tiszatáj | 2021. november 18.

Zenei füstjelek

BESZÉLGETÉS KRASZNAI GÍTÁVAL

NAGY AMBRUS INTERJÚJA
„Betonszínű szelek közt a városban / megbújok a szabályos káoszban” – festi meg egy valószínűleg jó régi, merengős szegedi reggel emlékét bemutatkozó EP-jén Krasznai Gíta, bár az is lehet, hogy ezt már csak én képzelem hozzá a ’Beton’ című dal nyitósorához…

Az idézett szerzemény persze csak egy a fiatal énekes-gitáros-dalszerző hosszú évek kitartó munkájával, hullámokban készre csiszolt dalgyűjteményének hat dala közül. A Füstjel végül 2021. tavaszán látta meg a rég áhított napvilágot, azóta pedig sokfelé felfigyeltek rá: szerepelt a Recorder Magyarradar-rovatában, több helyről is elismerő kritikákat kapott, interjúk keretei közt pedig maga az alkotó is bemutatkozhatott különféle online zenei fórumokon. A 2010-es évek derekán, Szegeden futólag össze is akadt zenei gyökereink apropóján kapva kaptam az alkalmon, hogy a debütlemez kapcsán rég nem látott ismerősként üljek le beszélgetni Gítával dalírásról, fejlődésről, képzőművészetről és a mindig elérhetetlennek tűnő elégedettségről.

– Első lemezed, a Füstjel kapcsán sokak szemében újoncnak tűnhetsz, pedig messze nem ez az első zenei „projekted”. Hogyan csöppentél a zenélésbe és a zeneírásba úgy általában? Mi mindenen dolgoztál eddig?

– Nem tudom, pontosan mi számít „projektnek”, de például már gimnáziumban is léptem fel iskolai rendezvényeken. Egy ezer fős intézményben, ahol a szalagavatón akár kétezer ember is összegyűlt ez azért elég komoly tapasztalat volt nekem – közönség tekintetében máig egy ilyen fellépés a legnagyobb koncertem, amit valaha adtam.

– Mindezt egyedül, egy szál gitárral?

– Igen. Kiszin Miklós, a gimnáziumi énektanárom hatalmas inspiráció volt a számomra, de rajta kívül is bőven akadtak olyan meghatározó tanárok az életemben, akik zenéket mutattak és lassan a mentoraimmá váltak. Miklós volt az első közülük: a tanterme idővel egy külön kis sziget lett nekem a sulin belül, ahová elmenekülhettem a szünetekben zenét hallgatni és beszélgetni. Néha szervezett kisebb koncerteket is például a szegedi Milka [Millenniumi Kávéház] teraszán, ahol felléphettem más zenészek és zenekarok előtt. 

Kicsit később nagyon új élmény volt Bozóki Andi, a szegedi konzi klasszikus gitár tanárának havi rendszerességű koncertjein játszani, amelyeket a tanítványainak szervezett. Eleinte nagy sokk volt számomra, hogy ilyenkor énekelni egyáltalán nem, csak gitározni kellett, de ugyanígy a fordítottja is igaz volt rám: eleinte gitár nélkül énekelni és ének nélkül gitározni épp ugyanolyan diszkomfortos volt nekem. Mindezek mellett a testvéreimmel és a barátaimmal rengeteget utcazenéltem, amiből alakultak kis átmeneti zenekarok is; az egyik ilyen szegedi formáció az Ahogy a hegy kopik néven futott, velük is koncerteztünk erre-arra. 

A pár éve megjelent Om – Ancient Indian Mantras című lemezem egy hosszabb indiai kitérő után készült; ebben valódi indiai mantrákat dolgoztam fel világzenei köntösben. Van köztük, aminek az eredeti dallama is jórészt megmaradt – egy kicsit nyugatiasítva persze, hisz klasszikus indiai negyedhangokkal sajnos nem tudok énekelni, pedig Indiában már a kisgyerekek is úgy dúdolnak az utcán! Mivel már azt a lemezt is a barátaimmal csináltam, a végeredmény több műfaj találkozása lett, ami egy kicsit a Füstjelre is jellemző, hiszen a stílust ott sem találtam ki előre; a lemezen szereplő zenészek csak önmagukat hozták, ezt gyúrtuk végül az albumon hallható egyveleggé.

– Bár jó pár éve Budapesten élsz, a kezdeti időkben még a Dél-Alföld és Szeged volt a főhadiszállásod. Van valami, amit tipikusan ebből az utcazenélős-napfényes korszakból hozol, valami, ami formál azóta is?

– Fú, hát szerintem nagyjából mindent Szegedről hozok, nagyon-nagyon sok hatás ért ott. Akkoriban persze még megtehettem, hogy a kellő időt is rászánjam ezekre a dolgokra. Konziba jártam, később pedig megismertem a Szegeden élő új-zélandi jazzgitárost, Matthew Mitchellt, aki eleinte a tanárom volt, aztán hamar barátok lettünk és együtt kezdtünk el hangszereket építeni.

Ez a barátság nagyon erősen hatott rám, ő biztatott például először, hogy írjak saját dalokat.

Az utcazenélés is sok mindenre megtanított, leginkább arra, hogy hogyan kell igazán odafigyelni a közönségre. Mert ott tényleg nagyon figyelned kell! Rettentően képlékeny dolog egy-egy ilyen “koncert”, hisz utcazenészként általában elég nagy repertoárod van, amit a közönség reakcióira hangolva alakíthatsz.

– A 2021. elején megjelent Füstjel dalain évek óta dolgozol – honnan datálod az indulást, mikor fogalmazódott meg benned, hogy szeretnél önálló lemezt a saját neved alatt?

– Konkrét pont nem volt, inkább azt datálom, amikor először merült fel bennem az igény, hogy kiírjak magamból dolgokat, érzéseket. A zene természeténél fogva terápiás jellegű, de amikor ennyire konkrétan a saját érzéseidet fogalmazod meg, azzal egyben önmagadról is rengeteget tanulsz. A pont, amikor mindezt kész voltam fel is használni egy saját alkotás létrehozásához nagyjából négy-öt éve jött el. Matthew dobta fel először, hogy próbáljak meg dalt írni és ez a külső bátorítás pont jókor is érkezett: egyrészt épp rengeteg mondanivalóm volt, másrészt Matthew zeneisége is nagyon motiválóan hatott rám. De ekkor még eszem ágában sem volt lemezt csinálni vagy bárkivel megosztani, amire jutottam. Neki végül mégis megmutattam a dalokat, amire megpedzette, hogy ennyi erővel akár fel is vehetnénk őket…

– …és elindultál a lejtőn?

– Igen-igen. Ezután vágtunk bele a demózásba. Elég kötetlenül dolgoztunk Matthew-nál otthon, sokszor mosogatott közben a háttérben meg hasonlók, de persze ennek is megvan a maga varázsa.

Csak hogy képet kapjunk az időtávlatokról: mikor született az első olyan felvétel, ami már hallható a lemezen?

– Az is három éve volt már. A stúdióverziókat végül Albert Péterrel vettük fel, aki Szegeden a korábbi Black Hole Sound (a mai Miracle Sound) stúdióban dolgozott. Ismertük már egymást korábbról, ráadásul a dalokat is imádta – ez később különösen fontossá vált, amikor a felvételi munkálatok közben hullámokban kezdett rám törni a bizonytalanság. Volt, hogy ilyenkor egy az egyben ki is akartam dobni a dalokat, amire Petivel kialakult köztünk egy huzavona. Meg kellett tehát küzdenem ezzel a bizonytalansággal, sőt igazából a mai napig küzdök vele kicsit; ha ma vágnék bele, ezt-azt talán már máshogy csinálnék. Annyira sok időt áldoztunk erre a lemezre és annyit dolgoztunk rajta, hogy közben megváltozott, vagyis inkább fejlődött a véleményem az egyes dalokról. Nem tudom, mikor lehet igazán elégedett az ember.

Elégedettség ide vagy oda, a sok stúdiózás kétségtelenül megérte: fülesben és rendes hangfalakon is azonnal feltűnik, milyen szépen és profin szólalnak meg a végső verziók.

– Nagyon jól szól a lemez, igen. Erről egyik korábban megjelent cikkben sem volt sok szó, de Albert Peti abszolút szerelemprojektként kezelte ezt az albumot, sokszor talán jobban is akarta, hogy elkészüljön, mint én.

De gondolj csak bele, milyen ritka egy olyan találkozás vagy egy munkakapcsolat az életben, amikor valaki ennyire a tenyerén hordja az alkotásodat és ennyi önkéntes energiát fektet bele!

Egyszer például – már rég túl voltunk az éneksávok felvételein – beszerzett egy jobb énekmikrofont és ragaszkodott hozzá, hogy újra felénekeljek mindent egy új, általa megálmodott felvételi lánccal, ami a korábbi verzióknál jobban, a lehető “legőszintébben” szól majd… És akkor nekiálltunk újra venni mindent.

– Amikor a producer többet lát a dalokban, mint a tépelődő író…

– Igen, és mivel ő sokkal praktikusabb gondolkodású és kitartóbb is, én meg hát… hebrencsebb vagyok ennél, így ez egy különösen jó munkakapcsolat volt kettőnk közt.

A hangzás kifinomultságát ez meg is magyarázza, ugyanakkor nekem maguk a dalok sem tűnnek tipikus szárnypróbálgató debütszámoknak, inkább régóta kiérlelt, letisztult és magabiztos dalok benyomását keltik. Te is így látod?

– Hát az biztos, hogy az idő próbáját kiállták. Sokszor írtam át a szövegeket, néha a kíséretet is. Volt idejük beérni, néha fél év is eltelt, mielőtt újra hozzáadtunk valami újat a felvételekhez, amiben persze benne volt az a veszély is, hogy a ló túloldalára átesve végül túlcsiszoljuk az egészet.

Ez a rétegesség a lemezen hallható zenészek hozzájárulásaira is igaz: ha jól tudom, ők elég organikusan szerveződtek köréd, de mennyire volt szabad kezük a saját zenei témáikban?

– Teljesen. Talán Blaho Attila zongoratémáinál fordult elő, hogy nem mindig a legelső verziót választottuk, illetve a dobfelvételeknél jeleztük Billy Primnek, hogy itt-ott kicsit másfelé vigye a lüktetést, de hangról-hangra senkinek a játékába nem szóltam bele. Attila rettentő finoman reagált a szövegekre, egészen megdöbbentem, mennyire rájuk tudott hangolódni, a saját részeinek felvétele előtt például lekottázta az általam játszott kíséreteket is, leírta, mit kell követnie és utána arra játszott. A dobnál ezzel szemben külön izgalmas volt, hogy görögként Billy egyáltalán nem értette a magyar dalszövegeket. Előre direkt nem adtunk neki szöveges támpontokat, mert kíváncsiak voltunk, milyen témák bújnak elő belőle az egyes dalok lüktetését hallva anélkül, hogy az üzenetüket értené. Mindezen túl mélységesen megbíztam mindenkiben, bár az tényleg elég furcsa, hogy zenekarként a teljes lemezfelvétel ideje alatt sosem voltunk együtt, egy térben. Ez először a Füstjel után megjelent ‘Kő és víz’ című dal klipfelvételénél jött össze – annyira más hangulatú is volt ott a munka!

És a te fülednek is stimmeltek a dolgok, amikkel a többiek előálltak?

– Aha, meg ha nem is stimmeltek azonnal, később akkor is értelmet nyertek. A ‘Hangulatjel’ gitártémája például csilingelős-pozitív, a szöveg meg nyíltan melankolikus, de ebben van egy nekem tetsző ambivalencia.

Bár a dalok lírai énje elég egyértelműen te magad vagy (nem pedig egy karakter vagy egy szűrőn át nézelődő alkotó), a szövegekben túl szélesre azért semmiképp nem tárod szét a függönyt a hallgatóság előtt. Ez mennyire volt tudatos alkotói döntés?

– Nagyon. Fura dolog ez: történik veled valami, amit utána felhasználsz, először dalt, aztán lemezt írsz belőle, a következő pillanatban meg hirtelen mindenki hallgathatja a legkiszolgáltatottabb pillanataid történetét!

Ezt csak azért hozom fel, mert mostanában eléggé divatos akár nagyon személyes szintekre, élményekbe is beengedni a közönséget.

– Mint a Mount Eerie a feleségét gyászoló lemezzel? [A Crow Looked At Me, 2017]

Igen, az talán az egyik legsúlyosabb példa erre (én soha nem is tudtam végighallgatni), de állhatna itt sok egyéb mellett a Sufjan Stevens-féle Carrie and Lowell is. Itthon azért könnyedebb példák is akadnak, mint mondjuk Szabó Benedek vagy Hó Márton jellegzetesen konkrét, személyes emlékekre épülő és masszívan népszerű számai.

– Nálam ez összetettebb dolog. A legtöbb dalom például elsőre szerelmes dalnak tűnhet, pedig eredetileg nem azok voltak – nekem legalábbis nem. Nem akartam túl direkt lenni ezeknek a dolgoknak a körülhatárolásában; egyébként sem a konkrétumokon van a hangsúly, hanem az érzéseken, amiket ezek a kézzel fogható események keltettek bennem. Nem azt akartam tehát elmondani, hogy “Jajj de rossz, hogy ez és ez történt velem”, inkább arra fókuszáltam, amikor olyan érzésben-helyzetben találod magad, amin egyszerűen nem tudsz változtatni. Amikor velem történt ilyen, szinte csak dalt írni volt kedvem, ma pedig minden nehézségével együtt már egy egészen varázslatos időszaknak látom. Hiányzik, hogy valami annyira magával ragadjon, mint a dalírás akkor.

– Füstjelekkel általában valami életbevágó, nagyon fontos dolgot jelez az ember (vagy épp a hagyománytisztelő indián). Miért ezt a címet választottad és mit gondolsz, te mit kommunikálsz ezzel a zenei füstjellel?

– Ennek nagyon személyes oka van. Amúgy tök jó kérdés, hogy ha ez ennyire személyes dolog, a lemezből magából meg kihagytam a konkrétumokat, akkor miért pont a címe köt egy nagyon pontos, személyes élményhez? Igazából az egész lemez egyféle veszteségélményről és magányérzetről, egyedüllétről szól. Ez eléggé univerzális, bárki bármikor átérezheti, milyen egyedül is van a világban.

Egy füstjel valami olyasmi, amivel valakihez vagy valamihez szólsz anélkül, hogy konkrét visszajelzést vagy választ kapnál: ez már csak egy belső, egyedül megélt kommunikáció.

Egyirányú, de mégis van benne valami szépség, mint amikor csak passzívan nézed a tájat és mégis a részének érzed magad. Mert lemezt meg zenét kiadni is ilyen, alapjában véve egyirányú kommunikáció.

A zene után jöjjenek a képek: az album borítója is a saját munkád, a ‘Borostyán’ klipjét pedig szintén önállóan hoztad tető alá. Mesélsz kicsit a képzőművész vénádról?

– Alapszakon festészetet tanultam, aztán a diplomamunkám már egy saját tervezésű hangszer volt; ez a kettő elég más kategória, tudom, örültem is nagyon, hogy egyáltalán megengedték. Végül amúgy is inkább egy dizájntárgy lett belőle, egy nagyon vad ötlet prototípusa két különálló, lyukas nyakkal – szépnek mindenesetre szép, pont mint egy festmény! Ez is mutatja, hogy mindig szerettem kicsit kívülálló lenni, festők között hangszerkészítő, zenészek között meg grafikus. Nem tudom, ez miért van. A homokanimációval, amivel a ‘Borostyán’ klipje is készült a tervezőgrafikusi képzésen találkoztam egy kurzus keretében, ez volt a legelső technika, amit megmutattak nekünk. Innentől kicsit sorsszerű is a dolog, hisz ha valami mással találkozom először könnyen lehet, hogy a klip is teljesen másmilyen lenne. Utólag viszont úgy érzem, nagyon passzol a kettő.

A klip sok motívuma egyértelműen a szöveg képeit tükrözi, de mi a helyzet az animáció egészen asszociatívnak tűnő átvezetéseivel? Ezeket jó előre megtervezted vagy inkább improvizáltál?

– Ezek organikusan jöttek, nem volt forgatókönyv. Hónapokon át hetente két teljes napot dolgoztam a klipen a Babtér animációs stúdióban. Mivel ők Budaörsön vannak, az adott nap első motívumát mindig a reggeli buszutamon találtam ki. Az efféle metamorfózisoknál a motívum végén vagy feketébe megy át a teljes kép, vagy mondjuk egyetlen pötty marad csak középen, igyekeztem tehát minden napot valami minimál kezdőformánál lezárni, hogy legközelebb megint tiszta lappal indulhassak. Persze naponta legfeljebb pár másodpercet lehet haladni, bár egyszerűbb formákkal akár a 15 másodperc is kivitelezhető, azt hiszem, a napi rekordom is ennyi volt.

A lemezen egy Tandori Dezső és egy Kemény István versfeldolgozás is szerepel. Miért tartottad fontosnak, hogy pont ezeket a verseket mutasd meg a nagyérdeműnek?

– A versfeldolgozás mint műfaj egyáltalán nem érdekelt, sőt nagyon előítéletes voltam az ilyesmivel szemben.

Ugyanakkor van ez a Tandori-vers, ami összesen nyolc szót forgat körbe és mégis működik.

Már szimplán az is lenyűgöző, hogy egyáltalán hat az emberre és ilyen kevéssel is mennyi mindent el tud mondani. Szerintem nagyon jól elfért mellette a zene, hiszen maga a vers nem túl konkrét, a zenével nagyon szépen kiegészítik egymást. Ezért éreztem, hogy „na, ezt például fel tudnám dolgozni”.

Aktívan kerestél feldolgozható verseket vagy véletlenül akadt meg ezeken a szemed?

– Nem kerestem. A Tandori-dal tulajdonképpen egy versfeldolgozó versenyre készült, amin végül különdíjas lett. Maga Tandori egy ideje már amúgy is a fejemben járt, ilyen-olyan formában többször is szembejött velem: egyszer egy idős bácsival akadtam össze, aki ismerte és mesélt róla pár legendát, a csoporttársam Tandori-versekből írta a diplomamunkáját, de a dal születésekor (2019) még a halála miatt is benne volt a levegőben. Ezek miatt is gondoltam, hogy meg lehetne próbálni, ha viszont nem találom meg a ’Képlet’ című versét, talán semmi sem lett volna az egészből. Ugyanígy volt a Kemény István-feldolgozással is (‘Visszapillantó tükörterem’). Az ő verseit már abszolút saját indíttatásból olvastam, egy nap aztán ráakadtam a végül megzenésített műre és belém villant, hogy “Úristen, ez a pár sor tökéletesen magába foglalja azt, amiről az egész lemez szól!” És akkor már kifejezetten szerettem volna rátenni a albumra. A szerző is örült, amikor később engedélyt kértem a dologra és áldását is adta rá. De amúgy nem tervezek több ilyet, nem lesz belőle hagyomány.

Mindezek után muszáj megkérdeznem: mit várhatunk tőled ezután? Koncerteznél? Inkább új dalokat írnál?

– Nagyon szeretnék egy zenekart, meg befejezni az új, saját építésű gitáromat. Elég sok reményt fűzök hozzá, mert kicsit úgy érzem, nagyon sokáig csináltam ugyanazt zeneileg és ezért sokat ismétlem magam, mintha ugyanazt a gitártémát csavargatnám erre-arra. Mivel mindeddig elsődlegesen klasszikus gitáron játszottam, ez az új, ráadásul elektromos gitár remélhetőleg új távlatokat is megnyit majd előttem. Nagyon jó lenne új hangzásokat kipróbálni!

  

Fotó: Bognár Csaba

Krasznai Gíta Füstjel EP-je YouTube-lejátszási listaként itt várja lelkes és érdeklődő hallgatóit: