Dalokba kódolni a humánusabb világot

INTERJÚ RUTKAI BORIVAL

Kortárs polihisztor, zene, film, rajz, szöveg, animáció, a legtöbb művészeti ágban otthon van, mégis a gyerekeknek szóló Rutkai Bori Banda kapcsán ismerte meg a közönség. A nemrég megjelent legújabb lemezük, az Űrdöngölők kapcsán beszélgettünk.

– Hogyan született a Pörgettyű kisbolygó ötlete? A sci-fit imádják a gyerekek, tudatos volt a témaválasztás?

– Szerettem volna egy kicsit játékosabb, mesebelibb, színesebb űrvidéket ábrázolni, mint amit a sci-fik szoktak. Én magam nem is vagyok fogékony a klasszikus sci-fire, sose vonzott például a Csillagok Háborúja vagy más kozmikus kalandregény, film, sőt inkább taszítottak ezek az alkotások. Ezért gondoltam, hogy olyan bolygókat hozok létre, ahová szívesen kirándulnék, ahol vicces és barátságos lények laknak, akiknek furcsa szokásairól izgalmas mesedalokat lehet írni. A Pörgettyű is egy ilyen kisbolygó, ahol az Űrcsűr nevű diszkóba jár mulatni a kozmosz apraja és nagyja, sőt még a lemezhallgató gyerekek és felnőttek is. Egy zenés utazást rendezünk, ahol a csendes és sötét űr helyett olyan helyekre látogatunk el, ahol mindig szól a zene. Mint például Fánkitán (Funkytown), ahol gitározó futballisták vezetik a slágerlistát, vagy Robotfalva, ahol völgyekből kinövő, barlangszájú hegyek vannak, és ahol korgó gyomrú Űrlegyeket etet a Robotunk. Minden szám egy-egy miniuniverzum saját zenei és képi világgal. A koncerteken színes horgolt bábjaimmal keltem életre a dalokban szereplő lényeket.

– Hogy telik a munka egy-egy lemez kapcsán? A vendégzenészek és vendéghangok is hasonlóan élvezik, mint a banda állandó tagjai?

– Az Űrdöngölők majdnem egy teljes évig készült. Először az alapzenekarral rögzítettük a számokat, a vendégzenészek és a vendégénekesek pedig később díszítették fel a hangzást. Sena és Mező Misi örömmel jöttek, mert a gyerekeik révén már ismerték és szerették a korábbi lemezeinket (Sárkányjárgány, Pizsamátor). Hajdú B. István mint kisgyermekes apuka szintén szívesen vállalta, hogy a funkytowni focimérkőzéshez adja a hangját.

– Kik járnak a koncertekre? Felfedezel régi rajongó arcokat, akik immár gyerekkel érkeznek? Vidékről is jönnek vagy túlnyomórészt budapesti a közönség?

– Vannak gyerekek és szülők, akiket név szerint ismerek, barátságok is szövődtek már az ilyen rajongói kapcsolatokból. Élénk levelezéseket is szoktunk folytatni a Facebookon, időnként vicces beszámolókat vagy videókat kapunk. Például a legutóbb az egyik anyuka írta, hogy a kislánya a Hableves című számunkat énekelte a kádban, és egyszerre csak hirtelen metálos hangon folytatta. Az anyuka kérdezte tőle, hogy miért üvöltve énekel, hiszen Bori nem így szokta. Mire a kislány rávágta, hogy persze, de Borinak van mikrofonja, neki meg nincsen, és ezért kell hangosan énekelni. Budapesten már van egy kialakult törzsközönség, akikhez újabb és újabb gyerekek nőnek fel, de sokat járunk az országban, és általában akik először meghallanak minket, azok is bevonzódnak. Most jöttünk haza egy mini erdélyi turnéról, és nagyon jót buliztunk a nagyváradi és a kolozsvári közönséggel is. Ami minden koncertben közös, hogy gyerekek, a szülők, sőt a nagyszülők is táncra perdülnek.

– Mennyire merítesz a saját gyerekkorodból inspirációt?

– Majdnem minden számnak van gyerekkori gyökere. Nagyon szeretek időutazni vissza a hetvenes évekbe, amikor még lágyabban sütött a nap, nem vitte el az internet egymásról a figyelmet, nem mobiltelefonoztak a szülők, és nem tableteztek a gyerekek. Úgy érzem, sokkal több idő volt egymásra, sokkal több élő kapcsolat volt, igazi játék és meghitt hangulatok. Próbálom a dalokba kódolni ezt a fajta humánusabb világot, a természettel való őszinte kapcsolatot, a varázsos álomszerű világokban való kalandozást megidézni.

– Milyen az alkotói folyamat? Mi lesz először? Zene, szöveg, kép vagy fordítva?

– Egy pici ötletből vagy több gegből szoktak kiindulni a szövegek, amik szerencsés esetben rögtön valamiféle dallamot, ritmus is hordoznak. Ha már el tudom énekelni a zenészeimnek, akkor ők meghangszerelik, hozzáteszik a saját ötleteiket, és a próbák során kialakítjuk az ideális szerkezetet. A stúdiómunkálatokkal párhuzamosan szoktam elkezdeni festeni, amikor már kialakul egy-egy szám jellegzetes világa. Volt például olyan is, hogy egy dalhoz több képet is festettem, mert az utómunka során annyira megváltozott, gazdagodott a hangulata, hangképe.

– A három megjelent gyerekkönyv közül van kedvenc? Vagy annyira egységes az egész, hogy nem lehet kiemelni egyet sem?

– Mindhármat egyformán szeretem. Inkább dalok közül van olyan, ami különösen közel áll hozzám. Vagy azért mert jó énekelni, vagy azért mert jó hallgatni a CD-verziót, vagy azért, mert érzelmileg, gondolatilag fontos nekem. Ilyen most a Kupi című szám, amiben sok korábbi szereplőnk és mesehelyszínünk is megjelenik. A Kupiban fogalmaztam meg azt az életérzést, hogy annyi mindent csináltunk már, hogy olyanok vagyunk, mint egy elvarázsolt kastély, amiben azt se tudjuk, hogy melyik szobában mi van. Sorra nyitjuk ki a kuckókat, bőröndöket, ládikákat és mindenféle csodálatos dolgot találunk, amikről teljesen elfeledkeztünk, és most, hogy újból rátaláltunk magunk is meglepődünk, hogy mennyi-mennyi kincsünk van! A lakásom is ilyen, sokszor találok a fiókokban olyan rajzokat vagy írásokat, amiken ledöbbenek, hogy ezeket én csináltam, és hogy milyen érdekesek, aztán ezeket próbálom nem visszatenni a fiókba, hanem elöl hagyni, hogy inspiráljanak egy festmény vagy egy dalvers megszületéséhez.

– Lesz folytatás?

– Az alkotói munka biztosan folytatódik a gyerek és a felnőtt közönségnek egyaránt, de most lehet, hogy egy kicsit az eddigi dalokat gondozzuk, érleljük, mert már egy közel 50 dalos repertoárral gazdálkodunk. Szóval nem csak lineárisan az időben folytatódunk, hanem a társművészetek irányában terjeszkedünk, készítem a dalokhoz a horgolt bábokat, a koreográfiákat, klipeket, és közben folyamatosan járjuk az országot. És persze tele vagyok tervekkel, ötletekkel is, amikkel szeretnénk majd meglepni a kedves közönségünket, régi és új barátainkat.

Makkai Krisztina

Koncertfotók: Bagosi-Fazekas Attila, portréfotó: Pajor Kristóf