Testvérünk, Verdi

Konferenciával zárult a Verdi Hetek programsorozata Szegeden. A szervező Márok Tamásnak nem kellett messzire mennie a műfajban jártas hozzászólókért, akik között volt énekes és karmester, filológus, műfordító, operakritikus és színháztörténész is.

Az SZTE Zeneművészeti Karán elhangzott többek között Verdi Rigolettója kapcsán, hogy a szerzői utasítások mennyit alakíthatnak egy-egy karakter megformálásán és megítélésén, vagy hogy a darab valójában egy bukott Victor Hugo-dráma újraértelmezése. Megtudhattuk, milyen drámai szerepet kap a kórus, valamint az is, hogy a 100 évvel ezelőtt oly divatos kadenciák ma szinte bántják a hallgató fülét. Pál Tamás a Rigoletto első képének zenedramaturgiai felépítéséről beszélt – és tette hallhatóvá gondolatait zongorán. Konklúziója, hogy elsősorban mindenképp a partitúra elemzésére van szüksége az előadónak, hiszen a szerzői intenciók, főleg az olyan tudatos zeneszerzőknél, mint Giuseppe Verdi, leheletnyi finomságokkal árnyalhatják a zenén keresztül a karakterek jellemábrázolását. Példának a Kesztyűáriát hozta fel Pál, ugyanis ha pontosan követi az énekes a szerzői intenció szerinti metrum vagy dinamika jelzését, sokkal emberibbé válik a herceg karaktere. A bevezető tánczenék gyakori hangnemi változásaiból arra következtetett az előadó, hogy a darab voltaképpen Monterone bejövetelével kezdődik el, és ami addig történik az a szereplők bemutatása, hangulati rávezetés.

Szilágyi Annamária filológusként több művészeti ág határterületén egyensúlyozva foglalkozott a Trubadúr librettójával. Irodalmárként azt vallja, hogy egy szövegkönyvet önmagában nem lehet szemantikai vizsgálatoknak alávetni, csak a zenével és a színpadképpel együtt értelmezhető igazán. Elsősorban Verdi és a librettistái közötti levelezések alapján kutatta a szövegek keletkezésének körülményeit, s kiderült számára az is, hogy Verdi egy ironikus humorú, a szavakat a lényegükig érteni akaró szerző volt. A levelezések rávilágítanak, hogy Verdi szerzői hitvallásának része, hogy egy operában zene és szöveg együttesen adják a dráma lényegét, és csak egy jó szöveg képes felszínre hozni magát a zenét. Ez a parola scenica, a megfelelő színpadi szó megtalálása. Az előadás végén elhangzó kérdések főleg arra irányultak, hogy vajon amíg Verdi élt, mennyire szerethette visszahallani saját koncepcióit. Az írásos dokumentumok azt támasztják alá, hogy ez volt az elvárása.

„A kórus mint drámai szereplő” címmel tartott előadást Gyüdi Sándor karmester, karigazgató. Az ógörög drámákból ismerjük a kórus fontosságát, de mégis mi maradt meg ebből a szerepből az operák esetében? A klasszikus operában a kórus legtöbbször himnuszt, imát, bordalt, siratót, harci és győzelmi indulót énekel. Sokszor egy emberként, unisonóban, ám mégsem egy elvont szereplőt, hanem egy konkrét embercsoportot képviselve. A Slabucco híres Va pensiero-kórusa például egyszólamú ima. Az Aida nagy győzelmi jelenetében a kórus különböző csoportjai a szereplők különböző csoportjait jelentik: az egyiptomi népet, a papokat, az elfogott etióp katonákat, a papnőket.

Gyémánt Csilla színháztörténész Verdi és Victor Hugo kapcsolatáról számolt be. A XIX. század derekán, amikor a francia fiatalok valami újra szomjaznak, a klasszikus drámához szokott közízlés mégis elutasítja Victor Hugo aktualitáshoz nyúló, A király mulat című drámáját. Pár évvel később Verdi azonban ebből a drámából komponálta meg az elsöprő sikerű Rigolettót.

Az ebéd után Csákovics Lajos műfordító előadása által kiváltott heves polémia volt talán a nap csúcspontja, hiszen már a bevezető gondolatok után többen hozzászóltak a témához: operák anyanyelvre fordítása – kell-e, szükség van-e arra, hogy értsük az operák szövegét? Csákovics véleménye az, hogy még akkor is megéri a szövegek fordítása, ha nem sikerül száz százalékosan, hiszen amióta színjátszásról beszélünk Magyarországon, mindig volt fordítás is, de annak minősége nem mindegy. Fontos, hogy egy énekelhető, verses fordítás jöjjön létre, azonos rímképlettel a ritmus miatt. Felmerül továbbá a nevek fordítása is (Luisa/Lujza Miller), ami manapság egyáltalán nem divat, tehát olasz területen játszódó történetnél maradnak az olasz nevek.

Tragikai vétségek és tragikus tévedések-ről beszélt Márok Tamás operakritikus. Mi vezet tragédiához egy drámában, elég hozzá egy kisebb tévedés vagy súlyos vétséget kell elkövetni hozzá? A tragikai vétség elbizakodottságból fakadó tudatos tett, ami bukással, erkölcsi megsemmisüléssel jár (és/vagy katarzisszerű újjászületésbe torkollik). A tévedés viszont a nemtudás és óvatlanság, a rossz helyzetfelismerés következménye és nem tudatos. Ez azonban ugyanúgy lehet a bukás okozója. Rigolettó tragikai vétsége például az, hogy kigúnyolja Monteronét, a meggyalázott apát. Tragédiájához azonban a meggyalázott apa átkán túl legalább ilyen fontos tévedése, hogy lányát úgy tudja megvédeni, ha elzárja a világ elől. A Traubadúr kapcsán Márok azt fejtegette, hogy ebben a darabban csak legeslegvégén követik el a tragédiához vezető vétséget: amikor Luna vérpadra küldi riválisát, Manricót.

Ahogy Andrejcsik István fogalmazott a nap utolsó előadójaként, a „sok fejtágítás” után egy kicsit tényleg hátradőlhettünk, ugyanis az elmúlt 100 év ízléses és mára már ízléstelenné vált operaéneklési módjainak bemutatására hozott számos példát. Valóban pihentető és igen szórakoztató színfoltja volt a napnak. A XIX. század végi, XX. század eleji felvételek teljes befogadásához sajnos sok fantáziára volt szükség, hiszen a korabeli hangrögzítési technikák a magas és mély tónusokat nem úgy rögzítik, mint a mai digitálisok. Ez főleg akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Selma Kurz az 1910-es évekből való felvételekor szétnéztem és fel-felszisszenő arcokat láttam. Ez inkább a ma már nem divatos, túlzó, a darabhoz semmi pluszt nem adó, magamutogató kadenciáknak tudható be. Ma már sok régi énekest mosolyogva hallgatunk. Fölfedezhettünk azonban egy valódi kincset: José Mardones tömör, átütő erejű basszusa ma is bármely operaháznak dicsőségére válna. Testvérünk, Verdi, hirdette a tanácskozás címe, s az előadók valóban úgy beszéltek a nagy zeneszerzőről, mint kedves családtagjukról. 

Sümegi Nóra