Romos térbe feszült transzcendens jazz

GRENCSÓ-HOCK-SÁRVÁRI TRIÓ

„A kerengőben római kori, reneszánsz és barokk emlékek; torzók, oszlopfők, épületdísz maradványok sorolnak az óriási lombok alatt, sötétedéskor csillagok és fáklyák fényeinél, valahol a régmúlt és a jelenkor közt egyensúlyozva.” Olvasom a Grand Café által kiadott műsorfüzet jegyzetében, míg a Grencsó-Hock-Sárvári Trió koncertjére várakozunk éppen kínálkozó padunkon. A leírás ez esetben pontos és érzékletes, ezért a helyszín megválasztása kifejezetten találónak tűnik a befogadó számára a felkínált és egymás mellé szerkesztett műfajok élvezetéhez. Drubina Orsolya beszámolója a Lapidáriumi esték első koncertjéről.

…Mikor elkezdődik a zene, első hallásra a Várkertben összegyűlt közönség számára talán meglepetést okoz, hogy egyáltalán nem zajjal találkozik. Nem azzal a megszokott és talán megfoghatatlanságában megragadható free jazz koncerttel van dolga, amelyben az örökös improvizáció voltaképpen mentes mindenféle dallamtól, a zörejek ritmusát pedig nem lehet sem követni, sem kiszámítani. A Grencsó-Hock-Sárvári Trió valami egészen hasonló, de mégis más megközelítésből mutatkozik meg. Hogy mik is lehetnek ezen összehasonlítás elemi? A rögtönzött zenei világ, a megszólalás szabadsága lényegében a free jazz zenei élményét okozzák, ám a vissza-visszatérő motívumok mégis mintha egészen megtörnének mindenféle műfaji behatárolhatóságot. Az ismertetőben olvasható kompromisszumoktól mentes előadás mód talán mégsem ebben keresendő. Grencsó István beszélgetésünk alkalmával elmondja, hogy az avantgárd jazz napjai végképp lezárultak már a ’80-as évek elejére. A koncertsorozatukban nyomát sem lehet felfedezni ezen törekvéseknek. Sokkal inkább valami olyasmiről van szó, amit real music szóösszetételként ismernek külföldön, és aminek valóban egyáltalán nincs semmiféle zenei értelemben vett meghatározása. A zene ott és akkor, csakis egyszer, és sohasem megismételhető formában jelenik meg, egy transzcendens pillanatban mindehhez pedig a hallgatóság közreműködése, együtt lélegzése, az alkotó és a befogadó kapcsolatának felfokozott rezgései elengedhetetlenek. Ez a pillanat pedig a művész szerint nem jöhetett létre az összezártságból fakadó felszabadulás hiányától, a közönség távoliságától vagy a Várkert túlságosan nyitott és zajos terének érzetétől. Az egyszeri befogadó számára viszont ez a Trió érdekes és figyelemfelkeltő zenei világot tár fel. Külön-külön haladó, mégis teljesen egymásra hangolt zenészek játékát figyeljük. A nagybőgő mögött álló Hock Ernő lenyűgöző magabiztossággal köti össze a ritmust a melódiával, fiatal zenészként virtuóz és meglepő fordulatokat penget. Sárvári Kovács Zsolt által font ritmusszövedék biztos alapot nyújt társainak a kibontakozáshoz, miközben egyáltalán nem érezzük merevnek, az ember térde a bizonyíték rá, hiszen tapossuk a ritmust, akár finomabb seprűzés akár a keményebb, szinte rockos megindulások közepette.

A Duna tévé által készített ’Szabad vagyok’ című Grencsó Istvánról készült filmben a muzsikus így vall erről: „…A zene megmarad transzcendensnek. Körbetapétázhatjuk szavakkal, hozzáértő magyarázatainkkal, mégis oly megfoghatatlan. Hangot bármivel lehet kelteni. A hangok világa nem lezárt. Nem egy megmerevedett, kihűlt, hideg világ.” Immár második alkalommal érkeztek Szegedre előadóink örömzenélésre, szinte véletlenszerűen álltak össze, természetesen különösebb próbák nélkül… Ne is csodálkozzunk el mindezen, hiszen ha eddig nem is mindannyian tudtuk, de most már jól ismerjük miben is áll a mindenkori zene, a transzcendens pillanat, azaz a real music születésének varázsa. Felhasznál bármilyen a célját szolgáló hangot, amit talál, idéz szabadon a múlt művészeitől, merít az együtt zenélők kollektív spontán tudatából, olyan szertartás vallás nélkül, amelyben legalább annyira fontos a hallgató részvétele, mint a zenészek odaadása. Következő alkalommal remélem ezért a valódi zenéért közelebb akar majd elhelyezkedni a nagyérdemű…

Drubina Orsolya