Új Appendix (42/52)

1997-et írunk. Énekesnek azért jó lenni, mert nem kell tudni zenélni, mert elég egy mikrofon és néha ki lehet sétálni a közönség közé, meghallgatni a többieket. Szerencsére jók és képzettek, nekem elég tudni a szövegeket (kb.), és azt, hogy mi legyen a következő szám, de még ráérek eldönteni, mert a szünet utáni blokk mindig egy improvizációval indul. Amióta a T-boyban játszunk egyre többen jönnek el a koncertjeinkre, már tudunk vagy 30 számot (Európa Kiadó, Kispál és a Borz, URH, Sziámi, Balaton, Cure) és vannak saját dalaink is. (Ez már régen nem az a szint, mint az első próbákon Papáék udvarán, amikor a dobfelszerelése egy szaloncukros dobozból és egy csörgődobból állt, a gitárokhoz meg az énekhez pedig magnóról ment az erősítés; már voltunk a PUF előzenekara, de még nem léptünk fel az EFOTT-on!) Többen is mondják, hogy jó a buli, kérdezik, hogy mikor lesz a Kiadótól a Mocskos idők, hamarosan, felelem, hamarosan. Lassan visszamegyek a mikrofonhoz, még nem tudom, hogy az URH-tól a Rock’n fuckin’ vagy a Ki akarja nyírni a doktor legyen-e a következő szám, mindenesetre előtte bemutatom a zenekart. „Hölgyeim és uraim, színpadon a HIVATAL: Jászter Csaba basszusgitár, Dankó Dénes dob, Molnár Tamás ritmusgitár, Sarlósi Attila szólógitár!”

További Új Appendix történetek Neszlár Sándortól: https://tiszatajonline.hu/?tag=uj-appendix