiállításon visszaköszön a gondos és elmélyült előkészítés, a tárlat az életmű teljességét mutatja meg. Párhuzamosan látható Vajda Lajos felesége, Vajda Júlia festőművész tárlata a Szentendrei Képtárban Mégis legyen kiállítás… címmel […]

>>>
2019.02.16 - tiszatáj

OPERAHÁZI BOHÉMÉLET SZEGEDEN
Elvileg koncertszerű előadásban, gyakorlatilag előadásszerű koncerten turnéztatja a Magyar Állami Operaház Puccini Bohéméletét. A budapesti amúgy alighanem a világ legrégebben futó operaprodukciója, 1937-ben állította színre Nádasdy Kálmán, a díszleteket Oláh Gusztáv, a jelmezeket Márk Tivadar tervezte. A főszerepeket akkor többek között Osváth Júlia, Pataky Kálmán, Losonczy György és Székely Mihály énekelték. Az Operaház vezetői nagyon büszkék erre a produkcióra… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
2019.02.11 - tiszatáj

NOVÁK ÉVA KIÁLLÍTÁSÁHOZ
Ébredő kavicsok,
opálos hajnalok,
ismeretlen mantrák,
tarjászkodó macskák…

Optikus álmok,
verses látomások…

Kavics, kő, kőzetek…
Nem bauxit, sem hegyek,
nem sziklák, nem képzelet:
hajnal-pára, álom-varázs,
mozaikok, belső parázs,
meglátás és precizitás…
[…]

>>>
2019.02.11 - tiszatáj

NE ÉRINTS MEG!
Keresve sem találnánk jobb filmet a hazai mozikban épp futó munkák közül a cinema du corps-irányzat demonstrációjához, mint Adina Pintilie tavalyi, a legjobb filmnek járó Arany Medvével honorált szerzői ujjgyakorlatát. A Vasárnap hat órakor és A helyszíni szemle című román klasszikusokkal új csapásirányt mutató direktorhoz rokoni szálakkal nem kötődő fiatal rendezőnő debütje nemcsak a test fizikai tapasztalatát, hanem azon keresztül a bőrhöz, csonthoz, tapintáshoz köthető mentális-érzéki benyomásokat vizsgálja – témafelvetése rögtön csettintést érdemel, kidolgozása azonban rengeteg kívánnivalót hagy maga után… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.02.10 - tiszatáj

PÁSZTOR BÉLA ÉS KÖLTÉSZETE
A magyarrá lett zsidóság rövid, de annál intenzívebb ittléte a magyar nyelvben dokumentálható a leglátványosabban, s ugyanakkor a legláthatatlanabbul. Itt eresztett gyökeret és bontott tobzódón virágot az anyagban, ahonnan fizikai, társadalmi „kiszántása” ellenére oly jeltelenül, de annál át­hatóbban ittélőnek, itt maradt. Nincs még egy olyan nép, amely­nek az irodalmában, vagy leszűkítve a költészetében, ennyi zsidó vett volna részt, s ilyen nívón […]

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő